KomiXérum #15

Nyári uborkaszezon ide vagy oda, a jubileumi Komixérum most sem maradhat ki. Jubileumi, mert a 15. (igen, ezt minden 5. alkalommal megemlítjük). Lesz itt Batman, Amerika Kapitány, Star Wars és még sok más nyalánkság. Fogyasszátok egészséggel!

Batman and Robin #2

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
(DC Comics)

[toc]A Batman and Robin olyan lehet Morrisonnak, mint mikor a sztárfocista dekázgat a nyilvános edzésen a rajongók elbűvölésére, vagy mikor a jazz-zongorista széles mosollyal eljátszik egy örökzöldet a koncert végén, a hallgatóság örömére. Nem is tudom, mikor írt Morrison utoljára ennyire egyenes történetvezetésű, jó értelemben vett egyszerű történetet, melynek kizárólagos célja a szórakoztatás. Ilyen kevés szereplővel, helyszínnel, egyszerű konfliktussal, bonyodalommal nem szokott dolgozni az író, és ez most úgy hat teljesítményére, mintha a komplexitás és extrémitás iránti vágy rótta tehertől megszabadulva könnyeden, játékosan írná meg ezt a képregényt. Érdekes, hogy az igencsak szürreális, álomszerű nyitányhoz képest a második epizódban eltolódnak az arányok. Ismét megjelennek azok az őrülten jópofa elemek, melyekért az első rész olvasásakor beleszerettünk a Morrison-féle dinamikus duó sorozatába, ám a hangsúlyt az író ezúttal sokkal inkább a karakterizálásra helyezte. Az eseményeket ezúttal Dick meséli el Alfrednak; miután a kötelező tiszteletköreiket megtették a kapitányság tetején, Batman és Robin a rémséges cirkusz társulatának újabb tagjaival kerülnek szembe, ám az akció balul sül el, olyannyira, hogy a frissen alakult páros máris feloszlani látszik: Damien elhagyja az új főhadiszállást, Dick pedig megkérdőjelezi saját döntését, mikor is elvállata Batman szerepét. Szokás szerint Alfred külső szemlélőként új megvilágításba helyezi a dolgokat, segít rendet tenni az új Denevérember fejében kavargó káoszban, ám eközben a frissen Robinná avanzsált Wayne-fiú szörnyű veszélybe kerül, mikor a titokzatos Pig nevű gonosztevővel találja szemben magát.
Ironikus, hogy amit a Jude Winnick által írt Batmantől vártunk, azt Morrison adja meg nekünk: az események racionális megközelítését (Gordon és a többi rendőr végre valahára érdemlegesen szóvá teszi, hogy Batman és Robin mintha kicsit megváltoztak volna), illetve a szereplők érzelmeit, motivációit, dilemmáit. Dick teljesítette az elvárást, amit mindenki támasztott felé, miközben maga sem volt biztos abban, hogy helyes volt szembe menni Bruce végakaratával, így épp ideje, hogy az író elénk tárja a karakter bizonytalanságát. Ám ami különösen tetszett, az Damien megközelítése. A kis pöcsös kőkemény, agresszív, ám semmiképp sem olyan idegesítő, dacos és szemtelen, mint azt korábban, szerencsétlenebb ábrázolásokon láthattuk. Arrogáns, de sokkal inkább őszinte: van benne egyfajta felelősségtudat, igenis komolyan veszi az apja hagyatékát, tettei pedig érthetők: tisztán látja, hogy nem sajátíthatja el a harchoz szükséges tudást olyan tanártól, akit nem tisztel. A kérdés az, vajon sikerül-e Dicknek kivívnia a megbecsülését, ha megmenti őt Pig karmai közül? Jövő hónapban bizonyára megtudjuk.
Alig várom a folytatást, ám nem csak Morrison szórakoztató mesélése miatt; olyan egyszerű, és rövid egy-egy epizód, hogy Quitely szorgalmas munkája nélkül pár perc alatt átrághatnánk magunkat az új részen. A rajzoló azonban olyan fantasztikus paneleket álmodott meg ismét, hogy órákig tudnám legeltetni a szemem a végterméken. A füzet nagy részét egy akciójelenet teszi ki, ahol az író szinte teljesen magára hagyta társát, csak itt-ott szúr be néhány rövid mondatot, rengeteg a néma panel. Quitely azonban játszva megoldja, lazán elszórakoztat minket ötletes panelrendezéseivel, kidolgozott figuráival, lendületesen ábrázolt mozdulatsorokkal. A dinamika remek: mind a látványos verekedés, mind az intim dialógusok erőteljesre sikeredtek. Quitely valósággal brillírozik a fény-árnyjátékban. Érdekes a Dick és Alfred közti jelenet, ahogy a kételyektől szenvedő fiú arcát szinte végig árnyék borítja. A két kedvenc panelem egyike azonban a nyitóoldal volt; ilyen kifejező testbeszéd ábrázolásának képességért majd minden rajzoló odaadná a ceruzáját. Gordon és csapata az ellenfényben pedig szintén remekül sikerült, ám ez Sinclairenek is köszönhető. Hiába, az igazi profik csak ritkán hibáznak. Morrisonnak és Quitelynek pedig erősen el kellene gondolkodnia, akarnak-e még valaha ők egymás nélkül képregényt csinálni. Szerintem nem kéne.
Tungsram

