KOMIXÉRUM #30

Spider-Man 1602 #1

Történet: Jeff Parker
Rajz: Ramon Rosanas
(Marvel Comics)

A Sandman friss honi megjelenését tekintetbe véve talán megbocsátható, hogy ezt az ismertetőt is azzal kezdem, hogy Neil Gaiman mekkora mester. Ő alkotta meg az 1602 univerzumát is, vagyis azt az alternatív múltat, ahol a késő-reneszánsz Angliában, majd a felfedezésre váró Újvilágban (Amerikában, nehogy Ultimate dolgokat vizionáljon itt valaki!) bukkannak fel a jól ismert Marvel-héroszok, természetesen az akkori világ gyermekeiként. A 8 részes alapsorozatot (amit Nihil itt a KN-en vesézett ki, én pedig anno az YBK-n méltattam) a New World alcímű, majd a Fantastick Fourra koncentráló minik követték, most pedig itt a Pókembert a középpontba állító legújabb felvonás. Már maga a folytatás ténye is örvendezésre ad okot, az 1602 ugyanis rengeteg lehetőséget rejt magában. Jeff Parker pedig az a típusú író, aki általában le tudja csapni a magas labdákat.
A korábbi részekből már jól ismert Roanoke-ban vagyunk, egy amerikai brit kolónián, ahol Norman Osborne (aki itt is pontosan akkora rohadék, mint az eredetiben) folyamatosan azon mesterkedik, hogy átvegye az irányítást Dare kormányzótól, akinek lánya, az állatok alakját felvenni képes Virginia mellesleg az ifjú Peter Parquagh szívszerelme. Peter pedig valójában nem más, mint az álruhás Pók – tiszta sor. De nem sokáig marad így a helyzet: Jeff Parker nem szívbajos, és olyan mértékben felborítja a kialakult viszonyokat már az első részben, ami más sorozatokban mondjuk 3 részt igényelne. Vagyis a sztoriról vétek lenne többet elárulni – ill. talán még annyit, hogy Osborne mellett a széria másik leendő főgonosza a nagyszerűen exponált, ördögi Dr. Octopus. A rajzolóra, Ramon Rosalesre nem lehet panaszunk, legfőképp remek árnyékolásával és a – sokszor kínosan erőltetett – recap page-t felváltó flashback-paneljeivel szolgál rá a dicséretre. A mangás hatású arcábrázolása szokatlannak tűnhet, de így is teljesen rendben van a képi világ. Nem valószínű, hogy a sorozat olyan magasságokat fog elérni, mint a Gaiman-Kubert páros alapvetése, de tulajdonképpen nem is ez a cél. Én a magam részéről egy ötletes, a kor atmoszféráját és nyelvezetét gyönyörűen megidéző, fordulatos címet várok – és az első szám tanúsága alapján minden esély megvan arra, hogy az 1602: Spider-Mantől meg is kapom mindezt.
Czben

Uncanny X-Men #516

Történet: Matt Fraction
Rajz: Greg Land
(Marvel Comics)

