Kick-Ass – Lerúgom az arcod!

Mark Miller képregényei híresek arról, hogy nagyon coolak, nagyon látványosak, de legfőképpen nagyon vagányak. Ebből már a mozinézők is tapasztalhattak egy keveset, habár a Wanted világuralomra törő szupergonoszait Hollywood rendesen leamortizálta, az Avangers gátlásficamban szenvedő „amerikabuzi szuperhősei” pedig csak rajzfilm formájában érkeztek meg a 10-12 éves korosztály számára. Aggodalomra azonban semmi ok, Millar legutóbbi hardcore-mini sorozatát ezúttal egy független vállalkozás keretében Matthew Vaughn vitte vászonra, akinek már nem kell megalkudnia a korhatárbesorolások miatt.

Vaughn filmje ügyesen egyensúllyozik a realitás és a paródia között. Hogy a főszereplősrácot ne nézzük teljesen lököttnek tinédzserkori naivitása miatt, már az elején kontrasztba állítja magát más jelmezesekkel, akik sokkal inkább voltak hibbantak, mint álarcos igazságtevők. Dave az átlagosnál kicsit bénább tinédzser, aki iskola után előszeretettel recskázik a nap hátralevő részében, mivel nincs jobb dolga az érdektelen skype beszélgetések és a barátival való közös képregényolvasás mellett. Egyszer aztán kirabolják őket a nyílt utcán, fényes nappal, és a szuperhőskomikokon szocializálódott Dave ügyesen összekapcsolja környezetét az átlagemberből lett hősök történeteivel, így felölti a búvárruhából varrt Kick-Ass gúnyáját, és elkezdi osztani az ellent. Döcögősen indul a szuperhőspálya, a verekedések nem olyan atletikusan koreografáltak, és sok sérüléssel járnak, látványosnak is csak a vágás és a zene miatt lehetnek, meg néhány liter vér is segít átérezni a szuperlét fájdalmait.

A lényeg, hogy a net révén Kick-Ass több csúnyaarccal is elbánik, a szenzációhajhász média és a tömegkommunikáció pedig felkapja az önbíráskodó álarcos jelenséget, ezzel pofás kis tükröt tartva szeretett társadalmunk hülyeségei elé. Kick-Ass kisebbfajta hullámot indít el, és több hős is megjelenik az utcák sötét sikátoraiban, akik már eszközeikben sem válogatnak. Hit-Girl (Chloe Moretz zseniális) és Big Daddy (Nick Cage remek Batman paródiája) abszurd párosa is szolgál némi iróniával a zsáner irányába, a jó és gonosz közt örlődő Red Misttel kiegészülve pedig szövevényes kis finálét hoznak össze a végére.

Kick-Ass inkább csak sodródik az eseményekben, mert habár ő elégelte meg az emberek közönyét, a főgonoszt sosem volt célja legyőzni. Miközben a kishalakra vadászik, a változás felforgatja a hétköznapjait is, helyesebben fogalmazva inkább helyre billenti. Vaughn Dave magánéletében is ironizál egy cseppet a képregényfanok világáról, gondolunk itt a dagi és szemüveges, nyomi képregénybuzikra, vagy az főhős csajára, akire rátalálhat az ellenség. Aztán előfordul még egy tucat pop-kultúrális riposzt, mint pölö a dollártrilógia zenéje vágott nagy leszámolás előtti fegyverkezés vagy a képregénykockák flashbackjein megelevenedő régi barátság emléke.

Miközben a fent taglalt szuperhős paródia visszafogott, a Kick-Ass igyekszik a realitás talaján mozogni, még ha témája miatt eleve nagyon messze is áll ettől. Ez főként a részletekben mutatkozik meg, amikor a maskarások ügyetlenkednek, pózolnak vagy beszélgetnek. Más részletek pedig több helyen mentenek ki sablonosnak tűnő fordulatokat, mint hogy a főgonosz profi harcművész, vagy hogy Hit-Girl túlélt egy 2 méterről leadott lövés-sorozatot. Nagyon finoman, de mindenre történtek már aprócska utalások korábban.

A coolság Millar minden művében, így a Kick-Assban is ott gyökerezik, hogy a hősöknek nincs teljesen rendben a morális érzékük, mondhatni gyakran a legalapvetőbb gátlásokkal sem rendelkeznek, így szolgálnak némi társadalomkritikával és velős akciójelenetekkel egyaránt. A Kick-Ass alapfelvetésében is sokkal több problematika lakozik, mint amit a film végül nyújtani képes. Ezt viszont korántsem lehet hibaként felróni, egyszerűen csak Vaughn filmje nem veszi olyan komolyan magát, mint mondjuk a téma nagyopusza, a Watchmen. Csak seggbe akar rúgni.

(A kritika még a film évében íródott)