Rock plakátok és képregények – Hungarocomix 2011, San Franciscótól Woodstockig kiállítás

Kissé rendhagyó ez az élménybeszámoló, mert két rendezvényt érint és egyikőjük nem is igazán képregényes. Hát, így alakult.
A vonat út a szokásos: 6:45-kor indulás Szeged pályaudvaráról Pilcz Rolanddal. Neki szokás szerint nem áll be a szája. Nem gond, számítok rá (azaz a szokásostól eltérően sajtót nem is csomagoltam), ő is tudja magáról és különben is van mit bepótolni, ezért még provokálom is. Jócskán a hivatalos nyitás előtt érünk a helyszínre. Részemről ez indokolatlan; már jóideje nem standolok a nagyrendezvényeken, Panel sem készül már új, de Roli nálam szerencsére kitartóbb és ki tudja hanyadjára ül alkalmi asztala mögé és teszi fel a kérdést: „Hello, ismered Kalyber Joe-t?”
A rendezvények egyik legérdekesebb momentuma a kapunyitás. Vajon mekkora tömeg vár már odakinn? Kérdéses, mennyire hiteles fokmérője ez a rendezvény egész napos sikerének. Néhány éve kifejezetten az volt a szokás, hogy nyitásra érkezett meg a had, majd ez a nap végéig fokozatosan, de folyamatosan csökkent. Ez börzés beidegződés lehet, de utóbbi években mintha kiegyenlítettebbé válna időben is a tömegeloszlás.
Az első órában pacsizás sokakkal, rövidebb-hosszabb beszélgetések. Sokukkal Szegeden is találkozhattam, így több figyelmet fordíthattam régebben nem látott ismerősökre. Ez Kovács Péterrel és kedves (tényleg) családjával sajnos csak futólag sikerült, mert rohannom kellett 10.45-re az Oktogonra.
Ott veszek magamnak egy dezodort, ugyanis azt reggel elfelejtettem elhozni. Képregényrendezvények kapcsán fontos téma ez is, de a bővebb tárgyalása a HC-t, fesztiválokat nem igazán érinti, amióta kikerültek a Gödörből.
Ott találkozom régi barátommal, aki tavaly eljött a nem annyira szerencsés HC2010-re, így idén nem unszoltam erre. Meglátogatjuk a San Franciscótól Woodstockig – Az amerikai rock plakátok aranykora 1965-1971 kiállítást (Kogart ház, Bp. Andrássy út 112., dec. 31-ig látogatható), amit már hónapok óta kinéztem magamnak és csak vártam a lehetőséget, hogy lecsaphassak rá. Az 1500 forintos beugró elég borsos, de bőven megérte, mert hihetetlen jó anyagot gyűjtöttek össze. A jelzett korszak nagy kedvelője vagyok, rock plakátokat a magam szűkös keretei között gyűjtögettem, Rick Griffin és társainak munkáit pedig mindentől függetlenül kedvelem – tehát kevés olyan kiállítást tudok elképzelni, ami ennyire megmozgatna.
Bocsánat, hogy itt kicsit bővebben kitérek a kiállításra, amit azért is engedek meg magamnak, mert egyrészt az anyag tematikáját tekintve lazán, de mégis kapcsolódik a képregényhez, főleg az amerikai undergroundhoz, de személyi átfedést jelent több kiállított alkotó is. Az anyag tehát több mint 150 eredeti plakát az 1965-1971-es időszakból, ami tekinthető a pszichedelikus plakátművészet (arany)korának. Később még visszatérek a Hungaróra, türelem!
A plakátokat végigszemlélve azon töprengtem, milyen sűrűn érik korunkat olyan vádak, miszerint megszűntek már a tabuk és már mindent szabad, semmi sem szent. Erre itt láthatok egy felületmintát abból, ami 40 éve meghatározta San Francisco utcáit (a plakátok túlnyomó többsége a San Francisco-i öbölbeli rendezvényeket hirdetik) és ezeken olyan dolgokat engedhettek meg maguknak a művészek, melyek ma elképzelhetetlenek lennének. Egy részük politikai, másik része pedig gazdasági okból. Utóbbi ok jóval érdekesebb, ezek a plakátok teljesen háttérbe szorították a reklám legfőbb üzenetét (fellépő neve, helyszín, időpont), egyrészt a kompozíció által, másrészt pedig a szöveg majdhogynem olvashatatlansága miatt. De az üzenetek, úgy tűnik, valamilyen varázslat folytán mégis eljutottak a törzsközönséghez. A plakátok talán inkább egy érzetet, hangulatot közvetíthettek, erősíthettek – a rockzenei szakirodalomban a Jefferson Airplane és Grateful Dead kapcsán gyakran említett – feel-good érzést. Aki ráhangol, az úgyis dekódol.
Egyes plakátok szemlézése közben az élményt önkéntelenül is képregényborítókhoz rokonítottam. Lehet, hogy a képregények már ilyen káros hatást gyakoroltak rám, de hasonlónak tekintem a két műfaj funkcionális összetettségét (információ- + hangulatközvetítés), a grafikai szabadságot és a hivatalos kurzustól való állandó távolságot, amelyek miatt talán ez mégsem a véletlen műve. Ezen felül nem egy olyan alkotóról tudunk, akik kipróbálták magukat a képregények és rock zenei alkalmazott grafika (lemezborítók, plakátok, szórólapok, reklámok stb.) területein. A kiállításon legnagyobb figyelmet kapó Big Five (Victor Moscoso, Wes Wilson, Mouse & Kelley, Rick Griffin) közül Moscoso és Griffin a Zap magazinnak visszatérő alkotói, a comix műfaj ismert alkotói és a tétel fordítottjaként a legismertebb comix alkotó, Crumbtól is közismert több lemezborító. Ez azóta szinte természetessé vált, itthon is tudunk több ilyen átfedésről (pl. Feki, Zorro, Fujkin István, Stark Attila, Gróf Balázs és még sokáig sorolhatnánk), de a jelenséggel először a hatvanas évek végén találkozhattunk (volna).
Több plakáton viszontláthattunk ismerős képregény-karaktereket: Batman-Robin, Dr. Strange, a MAD kabala, Alfred E. Neuman. Képregények be-, felidézése a képzőművészetbe mindig egy izgalmas kérdés. Sajnos ezeket könnyen egy sémára húzzuk, pedig nagyon finom és fontos különbségek fedezhetőek fel pl. Roy Lichtenstein megközelítése és az itt is szereplő darabok között. (Érdemes megemlíteni, hogy ez a fajta képregényidézés Magyarorszgáon is megjelenik, csak jóval később – 70-es, 80-as évek – és jóval kevesebb példát tudnánk megemlíteni.) A Batman-Robin plakát, azaz a BG#2 (Wes Wilson munkája) számomra egyik legérdekesebb momentuma, azon kívül, hogy az összes plakát közül az egyik legviccesebb, hogy Paul Pope jellegzetes arcait láttam vissza, csak éppen úgy 40 évvel ezelőttről.

