KOMIXÉRUM #9

Batman: Battle for the Cowl #3

Történet és rajz: Tony Daniel
(DC Comics)

„Túl vagyunk ezen is” – gondolta Tony Daniel, majd eldobta a klaviatúrát, és ceruzát ragadott, hogy az összecsapott forgatókönyvéhez megrajzolja magát a képregényt – vagyis olyasmit csináljon, amihez ért. Ám ez a gondolat nem csak az ő, de számos olvasó fejében is megszülethetett, sőt, bár azóta félek saját magamtól, de szinte várom, hogy ismét Grant Morrison vegye át az irányítást Gotham City fölött. Még ha az ő utolsó Batman-sztorijai értékelhetetlenül pocsékak voltak is, legalább volt bennük ambíció és spiritusz. Tony Daniel ellenben csak arra vállalkozott, hogy látványos bunyókat koreografáljon, melyeket majd nagy élvezettel meg is rajzolhat. Párbeszédek, karakterrajz, jellemfejlődés, drámaiság – mindet feláldozta az akciójelenetek oltárán. Ahelyett, hogy megpróbált beleturkálni a három eddigi, és a sörön következő, legújabb Robin viszonyrendszerébe, személyiségrajzába elegendő lett volna csakis Dickre koncentrálni, ha már ő lesz az, aki végül is – a Bruce Wayne végrendeletébe foglalt tiltás ellenére – magára ölti a sötét lovag köpenyét. Ennek kifejtésére lett volna lehetőség három részen át, ehelyett a héten megjelent, harmadik rész végén, egyetlen oldalon tálalt zavaros és üres belső monológ után hősünk Éjszárnyból Batmanné avanzsál.
Persze az előre borítékolható, cseppet sem meglepő befejezés előtt még ott volt 25 kitöltendő oldal. Ha már a fő rejtély, miszerint „Ki lesz az új Batman?” régóta nyílt titok, annyit elvárhattunk volna Danieltől, hogy meglepő végkifejlet helyett az oda elvezető utat tegye izgalmassá és fordulatossá. Sajnos csak annyira futotta erejéből, hogy a „Harc a köpenyért” eseményt kísérő, többségében remek egy – és háromrészes címeknek asszisztáljon, saját füzetét pedig közhelyek sorával töltse tele. A legnagyobb tartalmat felölelő szál Dick és Jason párviadala, melyben bár a harc látványos és kirobbanó, az azt kísérő párbeszéd már-már fájdalmasan semmitmondó. Itt-ott megszakítja az író a cselekmény fő csapásvonalat néhány kitérővel is. Alfred elküldi a súlyosan megsérült, felelőtlen és arrogáns Damien-t, hogy Dick segítségére siessen, ám persze nem engedheti el egyedül, így kell egy bébiszitter is, Squire személyében. Így van, persze, pont ez az, amit a megfontolt és felelősségteljes Alfred Pennyworth cselekedne. Az író nem érzett rá az igen karakteres komornyik figurájára, így nem csak belerondít a róla kialakított képbe, de az olvasót is alaposan lefárasztja két kölyök komolytalan vetélkedését ábrázoló jelenettel. És bár tényleg, a körmünket lerághattuk Tim-ért, az óvodáscsoportnak hála ő is megmenekül. Hogy miért nem ölte meg őt az önmagából teljesen kifordult Jason? –erre nem kapunk választ, mint ahogy számtalan egyéb kérdésre sem. Kicsoda a Fekete Maszk, mi történt a bűnözők hálózatával, és persze a Két-Arc okozta szükségállapot szálat is kár volt elindítani, ha az sem kerül elvarrásra. A Dick és Jason közti bunyó egy száguldó vonaton ér véget – ha még egyszer meglátom ezt az agyonhasznált akciófilm-klisét, biztosan elhányom magam. Persze Jason is úgy távozik, mintha meghalt volna, közben pedig – a legnagyobb valószínűség szerint – mégsem. Tehát összefoglalva a képregényben semmi nem történt, ám az is sablonos és unalmas volt. Remek!
Aki látta már Tony Daniel rajzait, az tudja, a szuperhős-zsáner korunk egyik legjobb rajzolóját tisztelhetjük személyében, így ezúttal sem okoz csalódást. Legjobb pillanata a panelosztással játszadozó, gyönyörűen sötét, Fekete Maszkról készült egyoldalas. Az akciókban jeleskedik, az árnyékokkal való játék az erőssége, és az összes karakter remekül fest az oldalakon. A „Battle for the cowl” harmadik, egyben záró epizódja tehát külsőségekben teljességgel megfelel a kor közönségének a szuperhős-képregények felé támasztott elvárásainak, ám ami a tartalmat illeti az teljes tévedés, és legalább akkora szarvashibáktól hemzseg, mint amekkorát a kiadó elkövetett, mikor Tony Danielre bízta a cím megírását. Inkább jöjjön újra Morrison, és az ő ezüstkori komikok, a 60-as évek Adam West-es Tv-sorozata, és a 90-es évek béli Marilyn Manson klipek ihlette Batman & Robin című új képregénye. Vagy bármi, csak ezt gyorsan had’ feledjük el.
Tungsram

