Identity Crisis a Képregényfeszten

Aki picit is belelát a képregényfesztivál szervezésébe, az jól tudja, hogy iszonyú mennyiségű munka terhelődik pár ember vállára, és sejtésem szerint cserébe nem igazán jár érte sok, ha egyáltalán. Rettenetesen hálásak lehetünk, amiért egyáltalán létrejött immár 18. alkalommal. Mégis úgy érzem, hogy van miről beszélni, és erre az érzésre nagyon határozottan ráerősítettek a fesztiválon megejtett beszélgetések látogatókkal, kiadókkal, előadókkal, külföldi alkotókkal.

A Hungarocomixszal ellentétben a Magyar Képregényfesztivál, majd Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál úgy tűnt, hogy viszonylag stabil, kiforrott koncepcióval rendelkezik, azt évente csiszolták, de ameddig a HC egyik évben karácsonyi vásár, majd következő évben magyar alkotók találkozója, aztán meg minifesztivál lett, hogy aztán újra vásár, addig a tavaszi fesztiválon legfeljebb fazonigazításokat végeztek és kívülről nem volt érezhető a bizonytalan önmeghatározása. Pedig a múlt vasárnapi rendezvény kedvezőtlen időjárása és tere polárszűrőként viselkedve kristálytisztán megmutatták sokunk számára, hogy nem pechsorozatról van szó, hanem egy definíciós kérdésre adott – szerintem – helytelen válaszról.

Az idősebbik fiam egy évvel az első fesztivál előtt született. Mostanában gyakran visszatekintek a gyerekkorára és arra, hogy abból lehet-e következtetni arra, hogy hol tart most, mik a tervei. Valami hasonló jár a fejemben a fesztivál kapcsán is. Vegyük először a helyszíneket: Mielőtt 2014-ben egymásba szeretett volna a Dürer és a Fesztivál, olyan helyszínei voltak, mint az Almássy téri Szabadidőközpont, Millenáris Teátrum (3x) és a régi Gödör Klub. A látogatószámot rögtön az elején belőtték 1900-ra, ami a kiugró háromezres 2008-as évtől eltekintve maradt ezen a szinten (a Covid járvány óta eltelt éveket hagyjuk ki!). A meghívott vendégek terén szerényen indított a rendezvénysorozat, egészen 2010-ig kellett várni, míg a mainstream által is értelmezhető külföldi vendégeket hívtak meg, akkor is óvatosan a szomszédos országokból. Ez az óvatosság szintén megmaradt, de azért az utóbbi 5 évben érezhető, hogy a mind izmosabb kiadók igyekeznek a portfóliójukhoz igazodó alkotókat elhívni, feladva azt a korábbi gyakorlatot, miszerint inkább a külföldi kulturális intézetek és az ismeretségek véletlenei határozzák meg a kínálatot.

A régi Dürer-kert (elbontott és megszűnt Almássy, régi Gödör, elbontott és elköltözött Dürer – ezek a jelzők sokat elmondanak arról, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki állandó értéket kíván létrehozni a kulturális rendezvények terén ma Magyarországon) merész húzás volt akkor, de én is üdvözöltem a helyet. Úgy gondoltuk sokan, hogy az eleganciából kicsit vissza lehet venni, lehetünk közvetlenebbek, előtérbe helyezhetnénk a (hazai) alkotókat. És különben is, már a budapesti bédekkerek is a romkocsmákkal azonosítják a várost, szóval nem is baj, ha egy ilyet is tudunk villantani a külföldi vendégeknek, látogatóknak.

Csakhogy:
A 2008-2009-es világválság okozta visszaesésből a 2010-es évek második felében a korábbiaknál még erősebben tért vissza a hazai képregényipar: a kiadványok száma egyre nőtt, és egyre több kiadó érezte úgy, hogy érdemes képregényekkel próbálkoznia. Mindebből a könnyen kikövetkeztethető növekedésből semmi nem látszódik a fesztivál számain: az továbbra is megmarad ebben az időszakban 1300 és 1850 között. Pedig sejthető, hogy az olvasók száma is bővült, nem csak arról van szó, hogy egy meglévő (egyébként öregedő) keménymag költhet egyre többet kedvenc hobbijára. Erre utal az egyre színesedő választék is.

