Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz mind a Pókember: Nincs hazaútról, mind Az Öngyilkos Osztagról! Ha valaki nem látta volna ezeket, a saját felelősségére olvasson tovább!
„Nem tudom, ki ő, postán küldi a képeit!”
Ezeket a szavakat J. Jonah Jameson mondja egy állig felfegyverzett őrült képébe, miközben tisztában van vele, hogy a keresett személy tőle vagy tíz méterre áll. Mert lehet, hogy Jameson egy smucig, felfuvalkodott bunkó, de azért legbelül helyén van a szíve. Közel húsz évvel később ugyanaz a karakter ugyanezt a személyt már minden bizonyíték híján odaveti az őrjöngő tömegnek, és úgy is hajtóvadászatot indít utána, hogy tudatában van azzal, az illető kiskorú. Mégis gondolkodás nélkül tönkre teszi szerencsétlen jövőjét és életét a saját nézettsége növelésének érdekében. A karakter és a színész (J. K. Simmons) változatlan, csak éppen más értelmezésben kapjuk. Az egyikkel Sam Raimi Pókember-trilógiájában, a másikkal a Marvel Moziverzumában találkozhatunk.
Nem ő az egyetlen karakter, aki nem előnyére változott meg a Marvel közös univerzumában. Ang Lee Hulkjának Ross tábornoka Sam Elliott alakításában egy rideg, hivatásának élő férfi, aki bizalmatlan Bruce Bannerrel szemben, ám mégis elsősorban az embereket akarja megvédeni, őrlődik a döntései súlya alatt, és valahol szeretne újra kapcsolatot kialakítani elhidegült lányával, csak éppen túl büszke ahhoz, hogy ezt bevallja. A Marvel Moziverzumban William Hurt karaktere már a kormány tulajdonának tekinti Bannert, nem egy szörnyeteget, hanem fegyvert lát benne, amivel a karrierjét egyengetheti, és nem igazán törődik Bettyvel. Amikor a Végjátékban Amerika Kapitányék azzal jelennek meg előtte, hogy tudják, miként lehetne visszahozni Thanos áldozatait, parancsba adja James Rhodesnak, hogy tartóztassa le őket. A régi Ross tábornok tudta, mikor kell a nagyobb jóért szembe menni a szabályokkal, az új erre képtelen.
Nem volt ez mindig így. A korábbi Ross tábornokra sok tekintetben emlékeztet Chester Phillips ezredes Tommy Lee Jones megformálásában. Ő sem bízott Steve-ben, egy puhánynak tartotta, és ezt nem is restellte az orrára kötni. Ám mégis helyén volt a szíve, és csupán a legjobbat akarta mind a hazájának, mind az alatta szolgáló katonáknak. A legvégéig képes volt helyére tenni a zöldfülű Kapitányt („Én ugyan nem csókolom meg magát!”), ám ennek ellenére az oldalán állt, és volt benne annyi humánum, hogy ráparancsol a többiekre, hagyják, hogy Peggy egymaga el tudjon búcsúzni Steve-től. Az ő karaktere vissza sem tér a What If… sorozatba, helyette megkapjuk Bradley Whitford bürokratáját.
A szuperhősöket sokszor vádolták azzal, hogy legjobb esetben is tekintélyelvűek, legrosszabb esetben pedig fasiszták, hiszen a sokra hivatott, emberfeletti kevesekről szól, akik egyedül mentik meg a világot, a szájtáti birka tömeg segítsége nélkül. Márpedig hogyan máshogy emelhetnénk ki egy karakter erényét, ha olyasvalaki mellé tesszük, aki híján van ezeknek?
Karakterek a régi és új Pókember-filmekben
Ezen nem segít az, hogy, mivel többnyire akcióvígjátékokról beszélünk, a legtöbb ember humorforrás comic relief karakter. MCU Flash csak akkor hajlandó szívességet tenni Peternek, ha az cserébe megígéri, hogy hálóhintával viszi suliba. Nem számít, hogy Peter a saját barátain is akar segíteni, nem számít, hogy Flash eddig egy seggfej volt vele, nem számít, hogy most felmutathatna valamit emberségből, a feszültségoldó humor kedvéért beáldoztak egy potenciális karakterfejlődést. A Webb-féle Pókemberben Flash korábbi konfliktusuk ellenére maga próbálja vigasztalni Petert. Egyértelmű, hogy jóval több annál a kötekedő surmónál, aminek korábban láthattuk, még ha kevesebb jelenetet is kap, mint MCU-beli megfelelője.