Batman Confidential #31

Történet: Peter Milligan
Rajz: Andy Clarke
(DC Comics)

Valakinek klasszikus Batman kell? Valakinek nem annyira fűlik a foga az egész Batmant nélkülöző Gothamre? Persze ez utóbbi nem kritika akart lenni a mostanra elég érdekes status quo-ról, de tény, hogy igazi Batmanért most más címekre kell kalandoznunk. Szerencsére itt van nekünk a 31. számát is megérő Confidential sorozat, ami számomra nagyon ritkán okozott csalódást, bár meg kell vallani, hogy a kiemelkedő sztorik is messze elkerülték. Ami mégis e ismertető megírására késztetett, az Peter Milligan neve, aki hála az égnek folyamatosan szerepel a rovatunkban. A füzet a The Bat and the Beast történet első számát tartalmazza, ami egyelőre egy teljesen átlagos szörny a denevér ellen jól bejáratott közhelyre hajaz, de korántsem érdektelen módon. Az egész a szintén nem újdonság, de megunhatatlan maffiahálózatok csatájába ágyazódik, és ha a mostani színvonalat tartani lesz képes Milligan, akkor a Confidential névhez tökéletesen passzoló képregényeket tehetünk polcra. Az oroszok mindenhol ott vannak, ahogy ennek a füzetnek is a legnagyobb részét ők teszik ki. Pontosabban a kezdés után már Amerikába átvándorolva az orosz maffia tagjai, valamint a velük szemben, vagy akárhogy álló többi érdekesebbnél érdekesebb nemzet bűnözői lepik be az egész képregényt. Denevérünk szinte alig jut szerephez, annyira próbál az író a különböző motivációkra koncentrálni, mindenkinek irányt, illetve célokat találni, ami korántsem egyszerű az ennyire sok szereplőt felsorakoztató történetek esetében. Persze nem kell azért csapatképregényre gondolni, a cliffhanger alapján körvonalazódik azok köre, akikre épülni fog az egész, no meg a korábban megemlített bomba, annak tulajdonosa is szűkíti a kört, de még mindig érdekes fordulatokat hozhat a szövetkező különböző bűnszervezetek hada. Batman egymaga próbál meg szembeszállni az egyelőre egyedüli, még számára is ismeretlen ellenséggel, de még nem tudja, hogy egy szörny is szerves részét fogja képezni küldetésének, aki egyáltalán nem biztos, hogy a Denevérember oldalán lesz megbízható tartógerenda. Milligan nagyon ügyesen keveri a szörnyszülött, szebb életre hivatott orosz csodagyereket az eddigi masszába, jelentőséget még csak véletlenül sem kap, szöveget még úgy sem, és még a hozzá való viszonyulásunkat sem terelgeti valamilyen mederbe: egyszerűen csak ott van, és majd lesz vele valami. Egyáltalán nem rossz ez, inkább felüdülés Batmant látni, még ha ilyen rövid ideig és ilyen sótlanul is. A Confidential nem kötődik a jelenlegi Batman füzetekhez, csak amolyan kalandjainak összegyűjtését, a legendárium bővítését szolgálja, ami remek apropó az íróknak, főleg a rájuk szakadó szabadság miatt. Amik még meglepően jók ebben a képregényben, azok a rajzok. Andy Clarke művészetét már megcsodálhattuk például az egyik Joker’s Asylum epizódban, vagy némely Detective Comics füzetben is, szerencsére itt sem okozott csalódást. A színekkel kiegészülve igen szokatlan külsőt kölcsönöz Batmannek, ami egyértelműen pozitív, és eszméletlenül jól áll a maffiás részeknek, amikből van ugye dögivel. Ezt a füzetet öröm végigpörgetni, némely esetben pedig érdemes Frank Quitely-hatásokra vadászni, mert véleményem szerint nem kevés található benne. A szörnyszülött a denevér ellen sztori tehát több, mint ígéretesen indult, de igazán a folytatás fogja megadni az ízét és egyáltalán a gerincét. Pjotr Milligan, mi bízunk benned!
Fdave