Ráadásul azt látjuk, hogy az utóbbi években az olyan rendezvénysorozatok, mint a (budapesti) képregénybörze a kínosan szükséges alapterületi bővülést a gyakoriság fokozásával ellensúlyozza és egyre másra jelennek meg „vidéki” képregényes rendezvények, melyek közül van olyan, ami a fővárosi fesztivállal összemérhető látogatottságot produkál, sőt, a Budapest Comic Con programja is egyre inkább értelmezhető képregényes szemszögből. Tehát a képregényes minikonjunktúra (aminek a kiadókkal való beszélgetések óvatos hangjából ítélve úgy tűnik, hogy éppen meghaladhattuk a csúcsát) ellenére egy helyben toporgó zászlóshajó fesztivál ellentmondásának egyik fő oka lehet – és ezzel elérkeztünk az első számú koncepcionális kérdéshez: a szervezők és a mainstream olvasótábor lemondtak egymásról.

A hazai mainstream képregényes olvasótábor könnyen leírható: az amerikai szuperhős képregények rajongói. Vagyis nem egészen, mert ide lehetne sorolni a Star Wars és hasonló kiterjedt (és általában más médiumban (film, játék stb.) megalapozott) univerzumok rajongóit, de talán kirajzolódik a Kockás, Asterix köré orientálódó frankofón rajongói bázis is, és ha nem 2023-at írnánk, akkor mangákról is szólni kellene. E körök hasonlósága, hogy egyáltalán nem a képregényekre korlátozódik ez az érdeklődésük, sőt néha megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán a képregényes forma áll-e a középpontjában (a manga esetében már megtudtuk a választ). Ez kristálytisztán látszódik a dedikált rendezvényeiken. (Egy képregénybörzén azért látjuk, hogy a szuperhős / képregény kapcsolat egyelőre nagyon erős.) Emiatt sok nehézséget okoz egy képregényes rendezvényen a figyelmük felkeltése, igényeik kiszolgálása úgy, hogy egyéb területeket is minőségi tartalommal meg lehessen tölteni. Az ő elmaradásuk jelentheti pont azt a számot, ami hiányzik ahhoz, hogy a fesztivál látogatottságában párhuzamosságot mutasson a képregénypiac más szegmenseiben tapasztalható bővülésnek. Hiányuk pedig baromi könnyen észlelhető: cosplayerekkel jóval kevesebbet találkozhattunk, a legjelentősebb specializálódott kiadók közül több el se jött, nemhogy számukra is érdekes programokat megtámogassanak. Így maradt el a marvelzombik kedvenc kiadója, a tavalyi év legtöbb kiadványát produkáló Kingpin, a Kockást az újságárusokhoz eljuttató Vitanum, a filmes, játékos képregények terén újabban ismét nagyon aktív Szukits. És persze a külföldről bombázó Hachette jelenlétére sem igazán lehet számítani. Egyesével mindegyik kiadó távolmaradását meg lehet magyarázni, de akárhogyan is, a tavalyi év 10 legtermelékenyebb kiadójából mindössze 4 volt jelen, ami mégis tendenciát mutat. Csak ennek a 6 kiadónak a kiesése 46%-os hiányt jelent a teljes tavalyi termelésre vonatkoztatva! Hasonló helyzet elő sem fordulhat az Ünnepi Könyvhéten. És a helyzet súlyosságának érzékeltetésére tegyük hozzá, hogy a képregénypiac volt az, amelyik a 2004-2005-ös újrakezdéstől nagyon erőteljesen és tudatosan támaszkodott a közvetlen terjesztési csatornákra és így a rendezvények kulcsfontosságú szerepet töltöttek be. (És azóta a Fumax is jelezte, hogy ilyen körülmények között nem vállalja jövőre.)

