Sarkított kockák – 2008/I. értékelés

2008 első negyedévében hat írás jelent meg öt szerzőtől, akik az előző fordulóhoz hasonlóan, többségükben nem először próbálkoznak képregényes írással. Az alábbi művek egy-egy oldalának elemzései kerültek elbírálásra (pályázó, a képregény címe, szerzője):

• Farkas Dávid: XIII (Jean Van Hamme – William Vance)
• Halmi Zsolt: Az Atlantica gyermekei (Bán János – Fazekas Attila)
• Jáger Attila: Sahraz-de (Sergio Toppi)
• Kránicz Bence: Maus (Art Spiegelman)
• Kránicz Bence: Nat Turner (Kyle Baker)
• Tüzes Marcell: Singularity 7 (Ben Templesmith)

A zsűrit ezúttal hárman alkották: Bayer Antal, Oroszlány Balázs és Szabó Zoltán Ádám. A véleményeket egy összevágott virtuális párbeszéd formájában alant olvashatjátok (néhány félmondatot én húztam alá), aztán még szó lesz a pályázati kiírás változásairól is.

Bayer Antal:

A képregényben az a remek és egyedi, hogy nem egyszerűen két művészeti ágnak az ötvözete, hanem azoknak az eszközeit sajátokkal tudja gazdagítani. Közeli rokona a hasonlóan működő filmnek, ám ahhoz képest is más: olyan módszerekkel is tud operálni, amelyekre jellegéből fakadóan csak a képregény képes.

Gondolok itt olyan dolgokra, mint a változó méretű, arányú és formájű „képkocka”, az oldalkompozíció és a három különböző kód (kép, szöveg, narráció, vagy „keretezés”) egymásra hatása.

A buborékhámozós elemzésnek az ad értelmet, ha egy adott oldalon felfedezzük az eszközök használatát (vagy annak a hiányát). A képregényes alkotók részben tudatosan, részben ösztönösen alkalmazzák a képregény kódjait. Nem állítok olyat, hogy csak attól lesz „jó” egy képregény, hogy hemzseg a tipikusan képregényes megoldásoktól, és „rossz” sem lesz feltétlenül, ha megelégszik valami roppant egyszerű szerkezettel, de azt igen, hogy annak, akit érdekel a képregény működése (netán szeretne rájönni, mi is tetszik neki valójában egy adott műben), annak nagyon is megéri meghaladni az egymásutániságok puszta leírását.

Az is világos, hogy hasonlóan más művészeti ágakhoz, a képregényt is terhelik kiadói és olvasói elvárások, terjedelmi korlátok. Mi több: a művek igen nagy részénél nincs idő rendesen megtervezni mindent előre, bérmunkában folyik a favágás, így gyakran csak néhány elemet lehet tetten érni. Példaként említhetném legelső buborékhámozásom tárgyát, a Michel Vaillant képregényoldalt: át lehet lapozni az egész kötetet, nincs még egy ennyire „hálás téma” benne. (Megjelent a Panel második számában.)

Hosszú bevezetőm lényege, hogy nagyon sok múlik az elemzés választott témáján, és be kell látni, hogy bizony nem mindent lehet illetve nem mindent érdemes elemezni. Ha a hámozásnak az a végeredménye, hogy az adott oldalon lényegében semmi különleges eszközt nem alkalmaztak a szerzők, akkor abból olyan sokat nem okultunk.

A pályázati cikkek szerzőinél nagyon úgy tűnik, többnyire egy kedvencüket választották ki, nem pedig olvasás közben ugrott be nekik, hogy no, ez egy olyan oldal, amin van bőven husika…

Oroszlány Balázs:

Az írások többsége sajnos csak panelleírás, sok mű az adott oldalból kiindulva akarja bemutatni az adott alkotó életművét, erényeit. Ezek egyike sem mond túl sokat arról, hogy mitől működik az oldal.

