Largo Winch (A film)

A farmernadrágos milliárdos személyisége elveszett valahol félúton a képregény és a filmadaptáció között.

Az 1990-ben indult híres, francia nyelvterületen rendkívül nagy becsben tartott belga képregénynek már készült tévés és játékadaptációja, csak idő kérdése volt hát, hogy a világ egyik leggazdagabb emberének kalandvágyó fogadott fia megtalálja útját a szélesvászonra is. A Largo Winch-et a meglehetősen langyos kis thrillerecske, az Anthony Zimmer rendezője, Jérome Salle forgatta le, és aki azt látta, annak lehetnek elképzelései arról, hogy mire számíthat a farmernadrágos milliárdos első mozis kalandjától: egy langyos kis akciófilmecskére, ami jól néz ki, leköti az ember figyelmét, de semmiféle maradandó nyomot nem hagy senkiben. Igaz, Franciaországban ennyi is elég volt a komoly kasszasikerhez.

A film az első négy képregény történetét dolgozza fel (nálunk eddig csak az első három jelent meg, de a Képes Kiadó ígérete szerint biztosan kijön majd a negyedik is), persze meglehetősen szabadon, bizonyos eseményeket egybegyúrva, karaktereket megváltoztatva, és sok-sok mellékszálat kihagyva. De a lényeg ugyanaz: a dúsgazdag Nerio Winch-et, a W-csoport tulajdonosát meggyilkolják, és ezzel egyidőben felvásárlási kísérlet indul meg a cégek ellen. A csoport egyetlen reménye Nerio fogadott fia, Largo, akit úgy nevelt és neveltetett, hogy később majd képes legyen átvenni örökségét – ám a fiúnak nem csak üzleti manőverekkel, hanem bérgyilkosokkal is szembe kell néznie.


Salle egy viszonylag korrekt akciófilmet forgatott, amiből azonban kivétel nélkül hiányzik minden, ami az eredeti képregényt igazán érdekessé tette. Largo karaktere, holott eleve nem kifejezetten bonyolult, csúnyán leegyszerűsödött: elvesztette csípős, rafinált megjegyzésekben lecsapódó humorát, kisfiús pimaszságát és arroganciáját, és még kalandor természete is teljesen háttérbe szorult, aminek köszönhetően nem egészen világos például, hogy miért kezd puszta kézzel üldözni egy fegyveres merénylőt, vagy hogy egyáltalán miért intéz ő maga mindent. Közben az üzleti machinációk teljesen háttérbe szorulnak, a vállalati játékoknak és az akciójeleneteknek a képregényben tapasztalt, izgalmas egyensúlya felborul, és a mérleg egyértelműen utóbbiak felé billen. Azok azonban nem annyira látványosak és kreatívak, hogy önmagukban csodát tegyenek, erről a remegő kezű operatőr és az ujjaiban görccsel dolgozó vágó hektikus képei is gondoskodnak – az egyetlen üdítő kivétel a finálé tetőn vívott párharca, ami dinamikájában és kivitelezésében magasan kiemelkedik a többi közül.

Persze azt, hogy pontosan mi hiányzik a filmből, csak azok fogják tudni, akik olvasták az eredetit. Akik nem, azok csak azt fogják tudni, hogy valami hiányzik: valami, ami nélkül a Largo Winch csak egy a sok tucatakciófilm közül, a címszereplője pedig csak egy a sok tucathős közül – ami nagy kár, mert ebben a történetben és ebben a figurában ennél jóval több lehetőség rejlik. Szerencsére a film tempója meglehetősen feszes, az állandó – bár korántsem minden esetben meglepő és jól kivitelezett – fordulatok elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy meggátolják a nézőt az elbóbiskolásban, és a narratívát feldaraboló, folyamatos, és néha kissé esetlenül beszúrt flashbackek (ezek mutatják be Largo múltját) is figyelemre kényszerítenek (mellesleg ugyanebből a célból elkelt volna némileg több meztelen nő is, ha már itt tartunk…)

A főszereplőn sem múlik semmi: Tomer Sisley meggyőzően játszik, kihozza, amit szerepéből ki lehet, emellett kellően elegáns és sármos, egyértelműen jó választás volt a producerek részéről. Annál inkább is kár, hogy Largo humorát elfelejtették beleírni a forgatókönyvbe, mert Sisley (aki mellesleg híres stand-up comedys) csuklóból képes arra a pimasz, kisfiús mosolyra, ami ehhez kellett volna. A többi színésznek nem osztottak sok lapot. Az üzleti ellenséget játszó Karel Rodennek és a Freddyt alakító Gilbert Melkinek van csak pár jó pillanata, míg Kristin Scott Thomas arra kényszerül, hogy diszkréten meghúzódjon a háttérben. Összességében a Largo Winch csak egy újabb kihagyott lehetőség: tisztességesen megcsinált, egyszeri könnyed szórakozás, ami azonban egy markáns karakterből egy kissé lelketlen, európai James Bond-lightot faragott.


Olórin, 2009. március 04.


A fenti aláírást Dilibogyó kaparintotta meg a film főszereplőjétől, Tomer Sisley-től!