Fel kell tenni tehát a kérdéseket: Milyen közönséget kíván elhívni a képregényfesztivál? Minden képregényrajongó rendezvénye ‘A’ képregényfesztivál? Az elsőre nyilvánvalóan nem tudok válaszolni, de a másodikra láthatóan „nem” a válasz, és az már csak a saját véleményem, hogy ez nem is igazán igazságos, ha a képregények befogadói oldaláról közelítünk a rendezvénysorozatra, hiszen a képregényes szcéna egyik különlegessége, hogy kifejezetten alulról szerveződő, a kielégítetlen igényeket maga elégítette ki a szürke zónában akkor is, amikor print képregény csak elvétve létezett itthon. Erre a szilárd közösségre épült rá minden kiadó és rendezvény.

És ez hogy kapcsolódik a helyszínválasztáshoz? A korábbi Dürer még egy kicsit fura helyzetet teremtett a mainstream kellékeknek, de az elhelyezkedése, a városi szövetben természetesen létező helyszínt még össze lehetett kapcsolni a jelmezes fotózkodásokkal, a túl sok áldozatot nem vállaló közlekedési igényekkel. A mostani Dürer erősen ipari, piszkos (javítás: karcos) külvárosi környezete már túl van ezen a határon. (Mondom ezt úgy, hogy személy szerint imádom a Dürert, a történeti ipari épületek szerelmese vagyok, de más egy Voivod koncert mint egy fősodort büszkén fölvállaló képregényfesztivál.)

Persze, teljesen legitim lenne a koncepció- és programalkotást nem a közönség felől megközelíteni, hanem az alkotók felől. Azt mondani, hogy most már megvan minden piacon életképes képregényes irányzat saját rendezvénye, legyen egy fesztivál, ami a magyar alkotóké! Csakhogy ennek ellentmond már a 2012-től érvényes név, benne a „nemzetközi” szóval, és a saját hagyományai is a lehető legszélesebb befogadásról szólnak.

A helyszín és amiatt, hogy könnyebb elhívni alternatív alkotókat, adódik, hogy a fesztivál jelen formájában egy underground képregényfesztiválra lenne tökéletes. Csakhogy ez így soha nem lett kimondva. Nem hiszem, hogy a Magyar Képregény Szövetségnek ez lenne a kimondott célja, legfeljebb a szervezői ösztönök és lehetőségek ebbe az irányba viszik a szervezést. A kiadók részéről pedig látszik az igyekezet, hogy ezen túllépjenek és minél rangosabb, a portfóliójukba illeszkedő alkotókat hívjanak meg. Az idei év vendégei talán a legjobb példa erre az ambícióra. Ehhez képest az illusztris vendégek azzal találkoztak, hogy a város szélén egy fedett-nyitott ipari színben kellett órákon keresztül dedikálniuk. Közülük Luis Bustos az ebédszünetkor mondta kiadójának, hogy szívesen dedikálna még, de ne kelljen már visszamennie oda az esős, huzatos színbe. Zseniális húzással maradt az ebédlőasztalánál és ott fogadta a második turnusban érkező rajongókat. Természetesen jobb helyzetet teremtett volna napsütéses meleg időjárás, de az nem változtat azon, hogy a helyszín nem kelti egy rangos, elegáns rendezvény hatását. Márpedig szükség van rangos díszletekre, ha rangos vendégeket kívánunk elhívni. Mint korábbi visszatekintésben rámutattam, erre képes volt a rendezvény sokkal nehezebb időszakokban is.

Utolsó kérdésként azt kellene feltenni, hogy az a rendezvény, ami arra hivatott, hogy összefoglalja ezt a szcénát, mit mond arról, hogy mi is a magyar képregény, hol van a kultúránkban betöltött helye? Amíg a már párhuzamba állított könyvhét a Monopoly hazai kiadásának második legértékesebb ingatlanmezején helyezkedik el, addig a képregényfesztre ki kell utazni a városból egy felpimpelt iparterület koncert nélküli falunapjára.

Szabó Zoltán Ádám

Fesztiválon készített fotóink itt tekinthetőek meg.