Szabó Zoltán Ádám:

Úgy általánosságban: a cikkek továbbra is kicsit izzadtságszagúak és görcsösen igyekeznek okosan kifejezni magukat. Jó lenne már agy természetesebb hangvételű cikket is látni…

Halmi Zsolt: Az Atlantica gyermekei (Bán János – Fazekas Attila)

Szabó Zoltán Ádám:

Nekem a három Halmi cikkből ez tetszik leginkább. A bevezetés és elemzés aránya már egészségesebb, jobban rákoncentrál a formai kérdésekre, de sajnos megmarad leíró jellegűnek és nem tudjuk meg, milyen hatást kelt az olvasóban egy-egy eszköz, megoldás. Kihagy olyan ziccereket, mint az alsó képkockasor kereteinek különböző feszültséggel telített keretei, vagy a nagykép végtelen nyugalma és az alsó kis történések közti ellentétek. Ezeket ugyan érinti, de nem mondja meg mitől működik, milyen hatásmechanizmust indít el velük az olvasókban. Ez egyébként szinte általános az eddig beérkezett írásoknál…

A kiválasztott oldalból látszik, hogy Halmi Zsolt érez valamit, de ezt még nem tudja megfelelően elmondani.

Bayer Antal:

A Fazekas-oldal formanyelvi szempontból erősen ellentmondásos. Jól veszi észre a szerző a kompozíciós elemeket (kép a képben, keret elhagyása, „lépcsőzetesség”, ami alatt gondolom, azt kell érteni, hogy a három egymást követő kép egyre kisebb), ugyanakkor arról nem ejt egy szót sem, hogy ezek a megoldások öncélúak, csak „képzőművészeti” szempontból értelmezhetők, mint amik „jól mutatnak”. Dramaturgiailag viszont indokolatlanok, sőt, alul a második kép éppen hogy bezavar: úgy lenne igazán hatásos, ha a felső, űrbéli nagy kép alatt csak két kicsi, a kabin bezártságát jelképező kisebb lenne, a támadás pedig átkerülne a következő oldalra. A szerző által említi még a párhuzamos narráció, nos, arra ez igazán nem jó példa.

Ha Halmi Zsolt cikkéből kivesszük a rajongást és a pusztán leíró részeket, sajnos, nem sok marad belőle. Nem mondom, hogy rossz cikk, de nem elemzés.

Kránicz Bence: Maus (Art Spiegelman)

Szabó Zoltán Ádám:

Nem rossz ez sem, de sajnos ez se feszegeti túlságosan a képregény-nyelvi megoldásokat, és azok hogyan hatnak vissz az olvasásra.

Jó példa erre: „A második sorban a kívülről mutatott autóút és a kocsik látszanak: a kiszélesedő, központban elhelyezett panelen a rajz másodlagos jelentőségű, a szövegre irányítja a figyelmet, hiszen fontos gondolat hangzik el.”

Nem igaz, hogy nincs jelentősége! Miről is van szó itt: egy hosszú monológról, ülnek a felek egymás mellett, nem valami dinamikus. A képregény viszont olyan forma, ami igényli a mozgást, ezért bevág egy képet az autópályán haladó autókról. Egyrészt. Másrészt pedig egy olyan poént láthattunk, ami egyrészt nem vicces, másrészt pedig csak képregényben vagy filmben működik: Ciklon B-ről beszélgetnek, aztán bevág egy képet az autópályán pöfögő autókról.

Ez egyébként egy rohadt nehéz téma!

Bayer Antal:

Ahogy Zoli is mondta, nagyon nehéz fába vágta a fejszéjét a Maus-oldal elemzője. Ehhez képest nem oldja meg rosszul a feladatnak azt a részét, ami pusztán a párbeszédet elemzi. Csakhogy Spiegelman kifejezetten szövegcentrikus képregényalkotó, rajzi ötletességgel nemigen lehet vádolni, így valójában erre az oldalra azt mondom, hogy nem biztos, hogy érdemes képregényes szempontból elemezni, illetve kiragadott oldalakat biztos, hogy nem. Legfeljebb azt lehet dicsérni, hogy ilyen aprócska váltásokkal is fel lehet oldani egy zárt térben zajló párbeszéd törvényszerű unalmasságát. (Steve Dillontól olvastam egy interjúban, hogy az egyik Hellblazer-epizódot Garth Ennis úgy írta meg neki, hogy a 22 oldal végig egy kocsmai beszélgetés, és ő eleinte nem tudta elhinni, hogy ebből kihozható egy izgalmas történet, de mégis sikerült.) A ciklon-kipufogó gáz párhuzam érdekes, ez nekem addig nem tűnt fel, amíg Zoli fel nem hívta rá a figyelmemet, köszönöm.