Captain America: Reborn #1

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Bryan Hitch
(Marvel Comics)

Egy évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy Steve Rogers visszahozása a legkevésbé érdekes irány, amibe Ed Brubaker elviheti az Amerika Kapitány sorozatot. De egy évvel ezelőtt ez a sorozat még a Marvel egyik legjobbika volt – és ugyan ezt nem egy jó érzés beismerni, de azóta egy szimplán jó képregény szintjére süllyedt, és az utóbbi hónapokban kicsit mintha egy helyben toporgott volna (Brubaker azt nyilatkozta, hogy Rogers visszatérését eredetileg jóval korábbra tervezte – nagyon úgy tűnik, hogy a felszabadult időben tölteléksztorikat kaptunk). Szóval, bár határozottan hiszem, hogy Rogers visszatérésére még éveket kellett volna várni, mégis, lehet, hogy pont erre a katalizátorra van szüksége a képregénynek, hogy ismét a régi fényében tündököljön (az ellentmondás érződik a vegyes tengerentúli fogadtatáson is). Hogy ehhez miért pont egy minisorozat kell, és miért nem lehet ezt a sztorit egyszerűen magában a sorozatban elmesélni, annak természetesen csakis marketing okai vannak. De bárhogy legyen is, a nagy csinnadrattával beharangozott Reborn első felvonása igazi színvonalas olvasmány, olyan, amilyenhez bő fél éve nem volt már szerencsénk ebben a címben. A sztori ott folytatódik, ahol a Captain America 600-ban abbamaradt: Sharon Carter meg van győződve róla, hogy Steve él, így aztán a Bosszú Angyalai, élükön Bucky-val, nekiállnak kideríteni az igazságot. Dicséretes, ahogy az apró nyomok és utalások, amiket Brubaker a Kapitány halálát bemutatott 25. szám óta hintett el itt-ott a majdani visszatérésével kapcsolatban (és amelyekről igazából csak most nyilvánvaló, hogy nyomok és utalások voltak), egységes egésszé állnak össze, és nyilvánvalóvá teszik, hogy ez valóban eredendően része egy irdatlanul hosszú történetfolyamnak, amit az író a sorozat legelső része óta bonyolít. A több szálon futó cselekmény szépen épül fel: Bucky és a Fekete özvegy dinamikus akcióját az eseményeket párhuzamosan (és szerencsére nem szájbarágósan) magyarázó dialógusok szakítják meg az Angyalok, illetve Osborn és Arnim Zola közt, és mindez egy flashbackbe ágyazódik be, aminek a normandiai partraszálláskor harcoló, időben elveszett Rogers a főszereplője. Az ily módon ügyesen elcsöpögtetett információdarabkákból már lehet sejteni, hogy mi történt hősünkkel, és hogy fog majd visszatérni a jelenbe, az élők közé – bár, hogy a Vörös Koponyának mi is volt a terve, hogy miért akarja életben tudni nemezisét, az még mindig nem világos. Márpedig ez egy rendkívül fontos aspektusa lesz a sztorinak, hisz a gonosztevő indítéka mozgatja az egészet, így majd annak hitelességén áll vagy bukik minden. Ami a rajzot illeti, a nagy eseményre a Marvel felkérte Bryan Hitch-et, aki általában garancia a szélesvásznú élményre (mondjuk Millar most futó Fantasztikus négyesében pont nem). Sajátos, roppant lendületes és hatásos panelelrendezése már önmagában meghatározza a képregény ritmusát, képei pedig szokás szerint szépek, részletgazdagok, és az anatómiát sem húzza oldalanként karóba. Kezdetnek nagyszerű, de ez még persze csak a felvezetés. A java hátravan.
Olórin

Oldalak: 1 2 3