KOMIXÉRUM #9

From the Ashes #1

Történet és rajz: Bob Fingerman
(IDW Publishing)

Bob Fingerman leginkább alternatív képregényeiről, vicces, szatirikus hangvételű műveiről híresült el. Pályafutása alatt rendkívül sokfelé dolgozott, és bár művei egymás mellé illesztve egy kisebb könyvespolcot sem töltenének meg, de együtt dolgozott például Harvey Kurtzmannal (MAD, Little Annie Fanny), csak hogy együttműködései közül a leghíresebbet említsem. Jelentek meg művei a Heavy Metalban, de küldözgetett rövidebb képregényeket, paródiákat olasz válogatásokba, gyártott borítókat a Dark Horse-nak és a DC-nek, mindezeken felül pedig jó ideig a TNMT-sorozathoz fűzték gyengéd szálak. Az IDW kapott az alkalmon, és kiadta Fingerman új képregényét, a From the Ashes-t, amit remélhetőleg számos újabb követ majd. Gyorsan essünk túl a kötelezőn: az új havi sorozat első számában egyből tetten érhető a már ezer helyről ismerős, tipikus Fingerman-es ábrázolás, az emberi fejek, alakok láttán, az éles kontúrok hiányával, alkotójuk egyből beazonosítható. A két idősíkkal operáló füzet stílszerűen kétfajta színezést kapott: egy füstösebb, rozsdás vöröset a jelenhez, míg egy hidegebb, álomszerűt a visszaemlékezésekhez. Fingerman zsenialitása egyértelműen a humorban, az irónia mesteri használatában rejtőzik: igyekszik hőseit fura helyzetekbe kergetni, hogy ott aztán szkeptikusságukkal, esendőségükkel felvérteződve viccelődjenek saját nyomorukon, fonákjára forgatva még egy olyan szörnyűséges katasztrófát is, mint jelen esetben egy atom-, vagy akármilyen bomba felrobbanása. A nukleáris holokauszt “egyetlen” túlélőiként, Bob és Michelle hatalmas káosz közepén találjak magukat, és játszi könnyedséggel túltéve magukat a pszichés sokkon, illetve a szörnyűséges látványon, gyorsan alkalmazkodnak, és elfogadva sorsukat próbálnak meg boldogulni. Bob természetesen az alkotó megfelelője, ez a húzás plusz réteget visz az egészbe, az evvel való játék pedig valóság és fikció elmosásával nem egyszer készteti gondolkodásra az olvasót. A két főszereplő tehát rövid ideig tartó siránkozás után, ahol is a legjelentéktelenebb személyek, vagy tárgyak elvesztéséről emlékeznek meg néhány iszonyú vicces panel erejéig, az első éjszakát követően már teljes otthonossággal mozognak a romos díszletek előtt. A füzet nyitányában található néhány naplószerű bejegyzés, melyek egy jövőbeni Bob visszaemlékezéseként hatnak, ráadásul még néhány laza kikacsintást is tartalmaznak az olvasó felé. Rendkívül könnyed az egész, a poénok hatnak, illetve a múltbéli szál beemelésével, valamint ennek a legutolsó panellel való összekötésével szintén nevetésre sarkallnak. Egy nagyon érdekes, nem sokszor látható megközelítése ez egy nukleáris katasztrófának. A témát persze ezerszer feldolgozták, és általában komorabb, a valóságban is megtörtént atomtámadásokra reflektáló dokumentarista stílusban, így ez az ironizálás furán hathat, de mivel Fingerman-nek teljesen más oka és célja van képregényével, nem törik bele a bicskája. A kiadó honlapján a füzetet elmélkedő memoárként aposztrofálják, ami talán a képregény legtökéletesebb megnevezése: az író alteregójának gondolatai e fura világban egyértelműen az alkotó reakcióit tükrözik, és a kissé rendhagyó elbeszélés miatt a jövőbeni Bob memoárjaként is elfogadható. Az pedig csak ráerősít erre, hogy a kevés történés közepette inkább a párbeszédek, néha a monológok játszanak főszerepet. Erre cáfol rá a cliffhanger, de ez is inkább csak trükk: a folytatás hasonló izgalmakat ígér. A From the Ashes egy intelligensen vicces fikció egy bombarobbanás utáni Manhattanben, és nem mellékesen egy legenda új képregénye. Hiba lenne kihagyni.
Fdave

Hellblazer #255


Történet: Peter Milligan
Rajz: Goran Sudzuka
(Vertigo)