A lejtőn nincs megállás. Nagyon bíztam benne, hogy az Utopia volt a mélypont az Uncanny X-Men számára, és hogy Magneto rég várt visszatérése majd lendít a másfél éve halódó képregény színvonalán, de a helyzet inkább csak romlik tovább. A mágnesesség uram ahogy az előző szám végén láttuk, felbukkan az X-ek új lakhelyén, az Utopiára keresztelt egykori Asteroid M-en, és gyorsan biztosítja róla hőseinket, hogy csak beszélni jött, nem harcolni, és nincsenek hátsó szándékai. Így aztán beszélnek, míg végül a rejtélyes gonosztevők által elrabolt Skalpvadász egy repülő és egy rakás nyáladzó bestia segítségével kényszerű támadást hajt végre rajtuk. Nem is tudom, hol kezdjem: ebben a képregényben, túlzás nélkül állíthatom, minden rossz. Lássuk Magnetót: az X-ek nemezise azzal érkezik Utopiára, hogy a mutáns fajnak befellegzett, nem ők az evolúció következő lépcsőfoka, sőt, hamarosan ki is halnak, és ő ebbe beletörődött. Egész pontosan milyen univerzumban nevezhető ez hihető viselkedésnek attól a megszállott fanatikustól, aki egész életét a mutánsok ügyének szentelte, és nem hátrált meg számtalan kudarc és vereség után sem? Szóval terve, amit a High Evolutionaryvel ötlött ki (Fraction most magyarázza meg, mi történt az Uncanny X-Men 500-ban), nem vált be. Na és? Magneto nem az a fajta ember, aki ezután egyszerűen feladja (főleg, hogy mégiscsak sikerült bizonyítani, hogy az M-nap hatásai visszafordíthatók), sokkal inkább az a fajta, aki addig harcol, amíg van benne szusz. Persze lehet, hogy ez a viselkedés csak egy trükk, amivel el kívánja nyerni az X-Men bizalmát – de akkor meg ők túlságosan naivak, és ez még csak a bajok kezdete. Xavier, aki mindig a béke, a kompromisszum, a „még egy esély” embere, gonoszul világító szemekkel (Greg Land kontármunkájára még visszatérünk) fröcsög egykori barátjára, egy szemernyi kétely nélkül kiáltva, hogy Magneto hazudik, rosszat forral, csapdát állít, és hogy velejéig romlott. Közben Küklopsz, aki sokáig még akkor is esküdt ellenségének tekintette a mágnesesség urát, amikor az csatlakozott az X-ekhez (a régi szép Claremont-éra), hirtelen kezét Magneto vállára téve támogatja őt, és bunkó paraszt módjára simán leüvölti a professzort. Te jó ég, van egyáltalán bármi fogalma Fractionnek arról, hogy kik ezek a karakterek? Mármint, hogy igazán kik, túl azokon a viccelődős kétsoros jellemzéseken, amiket olyan szívesen használ? Vagy kezdhetünk attól félni, hogy Rozsomák egyszer csak vattacukorral a kezében, széles mosollyal a fején kezd futkározni egy zöldellő réten, óvodásokkal játszva, miközben Árnyék titokban sátánista szertartásokat végez a bokrok mögött? És csak hogy tényleg ne legyen egy szemernyi pozitívum se a sztoriban, Skalpvadász szerepeltetése is meglehetősen buta, avagy mégis miből gondolják a gonosztevők, hogy az X-ek nem fognak gyanakodni, ha egy tömeggyilkos ellenségük felbukkan a horizonton? És akár hiszed, akár nem, a legrosszabb még mindig hátra van. Két szó: Greg Land. A röhejes mosolyokat, erőltetett sztárarcokat és csípővastagságú bicepszeket már fel sem hozom, de ami a 14. oldal legalsó paneljén látható, afölött nehéz röhögő- és/vagy sírógörcs nélkül elsiklani. Egy csoportképről van szó, amin a gonoszok kopasz vezére társai közt áll, és épp felfedi céljaikat miközben a csapat vörös hajú, dögös macája épp modellként pózol előtte, csábos tekintettel, száját kicsit erotikusan kitátva. Mert olyan nincs, hogy Landnél egy nő, bármilyen körülmények közt van is épp, egyszerűen csak úgy álljon. Erre már nincsenek szavak. Csak sajnálni tudom szegény rajzolót, mert valami nagyon látványosan hiányzik az életéből.
Olórin

Web of Spider-Man #1

Történet: J. M. DeMatteis, Tom DeFalco és Sean McKeever
Rajz: Val Semeiks, Ronald Frenz és Stephanie Buscema
(Marvel Comics)

