A képregény szükséglete

Mi okozza a műfaj mohó szükségletét? A kimerítő válasz e vázlat terjedelmét, szerzője erejét jócskán meghaladná; alapos kultúrszociológiai, szociálpszichológiai vizsgálódást igényelne a műfajt leghevesebben fogyasztó országokban. Néhány feltevést legalább:
1. A műfaj tömeges népszerűségét eredendően bizonyára az írni-olvasni tudó lakosság roppant megnövekedése okozta. Már a XVIII. századi Angliában is születtek szóbuborékos rajzok ezek közönsége a nemrégen indult folyóiratok olvasóköréből került ki, és nem számlálhatott több hívet néhányezernél. Századunk közepén azonban már naponta(!) százmillió füzetes képregény talál vevőre. Persze írástudatlanok is élvezhetnek egy-egy képregényt. Emlékszem, az ötvenes évékben iskolatársaim kedvtelve vásárolták a francia Pif füzeteit, pedig egy szót sem értettek franciául. A műfaj vonzereje tehát a szöveg megértése híján (külföldön vagy elmaradott országok analfabéta lakossága körében) ís érvényesülhet.
2. Szükségletet teremt a képregényolvasásból fakadó megszokás is. Senki nem születik képregényrajongónak, amit viszont megszoktunk, akkor is hiányzik, ha eredetileg nem igényeltük.
3. A képregények folytatásokban való közlése: a szükséglet finom manipulációja. (Túl azon a hasznon, amit az hajt, hogy a hírlap megszerkesztésekor bizonyos hasábokra nincs gond.) A cselekmény minduntalan megszakad; felcsigázott kíváncsisággal várjuk a folytatást. A képregény mindennapos igénnyé válik. Mikor – McLuhan szavaival – reggelente belebújunk az újság „forró fürdőjébe”, éppen az tűnne fel, ha valami okból nem találkoznánk kedvelt comicshősünkkel az újság megszokott helyén. A képregény-adagolás jellemző vonása, hogy vasárnapi fejadagunk – kegyesen – a hétköznapi adag három-négyszerese lehet: a hétköznapi három-négy kocka helyett az ünnepnapi kakaó mellé tizenkét kockát kapunk, mintegy jutalmul egész heti türelmünkért. A folytatásokban közölt képregénnyel folyamatosan felcsigázott kíváncsiság egyébként kereskedelmi szolgálatot is tesz: biztosabb garanciája a folyamatos újságvásárlásnak, mint az előfizetés.
4. Szükségletképző tényező a hősök első pillantásra felismerhető volta, egy-egy képregénynek a többitől lehetőleg elütő rajzvilága, mely lényegében a rajzsorozat reklámja, akár egy rádió- vagy tévéállomás szignálzenéje, szignálképe. Szükség van a különbözésre, hiszen egyetlen újságoldalon tucatnyi, egyidejűleg közölt rajzsorozat közül böngészi elő az olvasó a magáét. (A különös ismertetőjeggyel gondosan ellátott hős és a sajátos rajzvilág – szabadalmazható, szerzői joggal védett találmány. Ezért is kell különböznie a többi hasonló portékától.) Ebből következik, hogy szinte régi, meghitt ismerősünknek véljük a megszokott figurát, előbb-utóbb már hiányoljuk a társaságát. Oly sokfélék a képregények, hogy minden érdeklődő talál köztük kedvére valót, leginkább szívéhez szólót. A „kedvencesítés” látszatszabadsága tehát itt is megnyilvánulhat. 3 A népszerű képregény önmagán túli szükségletet is teremt: rajzvilágát a fanatikus olvasó lakberendezési tárgyakon, használati cikkeken, ruhadarabokon is szívesen látja viszont.
5. A képregény felszólító jellegű. Feltűnő rajzvilágával, energikus, harsogó kontúrjaival, színeivel önmaga reklámját állítja elő. Az is nehezen tér ki előle, aki kitérne.
6. S végül szükségletképző tényező az is, hogy – mint a kábítószer-kereskedelem – a képregényipar is először a gyermekekre veti ki hálóját. Változóan ötletes, csak ritkán üde „csacskaságával”, állatfigurákkal, mesejelenetekkel ejti rabul az apróolvasókat, akik utóbb már minden életszakaszukba a képregények vezérletével lépnek. Minden életkornak megvan a maga rajzos magazinja, újsághasábja, a képregényipar 3-tól 70 éves korig gyakorlatilag mindenkinek felkínálja magát.
A képregény megértésének lélektani alapja érzékszerveink fejlett interpolációs készsége. Az erősen szaggatott vonalról is könnyűszerrel megállapítjuk, egyenes-e. A képregény esetében ugyanilyen természetű, csak éppen bonyolultabb interpolációkra van szükség. Két képkockát a cselekmény értelmében időtartam, térköz választ el egymástól, múlhatatlanul szükséges, hogy érzékelésünk mintegy betöltse a kiesett időt és teret, a különálló metszeteket egyetlen folytonos tartammá interpolálja.
