KOMIXÉRUM #9

Elérkezett a szerda, tehát ideje megosztanunk veletek a legfrisebb amerikai képregényekről szóló írásainkat. Szokás szerint szó lesz itt a legnépszerűbb sorozatokról, és több olyanról is, amely megérdemli a figyelmet. Vagy éppen nem. Jó szórakozást!

[toc]

Air #9

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: M.K. Perker
(Vertigo)

A héten újabb fejezetét olvashattuk a Vertigo talán legfurább most futó sorozatának. A talpraesett légiutas-kísérő, Blythe úgy dönt, mégis megbízik a férfiban, akibe beleszeretett, és akinek egyetlen hátránya, hogy valószínűleg terrorista. Blythe azonban hajlandó lenne átadni Zaynnek az előző részben megszerzett, ismeretlen (de mindenki szerint hatalmas) erejű készüléket, ehhez pedig találkozót szerveznek az amszterdami Schiphol reptéren. Jó alkalom ez az írónőnek arra, hogy elmerengjen a repülőterek idegenségén, steril egyformaságán és a szerepén, amit az életünkben töltenek be – különösen Blythe életében, hiszen neki a tranzit mindennapi élőhely. Ha már itt járunk, szemtanúi is lehetünk egy csöppet giccses, de azért bájos reptéri minidrámának: egy bosnyák férfi 14 év után most készül először találkozni a délszláv háborúban szem elől tévesztett feleségével, de minden jel arra mutat, hogy az asszony lekéste a gépét. Blythe először csupán megfigyelője az eseményeknek, de aztán segít a férfinak – a szituációról némiképp Tom Hanks és a Terminál ugorhat be. A füzet java részét kitevő, boldogan végződő kaland után visszatérünk a Zaynnel kapcsolatos cselekményszálra. Ez a találkozó azonban nem jön létre, Blythe kénytelen beérni a szaúdi fiú egyik kollégájával. Bár az Air világában semmi sem biztos, ezúttal minden jel arra mutat, hogy Zayn mégsem terrorista, hanem Interpol-ügynök. Így főhősnőnk megnyugodva adhatja át az ismeretlennek az eszközt.
Kellemes, élvezhető sztorit kaptunk a 9. számban, de a végeredmény túl szimpla az eddig megszokott kiszámíthatatlan pörgéshez képest. Semmi bajom azzal, hogy most egy lassabb sodrású, nyugisabb számot kaptunk. A probléma inkább ott van, hogy úgy tűnik, Wilson nem elég jó író ahhoz, hogy egy ilyen számot igazán ki tudjon használni arra, amire kéne: jellemrajzra és a sorozat világának mélyebb megismertetésére. Nem unalmas a májusi rész, még különösebben egyhangúnak se mondanám, csak meg lehetett volna oldani ügyesebben is. A történet apróbb hiányosságai mellett viszont nem szabad elfeledkeznünk a rajzokról sem: M.K. Perker átlátható, tiszta vonalai és a világos színezés a megszokottnál szebbé varázsolják az oldalakat. Nincs tehát nagy baj az Airrel, de remélem, az alkotók hamarosan visszaültetnek minket arra a hullámvasútra, amihez ennél a sorozatnál szoktunk.
Czben

Amazing Spider-Man #594

Történet: Mark Waid
Rajz: Barry Kitson és Mike McKone
(Marvel Comics)

