Legendás állatok és megfigyelésük

Mit várjon az ember egy olyan filmtől, ami egy apró, jópofa, egy ültében kiolvasható kiegészítőkönyvből készült? Ami ráadásul első része egy trilógiának, ami a közelmúltban vált öt részessé? Nos, leginkább a hobbititisz nevű betegségre kezd el gyanakodni, nevezetesen, hogy fognak egy kevés vajat, amit aztán túl nagy kenyéren próbálnak elkenegetni.

Az első film ennek ellenére kifejezetten szeretetreméltó, még ha a cselekményét tekintve nem is olyan elsöprő, mint a Harry Potter adaptációk. A Harry Potter regényeknek és a belőlük készült filmeknek már az adott egy fókuszt, hogy volt egy egyértelmű gonosza, akit minden egyes részben meg kellett állítani legtöbbször közvetlenül, de olykor csak közvetve. Emellett mindegyikben volt egy szép nagy csavar, ami teljesen átértékelte a történeteket. Ráadásul hősünk már csak azért is az események középpontjába került, mert Voldemort őt tüntette ki figyelmével.

Göthe Salmander azonban nem Harry Potter, már csak azért sem, mert még a varázslók körében is kívülállónak számító, igencsak elvarázsolt személy, aki él-hal a különböző mágikus fenevadakért. Éppen ezért is dönt úgy, hogy meglátogatja a viharos húszas évek Amerikáját, ami éppen készül még viharosabbá válni – részint éppen miatta, részint rajta kívül álló okokból. Ugyanis, mint azt a film elején megtudjuk, egy Gellert Grindelwald nevű mágus kiszabadult a börtönéből, és azon munkálkodik, hogy háborút robbantson ki a varázslók és muglik – amerikai nyelven magnixek – között.

Az Egyesült Államok pedig amúgy is egy puskaporos hordó, mivel egy Új Salem nevű társaság úgy is hadat üzent a boszorkányoknak, ha történetesen emiatt a többi átlagember bolondoknak nézik őket. Ám a fanatisták nem attól fanatisták, hogy könnyen el lehessen tántorítani őket a saját meggyőződésüktől, így az amerikai varázstudók feje igencsak főhet miattuk. Miattuk, és Salmander állatai miatt, akik kiszabadulva hatalmas galibát okoznak.

A film tehát két történetszálból áll, az egyik az amerikai varázstudók és varázstalanok közötti feszült viszony, a másik pedig az elszabadult bestiák, akiket be kell fogni. Ezek a szálak végig találkoznak a filmben, de csak a végére fonódnak egybe, igaz, akkor teljes erővel. Ez az, ami miatt hiányérzetük támadhat azoknak, akik a Harry Potter fordulatos, egy fősodorra felhúzott történetmesélését várják el.

Viszont ezt a Legendás állatok és megfigyelésük pótolja minden más fronton. Nagyon jó látni végre egy olyan hőst, aki nem akarja vállára venni az egész világ sorsát, csak a saját dolgával szeretne törődni, és mellékesen, ahol tud, jót cselekszik. Eddie Redmayne roppant szeretetreméltó a szinte mindenre nagy szemekkel és tátott szájjal rácsodálkozó tudós szerepében, akitől aztán nagyon távol áll mindenféle politika – mellesleg az emberi kapcsolatokban sem különösen jeleskedik –, de azért természetesen segít az őt először letartóztató Tina Goldsteinnek (Katherine Waterston). Tina egyébként az amerikai filmekre jellemző mindig magabiztos, mindig rámenős női szereplőinek ellenpólusa úgy, hogy valójában nem kevésbé kompetens náluk – csak éppen emberből van ő is, mint mindenki más.

Jacob Kowalskival (Dan Fogler) pedig régóta adósa volt már a Potterverzum. Egy olyan mugli – vagy magnix, ahogy tetszik –, aki ennek ellenére nyitott a varázstudók világára még egyszerű emberként is. Márpedig míg Dursley-ék a nyárspolgárság megtestesítői voltak, addig Kowalski a Nagy Háborúban a hazáját szolgálta, hogy aztán hazaérve lélekölő munkát végezzen, és a nála kiváltságosabbak ott törjék össze az álmait, ahol csak tudják. Nem véletlen, hogy Tina nővére, Queenie (Alison Sudol) is kifejezetten kedveli már az első pillanattól. Apropó, Queenie először egy buta szőkének tűnik, ám természetesen a felszín nála is többet rejt. Hiába egyébként az amerikai közeg, a karakterek le sem tagadhatnák, hogy egy angol fejéből pattantak ki.

A történet két antagonistája is telitalálat. Az egyikük Mary Lou Barebone (Samantha Morton), akit puritán boszorkányüldözőnek nevezni sértő lenne a többi puritán boszorkányüldözőre, ugyanis örökbefogadott gyermekeit ott használja fel és bántalmazza, ahol csak tudja, ráadásul meggyőződése, hogy ezt a nagyobb jóért teszi. A nagyobb jó Percival Graves (Collin Farrell) vesszőparipája is, aki jó pozícióban levő varázslóként gyakran visszaél a hatalmával, legyen szó varázshasználatról vagy pozícióról. Talán nem véletlen, hogy ő vet szemet Mary Lou legidősebb gyermekére, Credence Barebone-ra (Ezra Miller), akit kedvességgel próbál manipulálni.

J. K. Rowling és David Yates filmje ugyan szívesen kalandozik el, ugyanakkor intelligensen mesél a bigottság és a fanatizmus fonákságairól, az emberi természetről, ami ellentmondásaival szembeállítható az állatokéval, valamint a hétköznapi kedvességről.

Persze, ha már a Hobbittal példálóztam, ahogy itt, úgy ott is egy szerethető átlagember áll a középpontban, aki leginkább csak sodródik az árral egy olyan történetben, aminek nem feltétlen ő a főhőse. Amely történet évtizedekkel korább játszódik az ismertebb sorozaténál. Érdekesség, de Eddie Redmayne annyira szeretett volna egy fantasy filmben játszódni, hogy még Ian Holm beszédstílusát is elsajátította, hogy megkapja Bilbo szerepét. Bár ebben nem járt sikerrel, remélhetőleg kárpótolja ebben Göthe Salmander.

A Legendás állatok és megfigyelésük tehát a kevésbé fókuszált cselekményvezetés ellenére is egy kedves történet szeretetreméltó karakterekkel, intelligensen tálalt mondanivalóval és képzeletgazdag varázslatokkal. Azt persze meglátjuk, a folytatások mit változtatnak, de addig is, az első rész egy önállóan élvezhető alkotás.