KomiXérum #11

Sziasztok, 11. alkalommal jelentkezik a Komixérum, az amerikai kiadók kínálatával. Lesz itt Batman, Pókember, mutánsok, indiánok, szelleműzés, dinoszauruszok… na jó, dinoszauruszok nem, de azért még érdekes lesz, fogyasszátok egészséggel és ne felejtsetek el hozzászólni sem!

[toc]

Amazing Spider-Man #596

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paolo Siqueira
(Marvel Comics)

Tovább folytatódik Kelly izgalmas, feszült, komplex és végtelenül szórakoztató története, az „American Son”. A lendületes nyitány után az író némileg visszavett a lendületből, hogy kellően elmélyedhessen a történet egyes elemeiben, illetve a szereplőit és motivációikat minél jobban kidolgozhassa. Az új rész Peter és Harry vitájával indul. Hősünk kérdőre vonja barátját annak hirtelen pálfordulását illetően. A vita több ponton is majdnem túl heves lesz, ám felfrissített barátságuk tiszteletére mindketten igyekeznek annyira visszafogni indulataikból, amennyire csak lehetséges. Harry May nénitől és az öreg Jamesontól kér tanácsot, és amellett, hogy remek humorérzéke van, egyéb olyan dolgok is kiderülnek Pókember „legádázabb nemezisének” apjáról, mely sokkal közelebb hozza Petert és May jövendő hitvesét. Egy őszinte, férfias vallomás meggyőzi Petert, hogy érdemes beavatkoznia Harry életébe, ha valóban úgy érzi, barátja súlyos hibát követ el. Sajnos azonban főszereplőnk nincs tisztában az ifjabb Osbornt motiváló, háttérben meghúzódó titokkal, ellenben az olvasó világosan látja a komoly vívódást, mely végigköveti Harryt az egész epizódon át. Apja újabb és újabb kérései azt a kérdést vetik fel benne, mit kell még eltűrnie, és mit kell még vállalnia, hogy gondoskodhasson azokról, akiket szeret. Peter a Fantasztikusok segítségét kéri, hogy a Bosszú Sötét Angyalainak közelébe férkőzve megtudja, milyen ördögi cselszövésre készül Norman. Az egyetlen rövid akciójelenetet követően Peter az „új Venomnak” álcázva magát feljut a toronyba, és azzal kell szembesülnie, Harry komoly veszélyben van. Annak ellenére, hogy az új epizód kevésbé sikerült pörgősre, még így is igazi tömény olvasmányélmény. Kelly csodás érzékkel szövi egymás után a jeleneteket, melyek a zártabb és tágasabb helyszínek, kevesebb-több szereplők, könnyedebb illetve baljósabb hangulatok váltakozásával remek dinamikájú történetvezetést eredményeznek. Az író kevesebb akcióra, sokkal inkább az emberi drámára helyezi a hangsúlyt, és ilyen mély karakterizálás, ez a nívós színvonal már igencsak ráfért a Marvel zászlóshajó sorozatára. Kelly sötétebb tónusú irányba vitte el az „American Son”-t, mint azt az első szám alapján sejteni lehetett, de ez így is van rendjén, hiszen az Osborn-famíliával kapcsolatos események mindig csak drámát, szenvedést, szomorúságot hoztak Peter fejére. Három jóleső változás jellemzi továbbá az új számot, és persze a történetet magát. Az első, hogy a kirakatbábúkkal felszerelt színes hátterek helyett valóságos, élethű New York City-t kapunk. Egy ilyen város remek helyszíneket, figurákat szolgáltat, és ha ezen eszközök egyszerű alkalmazhatóságát egy író felismeri, könnyen a történetmesélés szolgálatába állíthatja. A másik pozitívum, hogy Peter ismét kilépve saját kis világából, összeköttetésbe kerül a Marvel-univerzum egészével, így a történet is nagyobb szabásúvá válhat.
Persze minden jóban van valami rossz, és ez az örökérvényű igazság az új Amazingre is lesújtott. Jimenez távozásával Siqueira vette át a ceruzát, és bár tehetségben ő sem marad el váltótársától, a végeredmény nem lett olyan tetszetős. Ez részben annak tudható be, hogy a sötét hangulatú sztori most túl világos, élénk színeket kapott (ez persze nem a rajzoló hibája, hanem Cox színezőé), továbbá a zavaróan grimaszoló szereplők is inkább komikus, mint sem a tragikus elemeit erősítik a történetnek. Persze Norah humoros jelenetei inkább utóbbit kívánják meg, és a könnyedebb stílus jobban is fekszik Siqueirának, de Harry szenvedéseit már sokkal kevésbé sikerült hitelesen ábrázolnia. Ez azért nagy probléma, mert ennek éreztetése egyedül rá volt bízva, hiszen Kelly ilyenkor többségében néma paneleket használt. Siqueira keze alatt a szereplők széles gesztusaikkal, túlzó mimikájukkal ripacsokká váltak. Az azonban nem vitatható el, hogy a brazil művész erőssége a részletes hátterek kidolgozása a nagyobb paneleken, és a látványosabb, akciódúsabb jelenetekben is remekel.
Az „American Son” történetfolyam megállíthatatlanul menetel a jubileumi, 600. epizódig, mely várhatóan számtalan sokkoló fordulatot, erőteljes eseményt hozhat majd. Bátran kijelenthetjük már az eddigiek alapján, hogy a „Brand New Day” (a retcon, mely több évtized eseményét törölte ki Pókember életéből) óta ez a történet a legigényesebben megírt, legkomplexebb és a legélvezetesebb.
Tungsram

