Amerika kritika képregényben

A ma hetvenéves William Vance rajzoló autentikusan mutatja be Amerikát, a legeldugottabb kisváros vasútmenetrendjétől kezdve a katonák legfrissebb felszereléséig mindennek gondosan utánanézett – merthogy ő maga eleddig soha be nem tette a lábát oda. Az első időkben szaklapokból nézte ki a díszletet és a kellékeket (autók, vonatok stb.), legújabban pedig az internet segít neki. Van Hamme sötét Amerika-képét az USA valós neurózisaiból kiindulva alkotta meg, a sorozat a huszadik századi történelem valóságos tárháza: titkosszolgálatok, elnöki klánok, elnökgyilkosságok, Kuba mint ősellenség, az amerikai börtönrendszer visszásságai, McCarthyzmus, a média szerepe, a latin-amerikai USA-politika, a kormányt hidegháborúban elbújtató bunkerek, bevándorló közösségek (írek, az olasz maffia szerepe a hatalomban), a demokrata és a republikánus elnökválasztási kampányok és szlogenjeik stb. Szeptember 11-e nem volt közvetlen hatással a sorozatra, talán azért sem, mert a terrorcselekmény következményét, vagyis az amerikai ultrakonzervatívok, az erő, az erkölcs és a nacionalizmus szószólóinak előretörését már az 1990 előtt megjelent részekben megjósolták a szerzők.

Minden értékei ellenére a sorozat megmarad a bestseller irodalom szintjén, nem éri el azt a szépirodalmi gazdagságot, ahová a frankofón képregény művészvonulatának egyes képviselői már eljutottak. A XIII pontosan annyira a tömegkultúra része, mint a már említett X-akták vagy a Da Vinci-kód. A párbeszédek kémfilmklisékből állnak, a szereplők karikatúraszerűen egyoldalúak, a James Bond-szerű főhősnek valamennyi női szereplővel afférja van (mivel az első album Marthájának kivételével mind bombázók), sőt a hatodik albumtól kezdve rendszeresen megcsodálhatunk néhány pár csupasz mellet is.

Szerencsére azonban a sorozat 1984-ben kezdődött, túl a hatvanas-hetvenes évek formanyelvi forradalmán, melyet a magukat bármennyire is komolyan vevő felnőtt képregényszerzők nem hagyhattak figyelmen kívül. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy a magyar közönséggel megismertesse a modern képregény eszköztárának legfontosabb elemeit. Leginkább azokat, melyek megkülönböztetik a társművészeteitől, a filmtől, a rajzfilmtől, a képzőművészettől és az irodalomtól, és bizonyítják az itthon elterjedt előítéletekkel szemben, hogy nem másodrangú utánzatuk, hanem önálló kifejezőeszközökkel rendelkező művészeti ág (erről lásd bővebben a Filmvilág 1996. Júliusi számában megjelent A film nyelvrokona című cikkemet a www.filmvilag.hu honlapon).

A sorozat valamennyi részében előfordulnak néma jelenetek, vagyis ahol a klasszikus magyar képregénnyel ellentétben nincs kísérőszöveg, se dialógus, hanem hosszú képkockákon keresztül csak a képek mesélik a történetet. Egyébként érdekes módon a sorozatra jellemző, hogy egyáltalán nincs narrátor, vagyis még a megszokott „Másnap…” vagy „Eközben a hajón…” jellegű magyarázó címkék se jelennek meg a képkockákban, ezáltal némileg megnövelve az olvasótól elvárt önállóságot. Ugyanakkor a néma jelenetek és a hiányzó narrátor ellenére is elmondható, hogy a sorozatban szokatlanul sok a szöveg: a szereplők egész oldalakon keresztül csak magyaráznak és magyaráznak, korábbi életük fejezeteit szövegesen fedezzük csak fel. Ezt ellensúlyozandó a tizenharmadik részként a szerzők egy átismétlő, rendszerező kötetet alkottak, ahol egyes korábban szövegesen ismertetett rövid epizódokat megrajzoltak képregényes formában.

William Vance rajzstílusa a részletgazdag, nem karikírozó realista képregény-iskolához sorolható, átlagos tehetség, de nagy mesterségbeli tudás jellemzi. Például amikor egymás mellé helyezi egy gonosz szereplő és az ő hasonmásává átplasztikázott főhős képét, ahogy a kommentár is mondja, a két teljesen azonos arcot csak a tekintetek alapján lehet megkülönböztetni – és valóban, néhány szinte észrevehetetlen tollvonás antipatikussá varázsolja a szimpatikusként megismert arcot. Kétségtelenül nem merülünk képzőművészeti mélységekbe, azonban tudni kell egész albumokon keresztül hatékonyan ábrázolni ezt a különbséget.

