Mouse Guard – Kardozó egerek mindenkinek

Képregény kardozó egerekről. Ha pár évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy egy ilyen koncepció akár csak egy kicsit is érdekelni fog, alighanem hátrálnia kellett volna tőlem pár lépést, hogy harsány röhögésem ne bántsa a fülét. Na nem mintha az antropomorfizmus állatokra vetítése olyan különleges vagy egyedi megoldás volna, akár az írott akár a vizuális művészeteket vesszük, de az ember hajlamos rá, hogy az ilyesmiről mindig a Disney kis bájos-édes-tündéri, és egyre inkább irritáló állatkái jussanak eszébe. David Petersen, ismert gyerekkönyv-író szerencsére egészen más megközelítést választott a Mouse Guarddal – bár képregénye elsősorban a fiatalokat célozza meg (hivatalosan a legalább 10 éveseket), annak saját kis világa jólesően távol áll az említett egércég cukormáz-birodalmától. Egyébként pedig műve – nemcsak ennek köszönhetően – igencsak színvonalas és szemet gyönyörködtető.

Az egerek világában már egy ideje béke honol, de a kis rágcsálók ettől függetlenül folyamatos veszélyben vannak az erdő ragadozóitól. Védelmüket az Egérgárda látja el, melynek három tagja, Liem, Kenzie és Saxon éppen egy eltűnt kereskedő nyomát kutatja, amikor az egyszerű mentőakció hirtelen egy sokkal sürgetőbb és veszélyesebb feladattá válik. A derék egerek ugyanis rábukkannak egy, a gárda elleni összeesküvés nyomaira, és egy gyors nyomozás fel is fedi a rejtett ellenségek kilétét, akik hamarosan ostrom alá veszik a gárda városát, Lockhavent.

A sztori tehát pofonegyszerű: egérvilágra átültetett, hagyományos középkori kalandozás várral, csatával, kardokkal és árulással. A koncepcióhoz sajátos, a szokásos képregényektől elrugaszkodó, négyzet alakú lap, kevés dialógus, és gyönyörű látványvilág jár, nameg az arany középút az egerek ábrázolását tekintve. Petersen valódi egereket rajzol, nem holmi állatfejű embereket, és a rágcsálók anatómiája is viszonylag pontos a stílus adta keretekhez képest – csak persze nem négy, hanem két lábon járnak. De ami igazán fontos, hogy testmozgásuk, fejformájuk, tekintetük megőrzi az egerek rajzfilmszerű báját, ugyanakkor természetükben nagyon is kemények, határozottak, és ha kell brutálisak: igazi harcosok, és a Mouse Guard élvezhetőségének nem kis részét teszi ki ez a gondosan és folyamatosan fenntartott kettősség. A képregénynek ez a tulajdonsága egyébként megfigyelhető a szövegekben, dialógusokban is, amiket Petersen roppant ügyesen egyszerre archaikusan és modernül írt. A végeredmény egy olyan alkotás, ami részben mintha a kellemesen bájos NIMH titka című Dan Bluth-rajzfilm és a sötét, véres és nyers Watership Down, illetve ezek regényeredetijeinek keveréke lenne (ha valaki utóbbit nem ismerné, abból néztek egy híres jelenetet a diákot a Donnie Darkóban), részben pedig frissítően új és eredeti.

Peterson szándéka szerint ez az első sztori a világ bemutatására szolgál, a figurákkal a többi foglalkozik majd részletesebben (a második mini egyébként jelenleg is fut, és már a harmadik is tervbe van véve). Ennek megfelelően a karakterek egyelőre vázlatszerűek (ettől függetlenül azonnal megszerethetőek), viszont annál több, remek érzékkel megkomponált jeleneten keresztül ismerhetjük meg az egerek sajátos életvitelét és harcmodorát. Egy veszélyes világ tárul fel előttünk, amelynek egyensúlyát a rettenthetetlen gárdisták tartják fenn, és ezt Petersen nem egy briliáns jelenetben érzékelteti: Liem küzdelme egy kígyó ellen például mind az ötletet, mind a grafikát tekintve lélegzetelállító, de említhetnénk akár a rákokkal, vagy a fináléban az ellenségekkel vívott (a vérrel sem spóroló) csatát is. Közben kapunk egy-egy falatnyi információt az egértörténelem múltjáról, egy hős legendájáról, a társadalom működéséről, és a gárdisták kódexéről. A Mouse Guard mentőöv nélkül dob bele minket egy teljes egérvilág kellős közepébe, és mégis, egy pillanatig sem érezzük, hogy ne tudnánk róla eleget. Ha ez csak felvezetés a későbbi sztorikhoz, akkor annál nagyobb gratuláció jár Petersennek, és alig várom, hogy fellapozhassam a folytatásokat is.

Ugyan a rajzról is esett már szó, de a színvonalához képest bőven nem elegendő. Bámulatos, hogy Petersen mennyire meg tud tölteni élettel egy fenyegető, sötét erdőt, vagy egy lángoló faodút úgy, hogy képei egyszerre lesznek stilizáltak, és valahol mégis realisztikusak, és ebben éppúgy szerepe van az egyszerű, de hatásos, akció esetében pedig különösen kreatívvá váló panelelrendezésnek, mint a színvilágnak. Az első rész kellemesen zöldes háttereitől a finálé közeledtével fokozatosan jutunk el az egyre sötétebb kontúrokhoz, hogy végül az ötödik rész esőbe fulladó, pokoli vörösbe boruló képei roppant hatásos és emlékezetes felvezetésül szolgáljanak a végső összecsapáshoz. Rendkívül kifinomult alkotás, bátran ajánlható minden korosztálynak.

Megjelenés: 2006-2007 (hat rész)
Történet és rajz: David Petersen

Olórin, 2008. augusztus 19.