A képregény információja tehát – a metszetekből összetevődő közeg sajátossága miatt – hiányos; gondolati közreműködésre van szükség, hogy a történést megfelelő külsőségeiben, tér-idő relációiban rekonstruáljuk. Ez a gondolati közreműködés nem ritkán a rejtvényfejtés lélektani mechanizmusával rokon. (A felszabadulás után Magyarországon először rejtvényrovatokban kaptak helyet a képregények.) De csak addig, amíg meg nem ismerkedünk a képregényre jellemző idő- és tértechnikával. E technika rutinos fortélyokon alapszik, a legkülönbözőbb képi és verbális megoldások jelezhetik vagy sejtethetik, mennyi idő telt el az utolsó kocka óta, más helyszínen vagyunk-e már, s merre, milyen távolságban az előzőtől stb.
Hosszan időzhetnénk a képregény érzékeléslélektani problémáinál, de lényegesebb, hogy a tartalmi mozzanatokra irányítsunk némi figyelmet. A képregény kockáinak főszereplője, már a kockák kicsinysége miatt is, az emberi arc. A képernyőn is gyakoribb a „közeli” felvétel, mint a „totál”, jóval gyakoribb, mint a filmvásznon. Az emberi arc metakommunikatív kifejező képessége roppant gazdag. Egy-egy közeli ismerősünk arcán, anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk, rövid idő alatt akár száznál is több eltérő érzelmi állapot mimikai jelzését regisztrálhatjuk. E jelzések „sugárzásában” a szem csillogásának, a ki- és belélegzésnek, az arcizmok mozgásának egyként lényeges szerepe van. A képregény arcábrázolásának skálája ezzel szemben meghökkentően szűk, talán ha négy-öt alapemócióra futja erejéből. Itt nincsenek átmenetek, ambivalens arckifejezések, csak szélsőségek: páni félelem, ujjongó öröm, sátáni harag stb. Pedig a kezdő rajznövendék is több tucat érzelmet képes ujjgyakorlatként megjeleníteni. Miért tartózkodik (őrizkedik?) a képregény rajzolója az árnyalt ábrázolástól? Nyomdatechnikai kényszerűségből? Eleinte talán ez is közrejátszott, ma azonban már világos: a műfaj imperatívusza, a helyzetek azonnali felismerhetőségének kötelezettsége vezeti ceruzáját.
Adorno így ír erről a problémáról: „A bensőség, mely a korábbi arcképfestészetben még megelevenedik az arc expresszivitása révén, félreérthetetlen optikai jeleknek adja át helyét, melyek egyetlen pillantással felismerhetők. Még akkor is, ha egy film vagy egy televíziós darab hőse más, mint akinek mutatja magát, úgy állítják be megjelenését, hogy semmi kétség ne férjen valódi kilétéhez. A gazember, akit nem brutális fickónak állít be a rendező, legalábbis negédeskedőnek tűnik fel: puhány, mézes-mázos modora félreérthetetlenül jelzi, mit tartsunk felőle.” 4
A műfaj fent jelzett imperativusát azonban csak akkor lehet maradéktalanul teljesíteni, ha az alakok-arcok besorolásakor az olvasó addigi képzetei, meggyőződései (előítéletei) is szerephez jutnak. E társszerzői együttműködésben a gondolkodás közös nevezője, a sztereotípia a legfőbb segítség. A sztereotípia egyben az olvasó bevonásának, a közös érzelmi-gondolkodásbeli platform megteremtésének is hathatós eszköze. Mik ezek a sztereotípiák? A teljesség igénye nélkül sorolunk fel néhányat: a nő gyenge, oltalmazásra szorul, az igazság harcosa rettenthetetlen és győzedelmeskedik, a bajkeverő végül elbukik; a négerekben jobb nem megbízni, a kínaiak, japánok udvarias mosolya alattomosságot takar; hadviselés idején az ellenség szánalmasan ügyefogyott, ostoba és aljas, a „mieink” viszont nagylelkűek, szigorúak, de igazságosak, a világ legötletesebb, legszívósabb katonái, kémjei; a férj szívesen félrelép, az anyós utálatos és rosszindulatú; stb. stb. Látható, hogy a tömegkultúra valamennyi egyéb műfajával osztozik a képregény a sztereotípiák lankadatlan-gátlástalan alkalmazásában. Hiszen éppen ez népszerűségének egyik, nem is oly rejtelmes titka.
A sztereotípia a képregénybe bújtatott ideológiák legfőbb hordozója. A fenti példák az amerikai képregény köréből valók. Lassú változások is megfigyelhetők: az indiánok lemészárlása újabban már nem férfias erőgyakorlatnak, hanem közönséges gyilkosságnak minősül, a távol-keleti ember ázsiója is javul ebben a körben, akár az amerikai négerségé. A Füles 1973. május 24-i számában, a Törvényen kívül c. képregény 5. folytatásában a lélegzetelállítóan jóképű mesterlövész pedig egyenesen így nyilatkozik: „Tőlem ne tarts, még a szagát se állom a rabszolgatartóknak. Meggyőződéses abolicionista vagyok.”

Oldalak: 1 2 3 4 5