Batman and Robin #1

Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely
(DC Comics)

Imádom Morrisont. Gyűlölöm Morrisont. Lassan ott tartok, hogy rettegek elkezdeni olvasni bármit, amit a skót őrült zseni ad ki a kezei közül. Fárasztó, elhibázott koncepciójú, ízlésficamos Batman RIP-jével elborzasztott, fantasztikusan komplex, merész, okos, káprázatos, epikus Final Crisis-ével pedig teljesen levett a lábamról. És ez csak a tavalyi év termése. Ezek után olyan hajmeresztő dolgokat nyilatkozott új sorozatáról, a Batman and Robin-ról, hogy nem is reméltem remekművet, csakis az egyetlen másik opciót, a katasztrofálisan pocsékat, vagyis a másik végletet – ugyanis Morrison még sosem írt semmit, ami középszerű lett volna. Miután hosszú évek végeláthatatlan tervezgetése után, hatalmas csinnadratta közepette kivégezte Batmant, a mi Grantünk újra összeállt Frank Quitely rajzolóval, és ez volt az egyetlen pozitív előjel, hogy a Batman and Robinból még valami jó is kisülhet. Ugyanis amit ők ketten eddig együtt letettek az asztalra, az nem csak rajongói, de kritikai siker is volt, és nem véletlenül: mestermunka volt egytől egyig. Új projektjüket az első szám után egyelőre nehéz megítélni, de amit eddig láthattunk, az teljességgel meggyőző volt, minden aspektusában.
Először is maga a koncepció: a halál fölösleges – illetve nagy reményekkel induló, csak aztán alaposan elrontott – „Harc a köpenyért” szerint Dick Grayson mégiscsak megcselekedi, amit megkövetel a haza, és magára ölti Batman köpenyét. Gothamnek új dinamikus duóra van szüksége, és mivel Tim Drake eddig ismeretlen helyre távozott, Damien Wayne pedig tettre kész, nem kérdéses, hogy Bruce vérszerinti fia legyen az új segítőtárs a harcban. Összeáll tehát a kettős, hogy egy új kezdetnek lehessünk szemtanúi, ám Morrison a szokásosnál jóval földhözragadtabb, ezért az olyan vadonatúj, bulis őrültségek mellett, mint a repülő batmobil, némileg láthatjuk kikandikálni a színes, látványos retrotripp mögött húzódó „valóságot”, mely az előző érából maradt itt, és az új szituációra reagál. Ennek megfelelően megjelenik a család, amint elhagyja a Wayne-birtokot és egy belvárosi luxuslakásba költözik (nem tudok nem arra gondolni, hogy Morrisont megihlette a Sötét Lovag film), illetve Gordon és rendőrtársai a tetőn újra beüzemelik a denevérszignált. Persze a gyakorlatias dolgok mellett inkább a menő és szórakoztató pillanatokra helyezte a hangsúlyt az író. A nyitójelenetben piti bűnözőket üldöznek hőseink földön, vízen, levegőben, majd pedig elkezdik a nyomozást egy titokzatos új bűnöző, Pyg után. Morrison magabiztosságára vall, hogy a szinte teljesen tiszta lappal indító sztoriját nem kívánta megtámogatni egy jól ismert, húzónévnek számító gothami gonosztevővel, hanem teljesen újat kreált, és részben ennek köszönhető, hogy a Batman and Robin eddig kellemesen friss, meglepően újszerű és lebilincselő volt. Pyg egy félelmetes, horrorisztikus és kegyetlen figura, az őt szerepeltető utolsó jelenet hátborzongató, izgalmas, de legfőképp: móka. Ez a szó egyébként az egész füzetet pontosan jellemzi. Az új és stílusos jármű, a modern, neonfényben úszó Gotham városa, benne az ötvenes évek autóival, a jópofa párbeszédek Batman és Robin között, a kegyetlenkedő, vérfagyasztóan menő gonosztevő, a