Moskát Anita: Horgonyhely

Moskát Anita bemutatkozó regénye, a Bábel fiai, számomra a tavalyi év meglepetése volt. Egy erőteljes, gyors sodrású és igényes fantasy mű, ami egy unalomig ismert klisét – az emberi gőgöt megtestesítő Bábel tornya – mutatott be egy új oldaláról, és mindezt csavaros történettel, és gyarló, ám mégis szerethető szereplőkkel tette. A zsenialitása már csak abban is megmutatkozott, hogy anélkül is tudtuk, melyik karakter beszél, hogy láttuk volna az arcát. A befejezés pedig egyszerre volt komor, ám mégis reménykedő, és egy kicsit az utóbbiból talán több is jutott. Bár csak tavaly jelent meg, a Bábel fiai máris megkerülhetetlen részét jelenti a magyar fantasynek, és erőlködés nélkül megállná a helyét a külföldi piacon is.

Mint az a fentiekből talán kiolvasható, magas elvárásokkal vágtam neki Moskát Anita új regényének, a Horgonyhelynek. Annál is inkább, mert az alapötlet zseniális: a történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek születési helyükhöz vannak kötve, és azt csupán néhány kilométernyire tudják elhagyni. Egyetlen kivételt ez alól a terhes nők képviselnek, akik szabadon vándorolhatnak, és így ők részesülnek a legtöbb kiváltságban is, amivel igencsak visszaélnek.

Ezt a furcsa világot négy ember szemén ismerjük meg: Lars férfilétére képes földmágiát űzni, ami már elegendő lenne ahhoz, hogy bitófára küldjék, de ráadásul emellett szép lassan kultuszt épít maga köré. Vazil vele szemben a tények embere, és könyvtárhajójával bejárja a fjordokat, hogy a röghöz kötődés okait keresse, méghozzá tudományos megközelítéssel. A lánya, Helga, már nagyon szeretne elszabadulni apja hajójáról, különösen, mivel Vazil semmit nem hajlandó elárulni a fiatal fruska édesanyjáról. Odveig egykor a társadalom élén álló asszonyok közé tartozott, most azonban számkivetett pária, akinek kiszedték a méhét, miután szerelmes lett egy felbujtó férfiba. Az ő történetükön keresztül tárul elénk egy idegen, és mégis végtelenül emberi – bár nem emberséges – társadalom.

A regényben két dolog is telitalálat. Az egyik a nemek kérdése. Érdekes néha eljátszani olvasás során azzal a gondolattal, hogy felcseréljük a szereplők nemét. Ugyanis a regényben számos olyan kegyetlenséggel találkozunk, ami ebben a formában elemi erővel hat, ugyanakkor fordított esetben nem ütne ekkorát, mert számos komor fantasy regény hozzászoktatott minket.

Kimondottan embertelen például, ahogy Odveiget megcsonkítják saját társai, megfosztva őt teljes értékű asszonyi mivoltától – gyakorlatilag kasztrálják szerencsétlent, miközben az egyszeri olvasó a sokadik eunuch után már képes egyszeri vállrándítással elintézni Varys történetét, pedig talán ő is megérdemelné a szimpátiát. Ezzel szemben rengeteg férfinek lesz része szexuális megaláztatásban, ami pedig máshol az asszonyok sorsa hasonlóan komor közegekben. Ez azért zseniális, mert bizonyos brutalitásokhoz már hozzáedződtünk, annyira, hogy már nem is váltanak ki belőlünk olyan heves érzelmeket. De ezek egyet csavarva megint húsbavágóan kegyetlenek, és hát az empátiának pont az a lényege, hogy ne tudjunk elhatárolódni mások fájdalmától. Márpedig mi az olvasás egyik feladata, mint az együttérzés fejlesztése?

A másik a világot keresztül-kasul beszövő mágia, ami odaláncolja az embereket a születési helyükhöz, ugyanakkor ad is: a kiválasztott kevesek ugyanis föld elfogyasztásával képesek lesznek melegen tartani a termést, megtízszerezni azt, illetve számos más emberfeletti dolgot tudnak ez által végre hajtani. Ez által az emberek kicsit olyanok lesznek, mint a növények: a föld táplálja őket, de képtelenek megváltoztatni helyüket. A férfiak a porzók, a nők a bibék, a terhes asszony pedig voltaképpen a termés, ami a helyét elhagyva szabadon mozoghat, hogy valahol messze egy új magot ültessen el.

A fent leírtak ellenére azonban érdekes, hogy továbbra is a férfiak maradnak az aktív, cselekvő, a világ sorsára kiható karakterek. Bevallom, amikor először meghallottam az ötletet, pont az ellenkezőjét képzeltem el, egy történetet, amelynek központjában terhes nők állnak, akik, akárcsak az egyszeri parasztlegény, sosem kérdőjelezik meg azt, hogy ők a világ közepe, és nekik van joguk az emberiség sorsát jobb mederbe terelni. Nem rosszindulatból vagy önzésből, egyszerűen ez ivódott beléjük az eltelt évszázadok alatt. Elvégre az igazságtalanság sokszor nem aktívan, hanem passzívan történik, és sokszor nem is egyértelmű.

Azonban Lars és Vazil szemén keresztül hamar megtudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal. Az egyikük misztikus módszerekkel, a másik racionális magyarázattal próbál megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre. Velük szemben Odveig kimondottan passzív; noha méhe elvesztése ellenére erős nő marad, voltaképpen nem tesz mást, minthogy várja, hogy szerelme megmentse őt. Helga pedig csak egy kislány, aki tapasztalatlanságából fakadóan sokszor csak sodródik az árral.

Ami azonban a pozitív irányba dönti a mérleg nyelvét, az az, hogy Moskát Anitánál az ember nemtől függetlenül ember marad, és ez által tele gyarlóságokkal. A megváltókról kiderül, hogy legbelül kicsinyesek, a gonosz mostohákra hajazó matriarchákról pedig, hogy őket is ugyanúgy megnyomorította a társadalmi rend, mint másokat.

A Horgonyhely jóval sötétebb mű a Bábel fiainál. Az embereket jóval kíméletlenebbé teszi a röghöz kötött helyzet, mint a mondabeli torony és a hatalom ígérete, a szexet soha nem írták még ilyen üresen, és ha valakinek jó kedve támad, az rögtön felül a vonatra, ugyanis azt, érthető okokból, itt még nem találták fel. Egyébként, ha már témánál tartunk, gőzhajók és pisztolyok léteznek, de elsősorban azért, mert az író érezhetően nem egy ezredik feudális kultúráról szeretne írni.

Bár a Bábel fiait kicsit erősebbnek érzem, ugyanis a szereplőket az író olyan jól elkapta, mint soha senki korábban a fantasy irodalomban, a Horgonyhely is egy kiváló alkotás, még ha nem is kerülünk olyan közel a hőseihez, mint Arzénhoz vagy Dávidhoz. De tévedés ne essék, ha a Horgonyhelyet nem egy másik Moskát Anita regényhez mérem, akkor minden további megjegyzés nélkül egy első osztályú fantasy alkotásról beszélünk.

Meg aztán, ki hitte volna, hogy egyszer regény születik abból a mondásból, hogy „idekötnek a gyökereim?”