A sok dialógus kezelése képregényben nehezebb feladat, mint filmen, ahol a színészi játék megadja a kellő változatosságot az egyébként statikus plánoknak. A képregényben viszont szeretik megtörni a monotóniát, ezért gyakran előfordul, hogy egy beszélgetés kellős közepén külső panorámaképre váltanak egy kocka erejéig, és távolról mutatják a helyszínt (például a hajót), rámutató szövegbuborékokkal. A filmekkel ellentétben szabadon változtatható a képkockák mérete és formája, amit igen ötletesen ki is használnak a szerzők például a harmadik rész szökési jeleneténél a menekülési útvonalként használt csatornahálózat szűkösségének az érzékeltetésére.

A képregényben az érzelmek kifejezésére gyakran használnak nonverbális szimbólumokat, például kérdőjeleket, felkiáltójeleket. Amikor ezek szövegbuborékba kerülnek önmagukban, és a szövegbuborék egy képen kívül található szereplőre mutat, megvalósul egy csak képregényben elképzelhető esemény: a látómezőnkön kívül eső szereplő néma érzelemnyilvánítása. Máskor hangfestészet keretében a vizuális tulajdonságokkal ellátott szöveg kerül buborékon kívülre azért, hogy érzékletesebben ábrázoljon valamilyen hangeffektust akár képkockákon is átnyúlva; a XIII-ban megjelenő sok sziréna, repülő stb. számos alkalmat kínál erre.

A képregény egyik legalapvetőbb, állandóan jelenlevő kifejezőeszköze a ritmus, mely az elbeszélés ritmusának (a dialógus és a mozgás által befolyásolt képkocka-időtartam, valamint a képkockák között eltelt idő váltakozása) és az egyes képkockák részletgazdagságától és méretétől függő olvasási ritmusnak az összjátékából áll. Ennek elemzése külön tanulmányok tárgya lehetne, itt említsünk meg egy-két érdekes példát a XIII sorozatból. Amikor a főhős a második részben egy házat keres hosszan egy tóparton, az idő múlásának érzékeltetésére narrátor híján hasonló képkockák ismétlődnek (a főhős az erdő különböző részein sétál), mivel a néma képkockáknak ebben az esetben nincs időtartamuk, illetve csak a realista képregényhez nem illő eszközökkel lehetne adni nekik (pl. hosszú mozgásvonal egy panorámaképen). Szintén a második részben található egy akciójelenet, amikor a főhős verekszik valakivel a hóban. Ahol az amerikai képregényekben egyoldalas, néhány képkockás barokk kompozíció állna, a japán mangában pedig 10 oldalon keresztül tárgyalnának minden mozzanatot több, mozgásvonalakkal telezsúfolt képkockán kielemezve, ott a francia képregény megtalálja az arany középutat és egy kétoldalas, feszes ritmusú, kisebb képkockákból összerakott jelenetet találunk. Ugyanitt megfigyelhető, hogy a modern képregényben ritkán a képkocka a legnagyobb egység: a szerzők oldalnyi-kétoldalnyi kompozíciókban gondolkodnak, amint azt a párbajban részt vevő két figura koreográfiája is bizonyítja a kékég-fehérhó háttér előtt. Tudatos oldalszerkesztéssel találkozhatunk például a második rész befejező és a harmadik rész nyitóoldalain is, ahol a tárgyaláson felszólaló tanúk és a börtön rabjai rendezett tabló formájában jelennek meg.

A képregény nagy erőssége még az olvasó fokozott interaktivitása is, hiszen könnyebben vissza lehet keresni korábbi részleteket, mint az irodalomban vagy a filmekben. A XIII szerzői is gyakran ösztönzik az olvasót arra, hogy visszalapozzon egy-egy kötetben (vagy elővegyen egy korábbi kötetet), hogy egyes jeleneteket az új ismeretek fényében újraolvasson. A tizedik részben pedig megismerjük a főhős őseinek két évszázadon átívelő bonyolult történetét, ahol a tájékozódást igencsak megkönnyíti az album első lapjain található, folyamatosan elérhető családfa.

Egy képregény fordításakor fontos, hogy az idegen nyelvű kiadás a lehető leghívebb maradjon az eredeti album formajegyeihez. A magyar kiadás eddig megjelent három köteténél sajnos nem tudták tiszteletben tartani az eredeti keményborítós formátumot. A rajzoló egyedi kézjegyét viselő, kézzel írt francia szöveget is kézírást utánzó számítógépes betűtípussal helyettesítették. De legalább odafigyeltek a betűvastagságra és méretre, és nem a rajzolt környezettől idegen nyomtatott tipográfiát használtak, már ez is nagy előrehaladás a korábbi magyar képregény fordításokhoz képest. Egészen szokatlan módon nincsenek magyartalan szövegrészek, bántó félrefordítások. Úgy látszik, új korszakába ért a magyar képregény kiadás. Reméljük, az olvasóközönség is meglesz a XIII sorozat még kiadatlan 15 részéhez.

Forrás: Debreceni Disputa – 2005. November

Oldalak: 1 2