hatalmas, látványos panelek, a mozifilm-szerű dinamika mind egyetlen célt szolgálnak: olyan jól szórakozzunk, mi olvasók, hogy észre se vegyük, milyen gyorsan elröppen az a húsz oldal. Morrison persze sosem csinált még semmit viccből, így tehát súlyozza a füzetet egy jelenettel, melyet a karakteritzálásra fordít. Az új batbarlangot láthatjuk, Alfred, Dick és Damien jelenlétében. Alfred igyekszik mindkét srác kedvében járni, főként Damien bizalmát elnyerni, és mindent megtesz azért, hogy a fiaként szeretett Bruce emlékét tovább szolgálva, gondoskodjon az ő utánpótlásáról. Damien sokkal kevésbé gőgös, mint korábbi megjelenéseikor, Alfreddal szemben is inkább csak hideg, mint sem tiszteletlen. Igyekszik tisztázni az erőviszonyokat mind vele, mind Dick-kel, aki ellenben tudja kezelni a legifjabb Wayne-t, még ha egyelőre kételkedik is ebben. Az egyetlen részlet, ami némileg sántít a történetben, az maga a két főszereplő karakter jellegével kapcsolatos koncepcióban gyökerezik. Az eddigi klasszikus Batman-Robin felállás szerint a sötét lovag komoly, komor, míg a hangulaton mindig a csodafiú könnyített jobb-rosszabb vicceivel. Ezúttal azonban Damien adja elő morcosban, és a Dick-féle Batman a világosabb karakter. Az utóbbi években a különböző írók szinte egytől-egyig úgy ábrázolták Dicket, mint aki Bruce-hoz hasonlóan egyre zárkózottabb, komolyabb, makacsabb, sőt, helyenként arrogáns. Ez a változás némileg váratlan, és inkább olyan, mintha Timet láthatnánk az ex-Éjszárny helyett mosolyogni a címlapon és a belső oldalakon. Ami Damient illeti, kellemes csalódás, hogy akaratoskodás és durcázás helyett inkább a harcra, bűnüldözésre fordítja energiáit, és az író is remek érzékkel inkább rá koncentrál, így végre lesz lehetősége bemutatni, és bizonyítani, miért volt érdemes megteremteni a karaktert.
Morrsion és pajtása, Quitely azon igyekeznek, hogy a Batman and Robin a lehető legizgalmasabb látvánnyal kápráztassa el az olvasót. Ezért láthatunk oldalas-kétoldalas paneleket, hol az új batmobilról, hol pedig a levegőből ereszkedő dinamikus duóról. A többi panel egyébként hagyományosan rendezett, csak a legutolsó képsorokon játszadozik egy kicsit Quitely. Ezúttal különösen jól megfigyelhető a rajzoló stílusának azon eleme, hogy az arcokat nem konkrét és állandó vonások definiálják, hanem mindig az arckifejezés, az érzelem ábrázolása határozza meg. Ez csak tovább fokozza a hangulat könnyedebb jellegét, ám a precizitással kidolgozott karakterrajz az író részéről, és a részletes hátterek, alakok, gyönyörű kihúzó és színező munka mégis éreztetik az olvasóval, hogy ezt a képregényt igenis komolyan kell venni. Ettől függetlenül persze továbbra is igaz, hogy ilyen szórakoztató történetet évek óta nem olvashattunk a két fő Batman cím lapjain. Amennyire jól esik egy ilyen lineáris, jó értelemben vett egyszerű történetvezetésű, könnyed, mégis tartalmas történetet olvasni Morrison tollából, érezhetően ugyanolyan könnyedén, izzadság nélküli lehetett az alkotói folyamat. A zseni írónak ismét sikerült a valóságon innen maradnia, és olyat alkotnia, mely nem csak őt, de közönségét is szórakoztatja. Bravó, a kortárs képregény jelenleg két legjobb párosa újra együtt: Morrison és Quitely illetve Batman és Robin!
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4