Mark Lawrence: Úti Testvérek

A legtöbb SFF író szeret visszatérni az általa kitalált világba, akárcsak egy novella erejéig. Ennek aztán persze lehetnek gyakorlatias okai is a szentimentalizmuson kívül, mint arra maga Lawrence is felhívja a figyelmünket. Elvégre egy adott világra írt novella mégis csak kelendőbb, mint egy teljesen önálló alkotás. Ez persze valószínűleg mindig is így volt, elvégre a világok, könyvsorozatok rendelkeznek egyfajta erős sodrással, amivel az önálló művek nem feltétlen – van egy olyan érzésem, hogy nem mindegyik Középfölde-rajongó hallott például A woottoni kovácsmesterről.

Azonban míg rengeteg science-fiction és fantasy író gyakran bővíti a világát új nézőpontkarakterekkel, új szemszögekkel – elég például George R. R. Martinra gondolnunk, aki Kóbor lovag írásában egy száz évvel korábbi Westerost mutat be, mint amit A trónok harcában megismerhetünk –, addig Lawrence kitart a már ismert, bejáratott karakterek mellett.

Ez annyira igaz, hogy az Úti Testvérek elején maga figyelmezteti az olvasót, hogy nem árt, ha tisztában vagyunk az első trilógiában történtekkel, különben némely iromány sikeresen lelövi a regények csattanóit. Tehát semmi esetre se kezdjen bele az, aki így akarna megismerkedni Lawrence-szel. Kár, mert egy közel 150 oldalas antológia, ami tíz novellát tartalmaz, ideális lenne az ismerkedéshez.

A történtek során többet tudhatunk meg olyan karakterekről, mint Makin, Vörös Kent, a Núbai, Rike, Sim testvér, Gorgoth vagy Gomst atya, és persze Jorg, elvégre az egész Széthullott Birodalom körülötte forog. Van, amikor kifejezetten élvezetes írások kerekednek a kalandjaikról, így kifejezetten tetszett a Núbai előzménytörténete, ahogy Lawrence Csipkerózsika átirata is.

Azonban egy idő után a hibái is megmutatkoznak Lawrence koncepciójának. Egyrészt a történetek java megveszekedett, bosszúszomjas, erőszakos harcosokról szól, akik számára nem okoz komoly gondot néhány tucatnyi ember lemészárlása. Akadnak köztük rendesebbek és gátlástalanabbak egyaránt, mégis, ez a jellemző irányvonal, és egy idő után olyan érzésünk van, mintha Lawrence ismételné magát.

Természetesen a címben is ott található, hogy a történetek Jorg alakulatával foglalkoznak, de néha jól esne egy teljesen másfajta nézőpont-karakter. Az új trilógia egyik legnépszerűbb karaktere kétségtelenül Snorri, mégpedig azért, mert a legtöbb karakterrel szemben neki van becsülete és tartása, még ha ő maga is harcos. Tévedés ne essék, alapból egy becstelen karakter érdekesebb, mint egy makulátlan bajnok, mert nála kevésbé lehetünk biztosabbak abban, hogy mit fog cselekedni. Ám a sokadik rablógyilkos után jól esne a változatosság kedvéért mondjuk egy történész, aki szeretné a világot kiemelni a romjaiból, mégpedig úgy, hogy igyekszik megismerni és megismertetni másokat is annak titkairól.

Annál is inkább, mert Lawrence egy másik hibája, hogy csak és kizárólag a Jorg-féle törtetők hajlandóak megismerni és a maguk javára fordítani az Építők mágiájából fakadó kiskapukat, aminek köszönhetően aztán úgy mészárolják le ellenségeiket, mint valami sztereoidokon hizlalt Legolas. Ez kiváltképpen ott szembetűnő, amikor ezt az ellenfél saját területén, annak saját ereklyéjével teszik. Egy helyen ráadásul mintha A Hazug kulcsa egy jelenete elevenedne meg, csak éppen Jorggal.

Mindezek ellenére Lawrence írásai pörgősek és hangulatosak. Ugyanakkor az az érzésem, hogy jót tenne a könyveinek, ha egy kicsit hagyná Jorgot, és vagy időben, vagy térben arrébb helyezné a történeteit. Térben, mert nem véletlenül a Núbai eredete lett a legérdekesebb, hiszen Afrika szívében játszódik, és időben, mert jó lenne megtudni, miként alakult a világ története az első trilógia után, vagy milyen volt az élet közvetlenül a kataklizmát követően.

Annak, akinek tetszettek Jorg kalandjai, mindenképpen hiánypótlónak számít ez a válogatás, annál is inkább, mert ez idáig egyedül nálunk jelent meg nyomtatásban. Lawrence pedig tehetséges író, és természetesen nem ő az egyedüli, aki ugyanazokhoz a karakterekhez tér vissza. De rengeteg nagyobb SFF író mer új szereplőkről írni, ami már csak az új perspektíva miatt is nyerő hozzáállás. Mert amikor ugyanaz a másfél tucat karakter körül forog a cselekmény, amikor ugyanazok találkoznak a leglehetetlenebb helyeken, arra mondhatjuk, hogy kicsi a világ – de nem jó, ha az is marad.

Megjegyzés: megjegyzésből minden történet végén találhatunk egyet, mivel Lawrence-nek ehhez volt kedve. Sokszor informatívak és érdekesek, elvétve azért található olyan is közöttük, amiből a fent leírt ismétlés érződik.