Tungsram írását egy hónappal ezelőtt olvasgatva a fény gyorsaságával csaptam le e Hellblazer sztori ismertetőjének megírására. Terveim szerint itt éltem volna ki az eheti dicséretadó igényemet, de legalábbis annyi leg szócskát használtam volna fel, amennyit nem szégyellek egészen addig, míg ti, olvasók is a csömörtől hasfájósan, a fejeteket imbolygatva fordultatok volna le kedvenc forgószéketekről. A személy, aki ezt a luxust engedélyezte nekem nem más, mint Peter Milligan, az egyik legjobb képregényíró, aki a Shade-sorozata kapcsán már bizonyított, de elég csak bizonyos X-címeket felhozni mentségére. A Hellblazer kötelékéhez nem olyan régen csatlakozott, és egy sztori után segítői egymagára hagyták, hogy rajzolójával kiegészülve ő egyedül hozza össze ezt a valószínűleg űrkitöltésnek szánt kétrészes sztorit. A kolléga néhány Komixérummal ezelőtt már kifejtette: rengeteg ötlet rejlik abban, hogy a közelgő londoni olimpiai játékok leendő helyszíneit használják díszletként, valamint a hatszázas évek, mint másik idősík is nagyon kecsegtető. Az már csak hab a tortán, hogy a pestist sikerült igen fenyegetően, félelmetesen bemutatni, az úgynevezett pestis doktorok, akik fura maszkban és ruhában járták a környéket ugyancsak markáns figurák lettek, és itt ebben az esetben ezt vizuális értelemben véve is mondom. A történet második felében azonban mintha elfogytak volna az ötletek, és az asztalon heverő ezernyi papírfecniből Milligan a lehető legbanálisabbat választotta volna ki: egy egyszerű menekülést kapunk a városból, és bár a vége véresebb, mint amire elsőre számíthattunk, ez egyáltalán nem hat a reveláció erejével, sőt megkockáztatom: ha kevésbé fáradtan olvasom először, még én is kitaláltam volna a befejezést. Igazándiból azonban ezzel véget is értek a negatívumai a képregénynek: a küllemében kellemes, a színei tényleg furcsák, illetve szépek, de egy Hellblazer füzethez nem igazán illőek, míg a rajzok kifejezetten jók és pontosak. Milligan, mint veterán azért ért a meséléshez, és még ha tényleg kiszámítható véget is produkált most, ez egyáltalán nem lett idegen Constantine világától, sőt. A nyomozós rész, a szokásos ironikus párbeszédek, szekérderéknyi monológ mind a helyükön vannak, és nem találkozni szinte semmivel, ami megakasztaná az olvasás ritmusát. Az olimpiai építkezések helyszínén tett látogatása alatt a második füzetben előrébb lépő, fontosabb karakterré váló atyai szellemmel való ütközéseik tipikus jegyei a címszereplőnek, ahogy talán Phoebevel való vitájuk is csak hozzátesz a karakterhez. Képtelen ő egy normális életre, miközben azért néha szüksége is van segítőkre. Állandó mellékszereplőkből most talán kihullik az egyik, vagy talán mindkettő, de ez a Hellblazer sztori az apró hibái ellenére is szerethető. Az űr kitöltése után jövő hónapban visszatér Camuncoli és Landini és akkor aztán nem lesz megállás. Remélhetőleg.
Fdave

Planet Skaar Prologue

Történet: Greg Pak
Rajz: Dan Panosian
(Marvel Comics)

Jó hír: hamarosan újra lesz Incredible Hulk Greg Pakkel. Rossz hír: Ariel Olivetti fogja rajzolni (dinamikátlan gumihulk… ajjaj). Jó hír: az Incredible Hercules azért megmarad. Rossz hír: Jeph Loeb Hulkja is megmarad. Na, erre varrjunk gombot. Meg arra, hogy a Skaar – Son of Hulk sima Son of Hulkra keresztelésével a dühöngő zöld óriás köré egész füzetcsalád épül majd, ahogy a Bosszú Angyalai és az X-Men esetében (aztán majd meglátjuk, mennyire lesz életképes…) – és tekintve az írók stílusai közti hatalmas különbségeket (Hulk fiának történetét egyébként Paul Jenkins folytatja), ez egy egészen furcsa vegyesfelvágottnak ígérkezik. De mielőtt ezek az idők eljönnek, még megnézhetjük, mi történik, amikor apa és fia találkozik… bizony, itt van a Planat Skaar, amiben Hulk halottnak hitt, barbár fia megérkezik a Földre, miután bolygóját a legutóbbi számban felfalta Galactus. Ebben a prológusban ennél sokkal több nem is történik, de ennyi is éppen elég: Hulk, és a hozzá valamilyen szempontból közel állók (She-Hulk és a Warbound tagjai) valahogy érzékelik Skaar érkezését, amiről Reed is tudomást szerez – hamarosan pedig a fél világ, Norman Osbornnal és a Föld mindenféle hőseivel együtt. Azaz minden készen áll egy óriási haddelhaddra, ami akár az egész planéta épségét is veszélyeztetheti. Pak ügyesen vezeti fel a történetet, elhelyezi a sakktáblán az összes későbbi fontos szereplőt, és felvázolja az egymással szembenálló feleket, érdekeket és érdekellentéteket, és ami a legfontosabb, kiválóan ábrázolja Skaar megérkezésének hatásait. Jól eltalált pillanatok és okos ötletek egész sorával érzékelteti azt, amit sok más író görcsös próbálkozásból fakadó nagyzolással és túlzásokkal, nameg dübörgő marketinggépezet segítségével tud csak: hogy itt valami nagy, valami epikus van készülőben, ami egy egész rakás ember életére lesz majd hatással. Elkerülhetetlen sorsszerűség hangulata járja át a képregényt, ami kétségkívül hatásos, viszont sokkal, de sokkal hatásosabb lenne, ha a Marvel talált volna hozzá egy olyan rajzolót, aki mindezt képes aláhúzni a képi világgal. Sajnos Dan Panosian nem ilyen rajzoló. Nagyon nem. Komikus, rajzfilmszerű, egyben durva és szögletes, a dinamikával hadilábon álló vonásai, elnagyolt hátterei nagyon nem illenek ide (inkább lenne helyük Loeb sorozatában…), és sajnos csúnyán visszafogják a sztori epikus erejét. Norman Osborn például néhány panelen úgy néz ki, mint valami húszéves retardált, és akkor még finom voltam. A képregény ezen aspektusáért nagy kár, de még így is élvezetes olvasmány, ami egy igazán nagyszabású sztorit ígér. Csak aztán tartsa is magát az ígérethez.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4