Képregényszemle 48-49. hét

Chew #30

[toc]Elérkeztünk hát a Space Cakes arc zárófejezetéhez, s ezzel együtt félúthoz ért ez az egyedülálló sorozat. Bizony, John Layman már több ízben is megerősítette, hogy valódi befejezést képzelt el Tony Chu, a bizarr kulináris képességekkel rendelkező nyomozó kalandjainak, ami persze nem zárja ki későbbi spin-offok lehetőségét, ám az „eredeti” ongoing menetidejét mindenképp 60 számban kívánja maximalizálni. Image sorozat révén pedig az alkotó totális kontrollal rendelkezik saját termékével kapcsolatos kreatív döntései felett, így szinte biztosra vehető, hogy valóban kerek történetre számíthatunk a Chew képében. A Space Cakes több szempontból is ínyencség: eme arc adott helyet a kiadás időrendjében jóval korábban megjelent 27. számnak, ami egybecseng Tony húgának képességével, nevezetesen ha megkóstol valamit, legyen az étel, tárgy vagy személy, annak jövője változó keretek között ugyan, de feltárul előtte. Ebből a jövőidéző számból tudtuk meg, hogy Chew ügynök kórházba kerül, s mások kulináris képességeire áhítozó sorozatgyilkos, a Gyűjtő körüli intrikák alaposan átrendezték a sorozat korábbi számaiban megszokott status quo-t. A főhős ilyetén ideiglenes kispadra ültetése lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerjük a többi szereplőt, s egyszer és mindenkorra kirajzolódjanak a felek közti szövetségek és konfliktusok határvonalai. Igen: minden eddigi esemény végső soron mindössze előkészítette a következő 30 szám cselekményét, Layman pedig olyan elegánsan vitte véghez mindezt, hogy észre sem vettük, mindeddig „csupán” az expozíciónak lehettünk tanúi. A 30. szám azonban megadta az végső lökést: kezdődhet hát a végső leszámolás. Isten irgalmazzon a Gyűjtőnek, mástól ugyanis nem remélhet kegyelmet, az hótziher.

Witch Doctor – Mal Practice #1

Imádom a magas-koncepciót. Mi lenne, ha összeöntenénk Doctor House-t némi Hellblazerrel, egy evőkanálnyi urbánus fantasy-vel és egy csipetnyi posztmodern gótikával? Bumm: Witch Doctor. A magas-koncepció fő vonzerejét a bevált ötletek és formulák adják, ám ez nem jelenti azt, hogy a mashup önmagában garancia lenne a sikerre: kiváló rendezői érzék és szakértelem szükségeltetik ahhoz, hogy valóban izgalmas, s maradandó alkotás születhessen. Brandon Seifert és Lukas Ketner kétségtelenül rendelkeznek eme kvalitásokkal. Az első, azóta Under The Knife címre keresztelt minisorozatban úgy elegyítették a horror és orvosi dráma elemeit, hogy az organikus egészet alkotott, egyszersmind többé vált részeinek összességénél. Ketner zseniális design-érzékkel oly módon ábrázolja a klasszikus rém történetekből és folklórból ismert lényeket, hogy azok tökéletesen illeszkednek a tudományos igényű scifi és a mágikus horror eddig általam ritkán látott keverékébe. A Mal Practice mini most megjelent száma hű marad ehhez a hagyatékhoz, ezúttal azonban az eddigieknél jóval személyesebb, főhőseinket közvetlenül érintő okkult-orvosi esetekhez lesz szerencsénk. Kérdés, hogy a szereplők és interakcióik elbírnak-e egy karakterközpontú cselekményt. Az első szám alapján nincs ok az aggodalomra.

Atomic Robo – The Flying She-Devils of the Pacific #5

Ha az amerikai képregények olyan széleskörű népszerűségnek örvendenének, mint például a shōnen mangák Japánban, Atomic Robo meglehet, legalább olyan ikonikus figurává válna, mint a Naruto ninjái, a One Piece kalózai, vagy akár az átlag félévszázados szuperhősök. A Nikola Tesla által tervezett, automatikus intelligenciával, s kiváló humorérzékkel rendelkező „science hero” robot olyan kalandokat élt át a képregények aranykorát idéző közel 100 éves életpályája során, mint náci mechákkal való küzdelem a második világháborúban, egy lovecrafti szörnyeteg rejtélyének megoldása, a vámpír-dimenzióból érkező invázió megfékezése, s most a Csendes-Óceán felett egymásnak feszülő japán csészealjak és hátirakétával repkedő Szövetséges katonanők végső leszámolása. Izgalmas, de nem kell a gardróbban hagynunk az agyunkat, mint egy Michael Bay film esetében. Könnyen érthető, de mégsem alábeszélő, s primitív, mint némely kiskorúaknak szánt rajzfilmsorozat. Akciódús, mégsem szorul vérengzésre ahhoz, hogy átérezzük az események súlyát. S néha szívhez szóló, anélkül, hogy giccses szentimentalizmusba fordulna. Ha most a semmiből itt teremne egy 10 éves kisgyerek képregényt remélve tőlem, első ízben az Atomic Robo valamelyik számát nyomnám a kezébe. Azon ritka sorozatok közé tartozik ugyanis, amelyek képesek legalább megközelítőleg visszaadni azt az élményt, amit New York gyermekei élhették át, amikor először emelték le az újságos standról az Action Comics első számát 1938 nyarán… Ja, hogy az aktuális számról is írnom kellene valamit. Ember: japán csészealjak kontra repülő nőstényördögök. Ha ez önmagában nem késztet a legutóbbi mini lecsekkolására, akkor eleve fölöslegesen áradoznék az érdemeiről, ha mégis, akkor mindent megkapsz majd tőle, amit a cím alapján remélhetsz egy ízig-vérig képregénytől.

Colder #2

Újabb horror, ezúttal a Dark Horse-tól. Az első szám kimondottan erőteljes felütése után a furcsa, lassan, de biztosan csökkenő testhőmérséklettel járó katatóniában tengődő Declan rejtélyének kissé Alkonyzónás kibontása itt mintha megtorpant volna az expozíció kedvéért. Nem nevezném színvonal visszaesésnek, egyszerűen csak arról van szó, hogy az első szám már bebizonyította, hogy kötelező történeti előkészítés nélkül is működőképes az elbeszélés, a másodikban viszont Paul Tobin mindjárt két számra való bevezetést próbált egybesűríteni, mintha attól tartana, e nélkül képtelenek lennénk követni az eseményeket. A horror ennek ellenére mégis működőképes marad, ám ez elsősorban az elmebaj kiváltó oka és a rettegés tárgya helyetti, közvetlenül az őrület és fóbia tematizálásának köszönhető. Kérdéses azonban, hogy megéri-e beáldozni a misztériumot a félelemkeltés oltárán, illetve hogy mennyire volt képes Tobin az egyébként egymást kölcsönösen feltételező aspektusokat elválasztani, s külön-külön megőrizni azokat. A következő számokból remélhetőleg kiderül.

Oldalak: 1 2