X-Men rajzolók – 1. rész

A Cockrum utáni űrt végül John Romita Jr. tudta betölteni hosszútávon (előtte még Paul Smith is próbálkozott egy évig, akit az itthon megjelent X-Men első számából is ismerhetünk).
Romita a ’70-es években kezdte a pályafutását a Vasemberben, a ’80-as években a Pókember után került az X-Menhez, ahol három évet töltött, illetve a ’90-es évek elején is dolgozott néhány számon. Ezek után többek között Fenegyereket (Daredevil) és Thort is rajzolt.
A J. Michael Straczynski féle Pókember rajzolója is volt, ahol az író azt a nehezen kivitelezhető kívánságát is ki kellett elégítenie például, hogy Pókember maszkján keresztül is lehessen látni bizonyos mimikákat. Nagyon érdekes, hogy ahány képregényt láttunk tőle és ahány kihúzóval dolgozott, annyi fajta J. R. Jr. stílust ismerhettünk meg (még ha néha nem is voltak túl nagyok a változások). Saját bevallása szerint szeret változatosan rajzolni mind a saját, mind a rajongók igényei miatt, de ez egy idő után már nagyon nehezen megy, szinte lehetetlen folyton újszerűt alkotni. Részben ebben látja a korábbi korszak alkotóinak mai „mellőzését” is. Romita az Uncanny X-Ment a 175. számától kezdi el rajzolni. A rajzait több kihúzó közül a legjobban Dan Green tudja kezelni. Bob Wiacek és Dan munkájában az a különbség, hogy amíg Bob határozottabb vonalvezetést használ, élesebben húzza meg a vonalakat (ami Cocrum stílusához tökéletesen illett), addig Dan nagyobb hangsúlyt fektet az árnyékok használatára, valamivel részletgazdagabban jelennek meg a figurák arcai, és többet tudnak elmondani a szemei, érzelemdúsabbak a karakterek. Bár nem kizárt, hogy ebbe belejátszik Romita fejlődése is, mivel „csak” 5-6 rész múlva kezd igazán ráérezni arra, hogy melyik szereplő jelleméhez mely típusú arc tar-tozik. Ez a részek előrehaladtával egyre jobban fejlődik. Hogy különösen J. R. Jr. rajzaihoz mennyire nem mindegy, hogy ki húzza ki, az például, akkor látszik, amikor apjával dolgozik együtt az egyik rész-ben. Az X-Menben apja (Romita Sr.) kihúzásának a „hátulütője” az, hogy utána a raj-zokon nem igazán lehet felfedezni, hogy az ifjabbik rajzolta. Így teljesen eltűnnek a rajzok sajátos jegyei. Dannel viszont remekül össze tud hangolódni, és ők tudtak az alatt a jó néhány rész alatt a legjobban összedolgozni.

’92-’94 között újra feltűnt néhány Uncanny füzet erejéig, többek között Dan Greennel, de ekkorra a stílusa már jelentős változáson ment át. A figurák mokányabbak lettek, az alakok pedig jóval szögletesebbek, illetve az arcok is elmozdultak a realistább felől a hevenyészett, „impressziósabb” hatás felé. Érdekes, hogy a kihúzás itt már elég csekély mértékben befolyásolja a végeredményt, esetleg Romita Sr. munkája tűnik ki még a többi közül az egyik Pókember füzetben (The Lost Years), amiben már előnyösen vegyül kettejük stílusa.
Az „új Romita” eléggé megosztotta a rajongókat. Bár mindezen változások ellenére ezekben a rajzokban is meg lehet találni a korábbiak jellemzőit, csak egyes részei el vannak túlozva, ami egy elég sajátos, de mindeneképpen érdekes és élvezhető hatást kelt. Az újonnan megjelent Pókember füzetekben viszont ez a hatás mintha romlott volna, ami (saját meglátásom szerint) az agyon CG-zett színezés bűne, mivel túlcsicsázva és „fényezett papíron” eltűnik az a bizonyos hevenyészett, „firkált” árnyékolás a figurákról. Ellenben, ha megnézünk egy színezés nélküli nyers (vagy kihúzott) vázlatot, sokkal kellemesebb, mint egy színektől csillogó giccs.

Oldalak: 1 2 3 4 5