Pedig egyébként a humornak sem kellene a karakterek rovására mennie. Raimi mellékszereplői is többnyire kisszerűek, de mégsem törpülnek el hősünk mellett, és nem is elsősorban azért, mert Maguire Pókembere is esetlenebb egy átlag szuperhőshöz képest, hanem mert van egy kiállásuk. Nem létezik egyetlen Harsonadolgozó, aki a maga módján ne tudná kezelni Jamesont, Betty Branttel az élen. Holott jóval kevesebb játékidőt kapnak, mint az új Pókember-filmek tanárai, akik az őket és a rájuk bízott gyerekeket fenyegető veszély közepette vitatkoznak azon, ki is Voltron. Tegyük hozzá, hogy az MCU-beli Jameson stábját nem is látjuk, míg mind a képregényekben, mind a korábbi filmekben fontos szerep jut nekik kefehajú főnökük életében.
Lehetne most ellenpéldának Jake Batalon Nedjét felhozni, hiszen végre Peter kap maga mellé egy társat, aki tud a titkáról és besegít. Csakhogy Ned ezen a fronton tökéletesen beleillik a jól bejáratott Marvel formulába: Tony Starknak ott van Happy, Thornak Selvig professzor és Darcy jutott, Shang Chinak Katy, T’Challának pedig egész Wakanda. Mindig akad egy szárnysegéd, akinek az egész szerepe ennek a feladatnak van alárendelve, nem beszélhetünk olyan kapcsolatról, ami példának okáért Luke és Han között volt a Csillagok Háborújában. Persze, a hős segítője nem Marvel találmány, már a görög mitológiában találkozhattunk Iolésszal, ahogy az Illiászban is láthattuk kisemberek és nagy héroszok szemben állását, de ettől még nem válik minden áron követendő példává.
A Pókember-szereplőknél maradva ugyan kapunk egy fiatalosabb May nénit Marisa Tomei alakításában, aki valóban képes hatni hősünkre szülőként úgy, hogy nem isten, földönkívüli vagy egy videófelvétel a múltból, csakhogy ezen a fronton nem erősebb Rosemary Harris May nénijénél. Noha a korábbi May néni egy törékeny, idős hölgy volt, ám ő ugyanúgy a maga módján finoman terelte Petert, emellett derekasan helyt áll ő egy szuperösszecsapás kellős közepén. Igen, az új néni fiatalos, szexi, pasikkal jár, és képes egy kalapáccsal unokaöccse segítségére sietni – éppen csakhogy ezzel a karakterizációval a filmalkotóknak végre sikerült megalkotni egy kicsit idősebb, de annál képregényhűbb Mary Jane Watsont. Két különböző karakterről beszélünk, akik nem maradnak el egymástól, de semmi esetre sem beszélhetünk arról, hogy az új May néni jobb lenne a réginél.
És mielőtt valaki azt mondaná, szuperhősadaptációkról beszélünk, a Pókember képregényekben mindig is meghatározó szerepet kapott Peter családja, baráti köre és kollégái. J. Jonah Jameson az évek során nem egyszer tanúbizonyságát adta nagyon rejtett aranyszívéről, a Red Goblin történetben már hősünk pokróc szövetségese, Flash pedig régóta Peter egyik barátja, mielőtt még maga is szuperhőssé vált volna.