Tüzes Marcell: Singularity 7 (Ben Templesmith)

Szabó Zoltán Ádám:

Ez az egész szinte csak leírás volt. Itt ezt meg azt látjuk, de nagyon kevés az összefüggésekre való rámutatás. De azért legalább volt némi rajzolói védjegyekre való utalás. Az oldal felépítésének hatásairól egy szó sem esett. Miért kicsik a felső panelek, miért kontraszt a felső hármas egység és az odlal többi része között, milyen plánok vannak, miért váltakoznak, milyen hatást keltenek? Ezeket jó lett volna megválaszolni… Az ábrázolásban viszont (színek, formák) talált összefüggéseket, hatásokat.

Bayer Antal:

Talán a legnagyobb problémát okozza nekem a Singularity-oldal, nem utolsósorban azért, mert nem ismerem a művet. Igaz, a Perseust és a Nat Turnert sem, de azok jobban „adják magukat”. Sajnos, az elemzésből sem lettem sokkal okosabb, márpedig ez tipikusan egy olyan oldal, ami a kontextusából kiragadva értelmezhetetlen: abszolút nem mindegy, hogy kik azok a figurák, arcok, akikkel történik, ami történik, és ahogy Zoli is írta saját véleményében, az ég világon semmi nem derül ki az alkotói szándékról a panelek méretét és elrendezését illetően. Lehet, hogy nem is volt ilyen, de minden olyan esetben, amikor a rajzoló eltér a hagyományos szerkezettől, a kritikusnak fel kell tennie a kérdést, hogy vajon miért tette, van-e ennek valós funkciója.

Farkas Dávid: XIII (Jean Van Hamme – William Vance)

Szabó Zoltán Ádám:

Dávidnak már valamivel kevésbé görcsös a stílusa , de azért vannak ilyenek: „Maga a képregény egy amnéziás főhős kalandjait hivatott elmesélni,” vagy: „nagyobb eltérés csak vertikális szinten, vagy a panelek számában mutatkozik olykor”. Ezekre vannak szép magyar szavaink is, és ráadásul nem is egészen értem a vertikális szintet itt…

Rá lehetett volna térni az európai album formátumra, annál is inkább, mivel több helyen szót ejt a képkockák számáról. Szerintem ez a legjobb elemzés.

Bayer Antal:

A legjobb témaválasztásnak a XIII-at tartom, mert ezen az oldalon valóban látszik a tudatosság, és a cikk szerzője meg is találta rajta az alkotók szándékait, trükkjeit. Én még kitértem volna arra is, hogy Vance-ra abszolút jellemző, hogy oldalanként csak egy-két hátteret dolgoz ki alaposan, és nem véletlen az sem, hogy melyik képen. A hangulatfestő, részletek nélküli hátterek pedig nem csak azért készülnek, mert lusta lenne a rajzoló: ez megint csak egy tipikusan képregényes eszköz, amit a film sem képes szimulálni, vagy csak nagyon nehezen. Varró Attila mutatta be egy előadásában több példán is, hogy a Sin City adaptáció azért nem sikerülhetett jól (bármennyire is esküsznek rá sokan), mert egyszerűen képtelenség volt reprodukálni a háttérelemek nélküli háttereket.

Jáger Attila: Sahraz-de (Sergio Toppi)

Szabó Zoltán Ádám:

Ez is egész jó lett.

Én nem látom itt Frank Millert és José Munozt, kissé elkoptak már ezek a nevek, hanyagolni kéne őket, főleg Miller persze. A Klimt párhuzam már érdekesebb volt a montázs-szerű (vagy inkább kollázsszerű?) felületek kapcsán. A Barthes gondolat már nem tetszett, mostanában divatos negatív kontextusba helyezni a nyugati civilizáció alapjait, és szembeállítani a keletivel. Azért a dolgok nem ennyire egyszerűek…. Ez persze csak személyes véleménykülönbözőség, mert ezzel együtt szépre sikerült a lezárás.