A kimerítő látogatás második felére hozzánk csatlakozó másik régi barátom tette fel találóan a kérdést, hogy ez az egész hippi kultúra iránt akkor és ott vajon hogyan viszonyultunk volna? Mostani tudásunkkal azt mondanánk, szkeptikusan szemléltük volna és kínunkban röhögtünk volna sok mindenen, mint ahogy bizonyos elemeit befogadtuk volna. Vagy nem. Mindenesetre itt érdemes megemlíteni, hogy már akkor voltak olyan zenekarok, melyek ugyanúgy részesei voltak az ellenkultúrának, azonban a virágmozgalommal szemben elég kemény kritikákat fogalmaztak meg. Ilyen volt Frank Zappa is, akitől szívesen vettem volna egy-két plakátot is (megj.: néhány kiállított poszteren látható a fellépők között akkori zenekara, a Mothers is), nem csak azért, mert személyes kedvenc, de azért is, mert ő viszonylag hamar felismerte a zenéhez kapcsolódó vizualitás fontosságát, állandó stábbal készíttetett lemezborítókat, szórólapokat, posztereket. De talán mégsem hiányzott: elnézve akkori plakátjait, azok tökéletesen beilleszkedtek az itt bemutatott kavalkádba, a fájóan hiányzó önirónia csak itt-ott, rejtve fedezhető fel rajtuk (jó példa erre egy képregényben szereplő reklámoldaluk, ahol tipikus tinizenekarként határozzák meg magukat – Bayer Tóni írt róla egy posztot, katt). Egészen fura ez annak tükrében, hogy a Cal Schenkel által a hatvanas évek végén készített lemezborítók mai szemmel is kivernek néhány biztosítékot. Valószínűleg nem engedték volna ki az utcára őket…
Nem tudom, hogy ez szintén hiányosság-e, de mindenesetre fölvetődött bennem: a plakátok javarésze miért a nyugati partról származik? Kétségtelen, hogy az ellenkultúrán belül San Francisco egy jól körülhatárolható vonalat képviselt, sőt, a kiállítás címében jelzett pszichedelikus rockzene központja volt, de Los Angeles és New York is ugyanúgy jól megfogalmazható egyedi jelleggel bírt.