Aktív és passzív átlagemberek
Tudom, most sokaknak eszébe jut Coulson ügynök, Fury vagy Maria Hill. Csakhogy ők mindig is bennfentesek voltak, akik hőseink oldalán álltak, és akik, így vagy úgy, de mind feltétel nélkül bíztak bennük, még ha olykor morogva is. Akiknek már a munkájuk maga vágykielégítés volt, hiszen szuperhősök nélkül is menő felszerelések birtokában voltak. Akik a hétköznapi és emberfeletti világot elválasztó határ túlsó oldalán álltak. Hiszen mit tudott tenni egy invázió során egy egyszerű rendőr? Pánikolni, míg a földönkívülieket leverő Amerika Kapitány meg nem mondja, hova vigyék a civileket. A folytatásban pedig már géppuskatűzzel kell magukhoz téríteni az apatikus embereket, hogy ugyan, mentsék az irhájukat.
Ezen a fronton az egyébként nem problémamentes Acélember jobban teljesít. Ugyan ez a későbbi filmekből már kikopik, de az első részben Superman kénytelen elnyerni a hadsereg bizalmát és együttműködni velük, hogy megállítsák a kriptoni inváziót, ahogy Perry White és Steve Lombard is maguk próbálják kimenteni Jennyt a romok közül, ahelyett, hogy a megmentőjükre várnának.
Az MCU kisemberei ezzel szemben sokszor vagy rajongókként kerülnek ábrázolásra, akik celebekként viszonyulnak a szuperhősökhöz, vagy fejvesztve menekülnek a legújabb katasztrófa elől, esetleg vicces karikatúrákként viselkednek. Kevés kivétel akad, akinek jut valami mélység és méltóság, de az irány nem ez. Csakúgy viszonyítás alapként, a Végjátékban a Thanos elleni összecsapásban a szuperhősöket segítették varázslók, űrkalózok és kitalált futurisztikus állam katonái, de hány hétköznapi embert is láttunk köztük? Még Nick Fury is bevallottan azért hozta létre a Bosszúállókat, hogy azok megvívják azokat a háborúkat, amikre az átlagember nem képes – és éppen ezért fel sem kell nőnie hozzájuk.
A régi Pókember filmekben visszatérő elem volt az, hogy amikor a főhős szorult helyzetbe kerül, akkor az átlagemberek segítenek segítségére. Ezt olykor naivan ábrázolták – az első részben a tömeg dobálni kezdi Zöld Manót –, máskor érettebben – a második részben a megmentett emberek elállják Octopus útját. Lehet, hogy Peter nem megy sokra vele – hiszen mégis csak felfegyverezett őrültekről beszélünk –, de a mondanivaló ott van, hogy a hős inspirál másokat, akik képesek viszonozni mindazt, amit értük tettek.
Kicsit más a helyzet az X-men univerzumában, ahol az emberek többnyire antagonistákként vannak jelen. Hozzá nem értő kezek között ez könnyen lehet a másik véglet, ami ugyanolyan pózzá válik, amelyben a szuperképességű a jó, a hétköznapi a rossz. Csakhogy a jobb X-men filmek ezt értően kezelték. Robert Kelly szenátor egy demagóg politikus, William Stryker egy bigott katonai vezető, de ők a rendszer részei, és Stern szenátorral vagy Alexander Pierce-szel szemben nem egy titkos szervezet ültette őket mások nyakára. Míg a jövőben az Őrrobotok kiirtották a fél emberiséggel együtt szinte az összes mutánst, addig a hetvenes években egy szenátor azzal állítja le a fegyverkereskedő Traskot, hogy ezek az emberek valószínűleg békések – és ezt teszi úgy, hogy hírből nem hallott az X-menről.
Az egyik tehát a felelősség kérdése, a másik a kompetenciáé. Az X-men 2-ben vadászgépek próbálják leszállásra kényszeríteni a csapat Blackbirdjét, miután egy rendőri fiaskó után riasztották őket. Ebben az esetben mind a vadászpilóták, mind a rendőrök hétköznapi férfiak és nők, akik megpróbálnak helyt állni a rájuk váró feladatban, több-kevesebb sikerrel. Nem az előítéletek motiválják őket, tényleg csak a munkájukat próbálják végezni, ami mások védelme, és nem lelnek örömet a kegyetlenkedésben. Ugyanez igaz a harmadik rész katonáira, akik képességsemlegesítő fegyverekkel veszik fel a harcot egy intézményre támadó emberfeletti hordával. Ebben a filmben hangzik el az elnök szájából az a kérdés, hogy „hogy tartsuk fent a demokráciát, ha egyes emberek városokat mozgatnak az elméjükkel?”