Az oldalkompozícióról azt a keveset, amit el lehet mondani, elmondta Attila, de épp ez mutatja, hogy ez határeset. Persze, vannak ilyen kérpegények, melyek egészoldalakkal operálnak (pl. Eisnernél is gyakori), de nem is ebből fogjuk megismerni azt, ami ennek a sorozatnak a célja – ezt mondjuk inkább Tóni tudná megmondani, az ő agyszüleménye a buborékhámozás. :D

Oroszlány Balázs:

Ennek a körnek a nyertese számomra a Sahraz-de elemzés.

Merész vállakozás: a „képregényoldal” lehetne sima könyvillusztráció is. Habár a Miller-hasonlatok tényleg lejáratottnak tűnnek (főleg az adott oldal kapcsán), külön öröm, hogy az ábrázolásmódot egy tágabb művészeti kontextusba helyezi – erre az irányra még jobban rá lehetett volna szállni. A cikk utolsó mondatát jobban meg kellett volna nézni: ilyen valósághű ábrázolás mellett egyértelmű, hogy bivallyal van dolgunk.

Bayer Antal:

A Toppi-oldal választása aztán végképp nehezen érthető, hisz az egyoldalas képekből álló képregényeket oldalanként elemezni nem igazán lehet másképp, mint önálló képzőművészeti alkotásokat, hiszen hiányzik a „keretezés”, a honnan hová jutunk és hogyan élménye. Sem Millert, sem Munozt nem idézném példaként, sőt, inkább csak ellenpéldaként: akkor már inkább Druillet vagy a korai Bilal jutna eszembe. Klimthez nem tudok hozzászólni, nem ismerem eléggé. Roland Barthes-ot idézni manapság nem divat. :)

Ugyanakkor írásként messze ez a legélvezetesebb, valódi én-élményről számol be Jáger Attila, nagyon szimpatikusan. Buborékhámozásként azonban nem állja meg a helyét.

Kránicz Bence: Nat Turner (Kyle Baker)

Bayer Antal:
Végül a Nat Turner-oldal. Hát itt meg azt mondom, hogy ez az a fajta oldal, ami szinte saját magát elemzi, jutalomjáték egy ilyenről írni, semmilyen nehézséget nem jelent felfedezni az eszközeit – túl könnyűt választott a szerző, akinek azonban hálásnak kell lennünk, hogy felhívta a figyelmünket erre a képregényre, ami sokkal jobb, mint bármi, amit eddig láttam Kyle Bakertől. Még annyit, hogy a déd- és ükszüleimtől a XIX. század végéről ránk maradt kacatok közt számtalan oválisan keretezett barna fotót találtunk kiskoromban: álló ovális porték, fekvő ovális táj- és csoportképek. Az oldal legfelső képe egy remekül kiválasztott korhangulat-idéző fotó, abszolút van szerepe, hogy ezzel indít Baker.

Lényegében egyetértek Zoli véleményezésével, és végeredményben én is a XIII-as hámozást jelölöm elsőnek másodiknak pedig a Nat Turnert, harmadiknak a Toppit, ha ilyen mélységekre is szükség van.

Köszönjük a zsűri munkáját!

A pályázat kiírásainál egyszerűsítések történtek, nincsen mennyiségi korlát sem a szövegre, sem a kiválasztott oldalakra vonatkozóan, egyedül az a megkötés, hogy egy képregényből származzon az elemzés tárgya. Lehet egy vagy több egymásutáni, vagy máshol lévő oldalakat is választani, esetleg oldal-részleteket is, ha azok tényleg segítenek a formanyelvi feltárásban. A részleteket a pályázat kiírásánál találjátok.

Köszönet az írásokért, reméljük még sokszínűbb elemzéseket olvashatunk majd, a több oldalas lehetőséggel talán még manga képe is kerülhet a sok betű mellé.