Fantastic Four #566

Történet: Mark Millar
Rajz: Bryan Hitch
(Marvel Comics)

Ó, egek. Megint itt van nekünk Mark Millar, méghozzá mindjárt a „legcoolabb” formájában. Ez persze azt jelenti, hogy olvasás előtt koponyánkból el kell távolítanunk agyunkat, és be kell zárnunk egy hang- és gondolatszigetelt ólomdobozba. Sejtjeire máskülönben káros hatással lehet a képregény minden értelmet, logikát és következetességet hanyagul elvető hatásvadászata és „én vagyok a legmenőbb a világon”-féle melldöngetése. A legutóbbi két, teljesen közjátékszerű, mellesleg pedig dögunalmas és kiszámítható füzet előtti sztori már előre jelezte Doctor Doom rejtélyes, röhejesen nagyhatalmú, világpusztító mesterének érkezését (tudjátok, a jóember, aki egy karlendítéssel csillagokat robbant fel, de akit egy nyúlánk fickó, egy láthatatlan némber, egy lángoló csávó és egy sétáló kőszikla majd jól helyrepofoz három rész múlva). Nos, ebben a számban végre megérkeznek – igaz, csak a végén, és addig még túl kell esnünk az év alighanem legbutább nyitójelenetén. Emlékeztek még Jeph Loeb első vörös hulkos sztorijára, amiben a címbeli óriáspattanás egy duplaoldalas képen lekevert egy olyan istenes pofont Uatunak, a Szemlélőnek? Nem? Jó volna, ha én sem emlékeznék, de mindegy. Szóval Millar úgy gondolta, hogy tud ennél dögösebbet, úgyhogy most egy hasonló duplaoldalon egy alternatív univerzumbéli Uatu oszladozó hullájában gyönyörködhetünk. Ennyi hatásvadászat persze még nem elég, úgyhogy egy ügynök megkérdezi a holttestet vizsgáló Reedet, hogy ki képes megölni egy Szemlélőt, mire érkezik a felfoghatatlanul cool és eredeti válasz: „Higgye el, Nong ügynök… nem akarja tudni.” Aztaaaaaaaa, de király, nem? Te jó ég, lőjön le valaki… Nade, ha kiröhögtük magunkat, lépjünk tovább. Mielőtt az a bizonyos mester megérkezik, Millar ránk szabadít még egy kínos túlzásokba eső, buta, és rémesen összecsapott konfliktust Ben és Alicia közt, meg egy újabb jelenetet, amiben Reed baljóslatúan azon morfondírozik, hogy bárki ölte is meg Uatut, az hűderettenetesen erős és gonosz lehet. Aztán jön a főattrakció: Doom mestere megérkezik, és nem elégedett azzal, ahogy tanítványa egy apró királyságot vezet, és folyton a hősök homokzsákjaként funkcionál. Millar itt úgy kívánja érzékeltetni, hogy micsoda emberi léptéken felüli gonoszról van szó, hogy az egoista, magát minden és mindenki fölé helyező Doom tőle sosem látott alázattal, térdre ereszkedve várja. Aztán fél perc múlva mégis úgy beszél vele, mint valamelyik engedetlen alattvalójával. Az utolsó oldalak pedig, amiken Millar ismét görcsösen erőlködik, hogy demonstrálja a gonosz hatalmát, egyszerűen fárasztóak, és kiábrándítóan lapos és érdektelen cliffhangerrel zárnak. Egyedül Bryan Hitch-et illeti dicséret: nem csak mert képei szépek és epikusak, de azért is, mert Doom mestere és új tanítványa neki köszönhetően lesz valamelyest mégis félelmetes. És ez nagyjából az összes pozitívum, amit el lehet mondani egy olyan képregényről, amiben rémesen kevés dolog történik, és az is jobbára feleslegesen.
Olórin