A „24/7” című sztori, mely JJJ polgármesteri minőségéről, Pókember kétségbeesett népszerűség hajhászásáról, May néni és az öreg Jameson románcáról – és némiképp az új Keselyűről szólt, a héten fináléjához érkezett. Az utolsó szám azonban egyetlen szálat sem zárt le, sőt, néhány újat is indított, előkészítve a terepet a nagyszabású „American Son” történetnek, melynek eseményei nyilván egy nagyszabású, jubileumi 600. epizódban csúcsosodnak ki. Az új rész tehát inkább prológus, mintsem epilógus, ami viszont sokkal szokatlanabb, az Waid finom stílusváltása mellyel nemcsak megidézi a múltat, de tiszteleg klasszikus Pókember-képsorok előtt.
Miután keselyű beleturházott kedvenc hálószövőnk arcába, Pókember elvesztett a látását, így kénytelen most feltennie magéban a kérdést: „Mit tenne a Fenegyerek?”. A válasz egyszerű: egyéb érzékszerveire kell hagyatkoznia, plusz ugye ott a remek pókösztön is, így ezek együttes segítségével sikerül védekeznie a Keselyű támadásával szemben. Íme, az első elem, mely ismerős lehet, mikor is Póki hatodik érzékére fókuszál, és azt a lehető legkifinomultabb módon igyekszik használni a harcban. Hősünk felkeresi cellájában a „klasszikus” Keselyűt, Adrian Toomes-t. A jelenet nem tartalmaz túlzottan sok új információt, inkább arra szolgál, hogy elültesse az olvasóban: a karakter új inkarnációja megfelelően erős és veszélyes ellenfél. Pókember csapdával csalogatja elő a szörnyszülöttet, hogy aztán a szokásos jó kis bunyó egy közéleti esemény tönkretételébe torkolljon. A fafejű New yorkiak persze berágnak, megdobálják hősünket, akinek kárba vész azon igyekezete, hogy bizonyítsa, JJJ fölöslegesen indított hadjáratot ellene, hiszen ő továbbra is a város hős védelmezője. Ezek után egy teljesen indokolatlan, minden alapozást, felvezetést és logikai lánc felépítését mellőző belső monológ során az író egész egyszerűen közöli, a következő sztori főgonosza Norman Osborn lesz. Nem valami elegáns zárszó. A két még említésre méltó szál az öreg pár kapcsolatában történő hatalmas előrelépés, melyből kizártnak tartom, hogy bármi jó sülhetne ki. Először is már maga az alapötlet – mivel a korábbiakban már felhasználásra került – túl szappanoperássá teszi a cselekményt. A megvalósítás pedig elkapkodottnak tűnik, May hirtelen reakciója miatt – melyet várhatóan az időskori magányos évek alatt átélt szenvedésekkel és a közelgő elmúlástól való félelemmel magyaráznak majd meg nyilván a következő számban. A fűzet csúcspontja a találkozás Peter és a lakásában rendet tartó titokzatos idegen között. Egy számtalan lehetőséget rejtő, új mellékszereplő került bemutatásra ezen jelenet során.
A stílus változása a klasszikus történetvezetés mellett a gondolatbuborékok divatjamúlt alkalmazásakor válik feltűnővé. Nem csak Peter magyarázza túl az eseményeket, de Norman hárompaneles epizódszerepe során is a klasszikus, magában ármánykodó képregényes gonosztevő mintapéldányát – többek között ennek a karakternek a klasszikus, múltbéli alakját – idézi meg az író. A rajzokban ezúttal semmilyen kivetnivalót nem találtam. McKone úgy tűnik csak a végére jött igazán bele. Filmszerű, mozgókép hatású panelbeállításokkal tette vibrálóvá a füzet képi világát. Bár Barry Kitson itt-ott besegített a munkába, kettejük együttműködésének eredménye profik hozzáállására vall; a képregényt átolvasva nem üti meg a szemünk az erős stílusváltás a rajzok között, egyik művész munkája finoman simul bele a másikéba. A „24/7” jó mókának bizonyult, még ha számtalan hibával is találtuk szemben magunkat olvasás közben. Két célja volt: a könnyed szórakoztatás és a terep lezsírozása az „American Son” számára. Előbbi vitathatatlanul sikerült.
Tungsram

The Amazon #3

Történet: Steve Seagle
Rajz: Tim Sale
(Dark Horse Comics)

Immár két hete másodszor is befejeződött a Comico 1989-es minisorozata, amit a Sötét Lónál adtak ki ismételten. Részemről főként Tim Sale miatt követtem a sorozatot, a történet nem is indult valami fényesen, de Seagle aztán belejött: a 2. szám már nagyságrendekkel jobban sikerült az indító résznél. A végjáték ugyan nem éri el a középső fejezet színvonalát, de összességében megnyugtató módon zárja le a sztorit – na de ne rohanjunk ennyire előre.
Hősünk, az amerikai riporter személyesen győződik meg róla, hogy az amazóniai esőerdők kiirtását szabotáló titokzatos szellem valóban létezik, mi több: az egyik fakitermelő munkás az, indián harci díszbe festve és igen elkötelezett környezetvédőnek mutatkozva. Újságírónk azonban nem tudja kellőképpen kifaggatni az Amazont, mert találkozójukat némi őshonos kábítószer teszi ködösebbé az optimálisnál. Így hát (és itt veszi fel a fonalat a záró epizód) visszamegy a D’Orellana telepre, ahol a munkálatokat végzik, és ahol az Amazon is tevékenykedik. Ezúttal viszont elfajulnak a dolgok: a távozásra nem hajlandó munkások és a bennszülöttek közötti konfliktus kis híján erőszakba torkollik. Végül azonban mindnyájan menekülni kényszerülnek, ugyanis óriási erejű vihar tör ki, és némi misztikus felhanggal kísérve a telep a villámlás okozta lángok martalékává lesz. De a fő hangsúly nem a cselekményen van: a főszereplő riporter érzései, az idegen világhoz, az alig érthető történésekhez fűződő benyomásai állnak a középpontban. A félelemmel vegyes lenyűgözöttséget, a zaklatott vívódást remekül adják át a képek is: Tim Sale, mondanom sem kell, formában van – ill. volt már húsz éve is. Az írói munka esetében továbbra is leginkább a sematikus (noha kétségtelenül jó szándékú és igaz) üzenettel állok hadilábon – lehetne árnyalni az esőerdők problémáját, az őslakosok megélhetésével, helyi és globális érdekek ütköztetésével téve valóságszagúbbá a szituációt. Itt mindebből csupán jelzéseket kapunk, de végül Seagle elhárítja magáról a felületesség vádját azáltal, hogy egyértelműen a riporter bevallottan elfogult nézőpontjából ábrázolja az eseményeket. Végeredményben tehát egy gyönyörűen megrajzolt, szórakoztató és elgondolkodtató sorozatot kaptunk, az ilyeneket pedig mindig öröm olvasni.
Czben

Oldalak: 1 2 3 4