Képregényt olvasni ciki. Gyerekként talán meg elfogadható szokás, ám felnőttként mindenféleképpen szégyellnivaló tevékenység, olvasójára nem éppen művelt illetőként gondol környezete.
A nyolcadik művészetnek nevezett műfaj több évtizede küzd elismertségéért: külföldön sikeresen vette az akadályt, ám hazánkban még mindig falakba ütközik.
Comics, bande dessinée, manga. Az amerikai, francia-belga és japán képregény szerves része kultúrájuknak, a vizuális gondolkodás alapvető táptalaja. Elsőre egyszerű a képlet, hiszen a képregény nem más, mint kép és szöveg kombinációja, tegyük hozzá rögtön, akárcsak a ma használt legtöbb multimédiás felület. Olvasóink is interneten olvassák e cikket, de bizonyára a tévét és a mozit sem kerülik el. Mindössze az különbözteti meg e többitől, hogy egy érzékszervünkre hat, a szemünkre, így ezen keresztül kell a maximális hatást elérnie.
Irodalom, képzőművészet és film egyesül benne, bár sokan lenézik: ugyanis szerintük rombolja a fantáziát és a képzelőerőt. Ennek ellenére a vizuális művészetekben elfoglalt helyét bizonyítja a számos filmfeldolgozás, melyet képregényekből készítenek, és nem mellékesen, Frederico Fellini rendező is nagy gyűjtő és rajongó volt.
Kezdetban vala a karikatúra…
A képregény mint műfaj valamikor a tizenkilencedik században született, és mint azt Kertész Sándor Comics szocialista ruhában című munkájában olvashatjuk, az elsőt egy genfi grafikusművésznek, Rodolphe Töpffernek köszönhetjük, 1827-ben kreálta első hősét, amely csak egy évtizeddel később jelenhetett meg gyűjteményes kiadásban. A svájci művész tisztában volt azzal, hogy sikerült hatásos műfajt létrehoznia, ám annak elutasítottsága az első pillanattól érzékelhető volt, annak ellenére, hogy maga Töpffer is irodalmi műfajként beszélt saját képkockáiról. Főhőse, M Jabot egy középosztálybeli figura, a korabeli olvasó az ő társasági életének kalandjait követhette nyomon.
A műfaj követőkre talált, és minden nemzet átvette példáját, így néhány évtizeden belül megjelentek nyugat-európai társai is. Wilhelm Bush német író és költő majdnem harminc évvel svájci kollégája után létrehozta kultikus gyermekfiguráit, Max és Móricz kettősét, akik pajkos csínytevéseikkel vonták magukra a közönség figyelmét. A két rosszcsont folyamatosan borsot tört mások orra alá, ám minden képregény végén elnyerték méltó büntetésüket, és a jól megérdemelt elfenekelés után az olvasó is lelkesen bólogathatott erkölcsi egyetértésében.
Bush két kis kópéját a magyar közönség szinte megjelenése pillanatában nyomon követhette, és ekkoriban készültnek el az első magyar képregénykezdemények is. Az 1800-as évek végének Budapestje még a német, a zsidó és a magyar kultúra kusza katyvasza volt, bár a külföldi nyelvű lapok, színházak és orfeumok átadták a helyet a magyar nyelvnek.
Így volt ez a lapgyártásban is: a Jókai kiadásában és szerkesztői munkája alatt megjelent magyar nyelvű Üstökös című lap magyarul közölte Bush munkáit, de helyett kaptak oldalain Jankó János kezdetleges karikatúrái, amelyekhez néha Jókai írta a szöveget. Történeteik szóltak a Kaczér testvérekről, Al-Körmes basáról, vagy éppen állandó főhőseikről, Magyar és Német Miskáról.
Ahogy a legtöbb populáris művészet, a képregény is Európából emigrált az Egyesült Államokba, hogy ott végül óriási karriert fusson be (és visszatérve még nagyobb népszerűségre tegyen szert). Elterjesztésében a magyar származású Joseph Pulitzer (a későbbi díj megalapítója) is kivette részét benne: a századvégen ő támogatta az első olyan képregényt (Sárga kölyök), amelyben megjelentek a szóbuborékok, így a képeket egymás mellé és alá-fölé lehetett helyezni. Ezzel kialakult a ma is ismert rend, mely nagyban gyorsította az olvasást és az értelmezést.
Képregény, helyedre!
Az amerikai sikertörténet nyomán a kizárólag színesben kapható képregényekben számos releváns jegy feltűnt, de igazi népszerűségét annak köszönhette, hogy szinte minden stílusban kiszolgálták az olvasókat. Gyerek-, család-, western-, detektív-, science fiction- és szuperhőstörténetek születtek, de idővel megjelentek a horror, az erotikus, illetve a kifejezetten pornográf változatok is. Az tény, hogy a szuperhősök népszerűségét az amerikai hadsereg is felhasználta, így Amerika kapitánya és a Superman szinte kötelező olvasmány volt az öreg kontinensen bevetett kiskatonák között.
Ám a közönség és a szakma sem tűrte a minősíthetetlen és ízléstelen műveket, így aztán egy önszabályozó kódexben ratifikálták a műfaj szalonképességét (ez egyébként is amerikai szokás: kevesen tudják, hogy a filmipar a harmincas évek közepén kidolgozta a Hays-kódexet, amely alapján mintegy negyven évig szigorú szabályok szerint cenzúrázták Hollywoodot).