Hiába jelenik meg az Amazing Spider-Man egy hónapban háromszor, a világ egyik legnépszerűbb képregény-karakteréből úgy tűnik, ismét nem elég ekkora mennyiség a piacon.
Egy régről ismerős cím újraélesztésével támogatja meg a kiadó a héten indult Pókemberes antológiáját, mely, kiváltva a Spider-Man Family címet, ezentúl Spider-Girl történeteinek is helyet ad majd. A kezdőtörténet – kísérve a Clone Saga „rendezői változatának” kiadását és Guggenheim ámokfutását az Amazing címben – klónos témakörben, ráadásul a közszeretetnek örvendő, mindig komoly DeMatteis és 90-es évek (klón)szagát hűen felidéző Semeiks tolmácsolásában készült el. Ugyanekkora terjedelemben folytathatta DeFalco és Frenz Mayday kalandjainak elregélését, az utolsó néhány oldalon pedig McKeever és Buscema emlékszik vissza, milyen volt az oviban betépve Pókember-képregényt olvasni.
A Klón sztori talán egyetlen, de annál komolyabb erősségének tekinthető, hogy az írógárdának J. M. DeMatteis is tagja volt, így az egyre kuszább akciósztori kapott egy nagy adag filozofálgatást, mikor is a mester az emberklónozás morális és etikai kérdéseit boncolgatta. Ezt idézi fel újra az új évezredben, méghozzá a mindig is titokzatos és különleges Kaine főszereplésével, aki épp saját elméjével és életösztönével viaskodik, fogvatartott kísérleti patkányként. Magyarul is nem egy példát olvashattunk arra, milyen az, mikor DeMatteis annyira komoly, mélyfilozofikus és pszichoanalitikus akar lenni, hogy őt olvasva az olvasónak nem hogy lapozni, de élni sincs tovább kedve. Ezúttal azonban az író elegánsan, intelligensen és megkapó szépséggel fejt ki néhány gondolatot, mindezt Semeiks dinamikus, remekül kidolgozott képeivel kísérve, aki igyekezett szinte minden mondatnak egy rajzolt momentummal nyomatékot adni, így majd minden oldalon igen sűrűre rendezettek a panelek.
Meggyőződésem, hogy Spider-Girl karakterének koncepciójáért csak a legeslegelvetemültebb Pókember rajongók képesek rajongani, és mivel magamat nem sorolom ebbe a kategóriába, sosem csodálkoztam azon, hogy teljességgel hidegen hagy May Parker szuperhősnői karrierje, pláne most, hogy kettő is van belőlük. DeFalco nem új olvasó barát, csak éppen annyira, hogy minden oldalon a szánkba rágja, hogy miért is vannak ennek a különösen vékony, furcsa Pókembernek mellei – egyebet nem tudhatunk meg a karakterről. A történet így inkább azok érdeklődését keltheti fel, akik folyamatosan követték Spider-Girl kalandjait, akármilyen cím alatt is jelentek meg. Amiért mégsem lapoztam át ezeket az oldalakat, az a lenyűgöző, filmes élmény, melyet Frenztől kaptam. A képregény szinte storyboard jellegű, a rajzoló olyan jellegzetes, erős hangulatkeltő beállításokkal dolgozott, mint a már Tarantino-védjeggyé vált „trunk shot” (mikor valaki fontos vagy valami érdekes van a csomagtartóban, és az ezt megtekintőket a csomagtartóból mutatja a kamera).
Ezek után hatalmas kontrasztot jelent McKeever és Buscema záróakkordja, ami előtt még most is értetlenül állok. Talán bájos kis etűdnek szánták, azonban sokkal inkább lett bizarr, köszönhetően az olyan karakterek felbukkanásának, akiknek nincs karjuk, így farkukkal és ragadós testfelületükkel kívánnak harcba állni a bűnözők ellen. Értelmetlen, félresikerült és teljesen fölösleges. Békaemberből már mások kihozták, amit lehetett.
Vegyes érzéseket hagy maga után a Pókember antológia első epizódja, és mivel az alkotógárda folyamatosan cserélődik majd, a folytatások minőségre sem lehet következtetni az első szám után. Egyedül annyit javasolhatok, hogy akik eddig is követték Spider-Girl kalandjait, ne tévesszék szem elől, noha az elmúlt évek alatt egyik címből hálóhintázott a másikba. Reméljük, a Web of Spider-Man hosszú életű, biztos pontja lesz a Marvel kínálatának.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3