Final Crisis Aftermath: Dance #1

Történet: Joe Casey
Rajz: ChrisCross
(DC Comics)

Mindig is el akartam jutni japánba. Érdekel a filmes és képregényes kultúrájuk, történelmük, természetes környezetük, de leginkább az vonzz, hogy minden japán szellemi termékből mely elér nyugatra, az világlik ki számomra, hogy gondolkodásmódjuk, hozzáállásuk gyökeresen más, mint az európai emberé. És emiatt ugyan az a motiváció vezérelt, ha megnéztem egy japán filmet, mintha sci-fit olvastam volna földönkívüli intelligenciáról. Ám a nyugatról eredő popkultúra lenyűgözte a japán embereket, és bár az övék is minket, ez az ő társadalmukat, szokásaikat sokkal inkább befolyásolta. A nyugati hatások, mely érték Japánt, egyfajta tükröt vetítenek az európai, illetve amerikai világ felé, és ez számtalan művészt megihletett, hogy megpróbáljanak nyugati szemmel elkészíteni egy jakuza filmet, vagy megírni egy mangát. Számtalan figyelemre méltó alkotás született a japán és a nyugati popkultúra kölcsönhatásából, és a Final Crisis Aftermath: Dance első száma után úgy látszik, újra megtörtént a varázslat.
Grant Morrison komplex remekműve, a Final Crisis számtalan zseniális ötletet tartalmazott magában, lehetőségek, későbbi megvalósításra váró remek koncepciók tárháza volt. Ezek közül az egyik legfigyelemreméltóbb a Super Young Team megálmodása volt. Egy japán szupercsapaté, akik az amerikai mintára álltak össze, másolva bizonyos hősöket japán mintára. Ám ők ezen ikonok személyiségének nem a harc ellen küzdő, sokkal inkább a kultúrára hatást gyakorlószeletére voltak vevők, így Darkseid a Világ ellen intézett támadásáig semmi mást nem csináltak, csak partizgattak kedvükre. Hősök helyett inkább csak jelmezes hírességek voltak, akik belekeveredve a Sötétség urával folytatott harcba, megtapasztalták, mit is jelent szuperhősnek lenni. Azóta minden visszaállt a rendes kerékvágásba, így ismét Japánban járunk, ahol a hősök felavatják vadonatúj főhadiszállásukat. Az új marketingesük azonban továbbra is arra bíztatja őket, hogy legyenek kúlak, bulizzanak, igyanak, pózoljanak a kamerának, mert ezt várja el tőlük mindenki. Természetesen eme ál-konfliktus mellé kapunk egy valódi rejtély, ami Japán sötét titkáról szól. Na ez már kellemes emlékeket idéz, nem igaz?
Joe Casey és ChrisCross nevét olvashatjuk a borítón – nem éppen a DC-nek állandóan szállító, hétköznapi iparosok, ellenben ennek a képregénynek az elkészítésére tökéletesen alkalmasak. Casey mesélési stílusa meglehetősen eltér Morrisonétól, ám közös bennük, hogy mindketten végtelenül kreatívak, illetve szeretnék a valóság, a képzelet az őrület és a hallucináció között húzódó határokon egyensúlyozni. Casey hibátlanul ráérzett a Morrison által alkotott figurák jellegzetességeire, és hat epizód bőven elegendő, hogy részletes karakterrajzot készítsen. Úgy tűnik, egyelőre Most Excellent Superbat áll a középpontban, ám az arányok még könnyedén változhatnak a következő öt epizódban. Ami azonban nem csak érdekessé, de roppant mód szórakoztatóvá teszi is az olvasást, azok a humoros beszólások, utalások, fricskák, melyek mind az amerikai szuperhősöknek, popkultúrának, és a sztárvilágnak állítanak görbe tükröt. A ChrisCross által megrajzolt oldalak láttán ismét az merült fel bennem, bárcsak láthatnám őt több mainstream képregényen dolgozni. Az ő stílusa egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy akár egy másodpercre is unatkozzunk, vagy, hogy a szöveget átfutva ne időzzünk el magukon a képeken. Néhány egyszerű, karikatúraszerű vonással mindent elmond az adott szereplőről, melyet az eltúlzott mimika, és a testbeszéd ábrázolásával lehetséges. Snakebite színeivel kiegészülve a Dance a hét legszebb komikja volt. Kötelező olvasmány, akárcsak a további folytatások, melyek remélhetőleg hasonlóan magas színvonalon készültek/készülnek el.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4