Lent még megnéztük az múzeumshopot. A kiállításhoz elkészített kötettel már látatlanban is szemezgettem, mikor először olvastam róla. Átlapozva nem keltett csalódást; a rengeteg kiállított plakátok egy részét felidézhetjük a fotel kényelméből, a szövegek is tartalmasaknak tűnnek – nem beszélve arról, hogy a témában valószínűleg nem igen készült nyelvünkön ilyen áttekintés. Sajnos az 5200 forintos ára meghaladta a büdzsémet, karácsony előtt az ember különben se magára gondoljon…

Lénárd Laci fotóriportja a HC2011-ről:

Három óra előtt valamennyivel értem vissza a Millenáris Fogadójába, azaz a Hungarocomix2011-re. A képeket visszanézve, úgy tűnik, kimaradtam néhány kulcsprogramról, de valójában megnyugtat, hogy a cosplay/jelmezverseny is ezek között volt. A helyszín mindenesetre jó választásnak bizonyult. Persze, továbbra is élő kérdés: mi a cél a HC-val? A belőtt irányt tekintve ez évben ez egy mini képregényfesztivál lehetett. A Fogadó első szemrevételezésre kicsinek, azonnal átláthatónak tűnik, csak később (van aki túl későn) veszi észre az ember, hogy a galéria, térnyúlványok további helyszíneket biztosítanak. Ha más nem, ezek az utólagos felfedezések miatt érdemes hűséggel kitartani bevált helyszínek mellett, hogy a látogatót ne érje kellemetlen meglepetés. De az is igaz, hogy a saját programom kissé sajátos volt, ugyanis kedvenc képregényportálunk kedvenc főnökének kellett egy terjengős tevékenységlistát teljesítenem és magamnak is bevásárolni. Így másfél óra azzal telt, hogy a különböző pultok között rohangáltam. A választékot tekintve, a szerzői vonal tűnt a legerősebbnek, legalábbis ami a számokat illeti. Ezeken kívül három olyan hazai gyártmánnyal is találkoztunk, melyek mögé egy kiadó odaállt. Ezek közül a Sötér Kor kicsit kilóg a sorból, hiszen ott Árpa Attila celebproducer saját képregényes ötletét valósíttatta meg, amivel persze semmi gond nincs, bárcsak jutna minden tehetséges hazai alkotónak bérmunka! A Sötét Kort hosztesz lányok marketingelték, a Párkockát két ismerős alkotója, Marabu és Göndöcs, dedikálta a helyszínen. Nekem valahogy utóbbi szimpatikusabb eljárás, a szűk képregényes rendezvényekhez nem illik a harsány reklám kampány. A Képes Kiadó által kiadott Irreverzibilisből sajnos már nem jutott (50 példányt hoztak ki…). Ugyanígy jártam a szerzői standok között a Szultán katonájával (szintén 50). Utóbbi – ekkora mezőnyben – akár sikernek is tekinthető.