A cenzúra mellett a jogászok és társadalomtudósok célpontjába került képregényeket már károsnak ítélték, és legtöbbször úgy tartották, hogy azok károsak a gyerekek erkölcsi fejlődésére, és/vagy erőszakos cselekedetekre késztetik őket. Amíg egyesek szolidabb változatokat vártak, addig a Szovjetunió en bloc utasította el az imperialista kultúrmocskot rágógumistól, coca-colástól és képregényestől.
Magyar (v)iszony
Magyarországon már a két világháború között megjelentek a külföldi képregények, de mivel többnyire zsidó származásúak tulajdonában voltak azok az újságok, amelyek oldalain abban az időben helyet kaphattak, a zsidótörvények miatt e képregények is hamarosan csaknem teljesen eltűntek a hazai sajtóból. Az 1945-ben megszületett vadiúj vicclap, a Ludas Matyi már a háború utáni időknek megfelelően az aktuális politikai és társadalmi kérdéseket közvetítette. Az ötvenes évek elején egy időre itthon is betiltjákt, mivel Finogenov, híres moszkvai esztéta 1950-ben, a Fészek Klubban kijelentette, hogy a képregény imperialista csökevény, mire Rákosi Mátyás, a nép bölcs vezére leparancsolja az újságok oldalairól a képregényt.
Az 1950-es évek végén azonban feloldották a tiltást, de – mint azt Dunai Tamás írja egy tanulmányában (Képregény Magyarországon) – a képregény propagandaeszközként, valamint az adaptációk révén egy, a könyveknél alacsonyabb rendű (vagy legalábbis annak tartott) népnevelő és népművelő eszközként funkcionált. Ennek köszönhetően az alábbi témák jelentek meg: irodalmi és filmadaptációk, ismeretterjesztés, propaganda, reklám. Nem születtek szerzői művek, illetve kevés volt a saját képregényhős, emiatt nem alakult ki a presztízse, és a szórakoztatás funkcióján kívül nem ismerték el másként sem.
Fehér Zoltán, alias Zorro De Bianco, a Magyar Képregény Akadémia elnöke és hivatalos, negyedévente megjelenő Pinkhell folyóiratuk főszerkesztője is fontos mérföldkőnek tartja az 1880-as években néhány kockából álló sorozatok megjelenését, majd a népszerű újságok (Lantos magazin, Pesti Hírlap, Füles, Rádió Újság) terjesztését. Szerinte az első ekkori képregénynek a Pajtás magazin lapjain 1946-ban, Harc a vasútvonalért megjelent művet lehet tekinteni. A fő szempont a szigorú nevelési célzat volt, éppen ezért csak a hatvanas évektől jött igazán divatba, és valójában ekkor élte aranykorát a képregény.
Főként klasszikusokat dolgoztak fel a korszak akkori grafikusai: Korcsmáros Pál Rejtő Jenő történeteit, Zórád Ernő Winnetou, Hajdúk Kapitány vagy éppen a Verne-hős Sztrogof Mihály kalandjait, de a nagy magyar regények sem maradtak feldolgozás nélkül. Sebők Imre több művet, így például Jókai Mór Szegény gazdagok, Mikszáth Kálmán a Fekete város vagy éppen Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk történetét „képregényesíti”.
A rendszerváltás idején igazi amerikai dömping volt tapasztalható hazánkban. Az egyik legnépszerűbbnek a Garfield számított, és egy csomó szuperhős-sorozat is megjelent: Batman, Superman, X-Men, Pókember vagy éppen a Transformers történeteit követhették nyomon a képregényeket olvasók. Ezzel párhuzamosan sajnos a magyar alkotók háttérbe szorultak, de bejöttek az országba az igényes francia és belga alkotások is.
2004 májusában alakult meg a hazai „szakszervezet”, a Magyar Képregény Akadémia, amelynek bárki tagja lehet, aki szívén viseli a műfaj hazai helyzetét. Fehér Zoltán szerint a cél itthon az, hogy a kép ne illusztrálja a szöveget, önmagáért beszéljen, és az írott sorok egészítsék ki, illetve adjanak plusz tartalmat. Nyugat-Európában a műfaj tudott nyitni a magasművészet felé, Franciaországban egyetemen tanítják a készítését, az aktuálisan megjelenő művekről pedig országos napilapokban jelennek meg kritikák.
Szintén Dunai írja, hogy az 1980-as években és az 1990-es évek elején képregényeken felnőtt generáció egyes tagjai meglátták a képregénykiadásban rejlő lehetőségeket: azt, hogy van egy olyan generáció, amelyik igényli a képregényeket és már önálló keresettel rendelkezik. Felülről építkezve szervezni kezdték a képregényes életet: kiadókat alapítottak, majd szövetségbe tömörültek, hogy együtt határozottabban képviseljék érdekeiket, képregényes fesztiválokat szerveztek, sőt, a rajongóknak egy boltot is nyitottak az Opera mellett, mely az Eduard nevet kapta a francia karikatúra tiszteletére.
Koncz Gábor metropol.hu