Miután úgy-ahogy körvonalaztuk a műfaj hovatartozását, a tematikus osztályozástól el is tekinthetünk.
Gyermekeknek szánt képtörténetkék éppoly mennyiségben készülnek, mint humoros rajzsorozatok, kém- és kalandregények, sci-fi- és horrortörténetek. Mindnyájukat az fűzi össze, hogy bennük a leíró szöveg elenyésző, a nem-képi információ zömmel párbeszédekben, méghozzá a képbe szervesen beépítve (szóbuborékban) kel életre.
Újabb döntő sajátosságra kell még felhívnunk a figyelmet, mely szintén a közlés időviszonyait érinti: a képregény kommunikációja nem folytonos, hanem metszet jellegű. Anyaga mindmegannyi állókép egy dinamikus eseményláncolatból. A filmezés technikájának ismeretében szinte azt mondhatnók, hogy a képregény egy mozgó rajzfilm állóképekből összeállított szinopszisa. Halvány rokonság fűzi a némafilm azon kockáihoz is, ahol – technikai szükségből, a hangos közlés lehetetlensége miatt – a mozgóképek sorát időközönként álló felirat szakítja meg.
De ha ennyire immanens sajátsága a metszet jelleg, hogyan tesz szert legismertebb erényére: dinamizmusára? Elsősorban azzal, hogy a képre irányuló perspektíva szinte minden képkockával kimozdul helyéből: az esetleg öt-hat kockáig is azonos helyszínt új és új szemszögből látjuk viszont. Az első kockában talán csak a hős fejét látjuk, a második kockában már bővül a látószög, meglátjuk a mögötte settenkedő merénylőt is, a harmadik kocka pedig talán már a merénylő szemszögéből mutatja a hőst és környezetét. Nem csoda, hogy a műfaj térhódítása szinte évre egybeesik a filmezésével. A film technikájából származik a képregény képi fortélyainak jelentős hányada: a képkeret hasonló határvonal, mint a filmvászon (pontosabban a celluloidlapocska) széle, premier plantól nagytotálig terjed a képregény képkivágása is; olykor a rajzoló a kameramozgást mímelő effektusokkal dolgozik: közelít, távolodik, pásztáz stb. A felsorolhatatlanul nagy számú képi megoldás mellé (a mozgást „lökhajtásos” vonalkázás, porfelhő nyomatékosítja stb.) felsorakoznak a szóbuborékon belül lehetséges dinamikus hatáskeltések. A párbeszéd hangerejének fokozódását növekvő betűtestek, a hangsúlyt kurziválás, a borzadályt esetleg lúdbőrösen reszkető betűtípusok jelzik stb. A szóbuborék elhelyezése kronológiai érvéényű. A kép bal fele a nyugati kultúrkör olvasási szokásának megfelelően az előbb elhangzó szöveg helye, jobb fele pedig a később elhangzóé. Vertikálisan is hasonló időkülönbségeket jelöl a szóbuborék holléte: ami feljebb van, az hangzik el előbb. Ha két szóbuborék átfedi egymást, a feltételezhető hangos közlések is átfedik egymást (az alakok egymás szavába vágnak). Mindezek a megoldások teszik, hogy a képi metszetek s a bennük. szereplő csökevényes párbeszédek alkalomadtán roppant dinamizmusra tehetnek szert.
A szöveg fantomnyelven íródik: úgy, ahogy a képregény hősei beszélnek, aligha beszélünk köznapi ténykedéseink köpette. Ennek az a, már jelzett körülmény az oka, hogy kontextuális funkcióján túl a párbeszédnek epikus (körülmény tisztázó, univerzális) funkciót is teljesítenie kell. Fresnault-Deruelle mutat rá tanulmányában: „Most megyek, hogy köszönjek a kapitánynak” – ez a mondat teljességgel indokolatlan és haszontalan a hős szempontjából, hiszen ő tudja, hová megy, s mi célból: a mondat elhangzásának csak az olvasóval kapcsolatban van értelme. 2 A hős tehát „kibeszél” a képből, a szerző helyett is beszél! Kommunikációja ennélfogva csak a képregény közegében, a képregényi konvenciók elfogadásával tűnhet valósnak. De többet is beszél a kelleténél, noha kommunikációja önmagában véve csökevényes. Többet beszél, mert azt is közölnie kell az olvasóval, ami nem adna okot a megszólalásra: rejtett szándékait(!), elégedettségét, megrémülését stb. Aki elfogadta a képregény konvencióját, észre sem veszi: a hős úgy kommunikál, mint a magában beszélő, minden cselekedetét fennhangon kommentáló elmebeteg.