Míg bevásároltam, a nagyszínpadon zajlott a képregénycsata. Úgy tűnt, jó móka, de követhette volna több néző is. A fényképeket elnézve, ez általános jelenség lehetett. Bele sem mertem gondolni, hogy a kis színpadon mennyien lehettek, pedig több kifejezetten érdekes programot szerveztek oda is. A képregénycsatát követve zajlott az első képregényes csúcstalálkozó. A név szerintem rémes, ismét csak harsány. Ez egy leginkább helyzetjelentő, évértékelő kerekasztal-beszélgetés volt az MKSZ elnöke, az MKSZ elit alkotógárdája, az MKSZ nem elit alkotógárdája, egy független alkotógárda és oldalunk képviseletében. Érdekes témák vetődtek fel, jó lett volna rajtuk többet csámcsogni, jó lett volna közvetlenebb környezetben, de a közvetlen környezeteknek (pl. KKK) az a tulajdonsága, hogy nem jut el sokakhoz. Itt eljuthatott volna, csak éppen a kutya sem kíváncsi semmire. Ezt kicsit provokatív szándékkal meg is említettem a beszélgetés vége felé. Továbbra is érthetetlen számomra, hogy egy 10-szer kisebb városban egy hónappal ezelőtt megtartott képregényfesztiválra nem csak hogy ugyanannyi ember jön el, mint a Hungarocomixra, de kb. kétszer többen ülnek be a programokra. Takács Nóri és Fritz válaszában el is hangzott, hogy sok a program, nehezebb elcsábítani az érdeklődőket. Ez minden bizonnyal igaz, főleg azokra, akik nem képregényrajongók. Csakhogy a képregényrajongók körében is mintha azt látnám, hogy sok ez számukra. Bőven elegendő lett volna csak egy színpadnyi program, és mindenképpen elegendő egy évben egy fesztivál. Ki kell éheztetni a közönséget. A műsorba fektetett alkotó energiát egy rendezvényre kellene összpontosítani, a bevált műsorelemeket pedig semmiképpen sem elkoptatni.
És hát nehéz egy karácsony előtti rendezvényen, ahol a vásárló azért küzd, hogy vásárolhasson, az eladó meg azon, hogy vásároljanak, elfeledtetni, hogy 2011 Magyarországán vagyunk. A képregényes rendezvények jó ideig köptek egyet a válságra és már csak azért is jó hangulatú, bensőséges fesztiválokat, börzéket hoztak össze, de talán mostanra őket is utoléri a nyomottság. Ami azt illeti, egyértelműen nem is tudnám megmondani, milyen volt az általános hangulat; volt aki a látogatottságra panaszkodott, ugyanakkor volt olyan árus, aki szerint a vásárlóerő megfelelő volt. Legyen ez az ő gondjuk, én pakolásig maradtam és ha maradhattam volna tovább is, akkor valószínűleg egy nagyon jó hangulatú sörözésről is beszámolhatnék itt, de azért Rolival és általa szerzett újdonsült barátaimmal a vonaton pótoltuk, amit lehetett.

Néhány kép az esti elpakolásról:

További ajánlott linkek:
Kogart ház: SAN FRANCISCÓTÓL WOODSTOCKIG – Az amerikai rockplakát aranykora 1965-1971
A szerző beszámolója a Hungarocomix 2010-ről a Panel blogon

A szöveg első felébe illesztett képek jegyzéke:

Rick Griffin egyik híresebb plakátja (Jimi Hendrix, John Mayall és mások koncertje a Filmore-ban)
Rick Griffin egy képregényoldala a Zap magazinból (a szerző korábban szörf magazinban dolgozott illusztrátorként)
Wes Wilson „Batman fesztivál” plakátja (ismét a Filmore-ban)
Paul Pope Batman 100 years 4. részének borítórajza
Victor Moscoso egy szecessziós ihletésű plakátja (Captain Beefheart és mások a Filmore-ban)