KomiXérum #46

Hoppá! Amikor már mindenki elszenderedett, vagy szimplán megfáradt a dolgos hétköznapok miatti hajszában, egyszer csak a semmiből felbukkanva itt van újra, frissült ez a rovat is! Akik végeztek már a fesztiválos szerzeményekkel, sőt azoknak is, akik két új kötet közötti pihenőben olvassák ezeket a sorokat: jó olvasgatást kívánunk! ;)

Astonishing Spider-man & Wolverine

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
(Marvel)

[toc]Jason Aaron végigjárva a ranglétrát mára az egyik legjobb íróvá nőtte ki magát, és a Marvel összes dolgozója összeteheti a két kezét, hogy ötletei közül néhány az ő égiszük alatt formálódik képregénnyé, és jelenik meg.
Ugyanis Jason Aaron megint összehozta a tutit: ezúttal mindenféle kötöttség nélkül Pókembert és Rozsomákot küldte el egy ép ésszel alig felfogható kalandra, amelyben helyet szorított dinoszauruszoknak ugyanúgy, mint majmoknak például.
Erről az első füzetről szinte lehetetlen anélkül írni, hogy bármilyen poént lelőne az ember, ugyanis (első számhoz hűen) a legjobb dolog benne az alaphelyzete. Legyen elég annyi, hogy Pókember egy magában beszélő, bozontos szakállú férfi, aki begubózva tengeti a napjait. A legjobban talán Tom Hanks-re hasonlít a Számkivetettből, ugyanúgy van kihez beszélnie, és természetesen beszél is. Vagyis inkább elmélkedik, mert tudós hajlamai ebben a zord környezetben sem vesztek ki belőle. A másik szálon Rozsomák kaszabol, nála annyi a bonyolítás, hogy egy vademberekből álló bandát vezet, és mint általában győz is. Na most ezt az egészet képzeljétek el a régmúltba, Savage Land-hez hasonló környezetbe helyezve, ami mindjárt még érdekesebbé teszi a felütést. Hogy ki küldte őket oda? Na azt még ők sem tudják pontosan.
Jason Aaron nem átallt továbbá telepakolni az egész füzetet poénokkal, amik főként a megszokott karakterjegyekre épülnek. Pókember gyermeki lelke például állandó céltáblája az írónak, Rozsomák pedig a piszkos módszerei miatt kapja meg a magáét szinte végig a füzet alatt.
De akkor történik valami. Eluralkodik a paranoia, és mi olvasók is csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy néhány panel alatt olyan atmoszférát alakított ki az író, amit kevés mai szuperhősös képregény mondhat a magáénak. Túl klisés lenne azt írni, hogy együtt izgulunk a hősökkel, mert ez alaphelyzetben így van rendjén, de itt annyi a pláne, hogy egészen pontosan mi sem tudjuk, hogy mi is ez az egész.
A füzet végén egy, a felütéshez képest azért jóval banálisabb visszaemlékezésben aztán megkapunk néhány választ, de még így is marad bőven üres folt képzeletbeli térképünkön.
Dinoszauruszok és majomcsordák, bennszülött népek és tudós Pókember, nem hinném, hogy ennél többre vágyhatnánk.
Jason Aaron műve az egyáltalán nem szokványos alaphelyzete ellenére tipikus, klasszikus szuperhősös képregény, és itt nem csak bizonyos történetelemekre gondolok, tehát bevett panelekre, hanem az egész hangulatára. Mi sem példázza jobban ezt, mint a füzet fináléja, ami már jelenünkben játszódva fordítja érdekes állásba az addig történteket. Kubert rajzairól pedig felesleges is lenne újabb kört futni: tökéletesen illenek a sztorihoz.
Ez bizony az első szám alapján kihagyhatatlan cucc egyenesen a jó öreg Marvel-től.
Fdave

New Avengers Finale #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Brian Hitch és Stuart Immonen
(Marvel)

Áprilisban véget ért a New Avengers, a Marvel egyik legsikeresebb, legstabilabb címe a kétezres évekből. A hihetetlen munkabírásával a Marvel főemberének számító Brian Michael Bendis 64 részen át írta a sorozatot. Ezek mellé kijött még néhány különszám – az utolsó közülük a Finale, amiben a sorozat valódi lezárását olvashatjuk. A 64. rész, tie-in lévén inkább a Siege lekerekítéséről szólt, most viszont a reflektorfény ismét az Új Angyalokra irányul. Hőseink közül néhányan már a Polgárháború óta, a többiek Norman Osborn előléptetésétől kezdve szökevényeknek, törvényen kívülieknek számítanak, most viszont hivatalosan is ismét ők a jófiúk – innen indul a finálé.
A cselekmény ugyanazt a sémát követi, amit a sorozat első részeitől kezdve a leggyakrabban: valamelyik szupergonosz menekül, az Angyalok meg levadásszák. Ki más lehetne az utolsó delikvens, mint a Hood, akit Bendis eredményesen tett egy nevenincs senkiből viszonylag komolyan vehető ellenlábassá – most viszont neki is lőttek, természetesen. A sikertelen asgardi ostromból meglépve ő és Madame Masque Nefaria gróftól kérnek segítséget, aki történetesen a nő apukája. Rég láttuk már ezt a klasszik szemétládát, pedig nagy kedvencem: 1965-ös felbukkanásától kezdve mindig eredményesen hozta az elnyomó, sátános, burzsoá ellenséget, akit nagyon lehet utálni – most is formában van. Olórin is megemlítette odaát a Geekzen, hogy nyilván nem váletlen egy ilyen oldszkúl ellenség felbukkanása közvetlenül egy új Avengers-sorozat indulása előtt – ezzel csak egyetérteni tudok. De hagyjuk Nefariát, elvégre hőseink is igen hamar elbánnak vele is, a lányáról és a Hoodról nem is beszélve. Ráadásul a haddelhaddba beszáll Rozsomák is, hogy együtt legyen az eredeti banda – érezzük, hogy nosztalgikus pillanatok következnek.
És igen: az író kedvenc karaktere, Luke Cage tekint vissza egy alkalomhoz illően patetikus monológban arra, hogy mit jelentett számára a csapat, hogy miért küzdöttek, miért maradtak együtt akkor is, amikor hősökből hirtelen közellenségekké, üldözöttekké váltak. Kapunk néhány szép flashback-képet a fő megmérettetések pillanataiból – fokozódik a hatásvadászat. Az utolsó kép pedig tényleg tökéletesen kimeríti a giccs fogalmát. És mégsem zavaró. Látjuk ezeket a sétálgató nőket és férfiakat, és valahogy olyan otthonosak, barátságosak – olvasóként tudjuk, min mentek keresztül, és nem tudunk haragudni az alkotókra, amiért így zárják le a sorozatot.
A befejező szám fő rajzolója Bryan Hitch, aki – mondanom se kell – szép munkát végez, de a múltbeli jelenetek eszünkbe juttatják, hogy ennél a sorozatnál azért elég komoly a konkurencia. Jó újra látni McNiven vagy Cho egy-egy rajzát, a kedvencem mégis Immonen már említett utolsó duplaoldala. Összességében szép búcsú ez egy sorozattól, aminek a színvonala erős kezdés után rohamosan csökkent, hogy aztán nagyjából féltávtól kezdve egyre jobb és jobb legyen. A Marvel-mezőnyt látva azt mondom: soha rosszabbat.
Czben

Oldalak: 1 2