Ennek is megvan persze a veszélye, hogy az átlagemberek könnyen válhatnak vérszomjas bigottokká, akiket egysíkúan és negatívan ábrázolnak. De azt nem lehet elvitatni, hogy mindig is aktív szereplői voltak a konfliktusoknak, éppen ezért is vethettek fel érdekes kérdéseket a jobban sikerült X-men adaptációk.
Valóságból a mesébe
A szuperhősadaptációk már régóta velünk vannak, ez a trend azonban néhány éve meghatározó, mióta elárasztottak minket, és nem három-négy, hanem hat-nyolc jön ki belőlük évente.
Mi lehet az oka ennek? Talán az, hogy míg az első Vasember és Amerika Kapitány sokat merített korábbi akciókalandfilmekből, addig a mostanra kialakult MCU formula sok tekintetben egy Disney-alkotásra emlékeztet. Léteznek a jókiállású hősök, a talpraesett szerelmük, vicces segítők, megátalkodott ellenfelek – bár ebben egy Disney-film köröket ver egy átlag Marvel-filmre –, meg a sokszor biodíszletnek használt tömeg. Ebbe már nem igazán fér bele egy összetettebb karakter, aki a jó oldalon áll, de nem a hősén. Aki képes kiszúrni a főhőssel és kockára tenni az életét érte anélkül, hogy a karaktere bármi változáson menne keresztül.
Egy Disney-filmben onnan is tudhatjuk, ki a gonosz, hogy ellenségesen viszonyul a hősökhöz. Az Oroszlánkirályban egyedül Zordon nem örül Simba születésének, ahogy Hádész sem repes Herkulesért, Jafarnál pedig senki nem gyűlöli szenvedélyesebben Aladdint – és akkor az olyan korábbi alkotásokról, mint a Hófehérke, Hamupipőke vagy Csipkerózsika, nem is beszéltünk. Kevés kivétel akad, így a Mulan Shan Yuja a film végéig nem is tud a hős létezéséről, tőle függetlenül van szerepe a történetben, az igazi ellenség pedig éppen a védelmezett birodalom előítéletekkel teli rideg merevsége.
De térjünk vissza a Marvelhez. Hány olyan ellenfelet is kaptunk eddig, akiket a Tony Stark iránt érzett gyűlöletük motivált? Hármat a három Vasember filmben, kettőt a Holland-féle Pókemberekben, egyet a második Bosszúállókban. És nem egyedül briliáns emberbarát milliárdos playboyunkat pécézik ki. Loki világéletében megpróbálta elmozdítani Thort a helyéről, T’Challát Killmonger hívta ki, és olyan is akadt, amikor valaki – Daniel Brühl Zemója – az egész csapatot próbálta meg tönkre tenni. Magneto vagy a régi Pókember-filmek gonoszai azért kerültek szembe a hősökkel, mert azok az útjukba álltak mások védelmében. A Bosszúállók esetén azonban sokszor kihívókról beszélünk, akik meg akarják dönteni az eddigi rendet.
Ebben pedig egyre kevesebb szerepet osztanak a kisembereknek. Ben Ulrich még a Fenegyerek sorozatban újságíróként harcolt az igazságért, és nem azért, mert a címszerepelő szövetségese volt, hanem tőle függetlenül. A régi Vasember filmekben még Leslie Bibb riporternője számon kérhette Tonyn a tetteit, a Galaxis Őrzőiben John C. Reilly még joggal vághatta sittre a bandát, de ezek a karakterek lassan kikoptak. Az utóbbi idők filmjeinek tanulsága az, hogy egyedül egy szuperhősnek van joga megkérdőjelezni a rendszert, őt viszont feltétel nélkül követni kell (Fekete Párduc, Marvel Kapitány, Polgárháború). Miközben tehát a szuperhősfilmek egyre diverzifikáltabbak, valójában egyre konzervatívabbak és tekintélyelvűbbek is. Rég esedékes már egy új Watchmen, ami felteszi a kérdést, hogy ki is őrzi az őrzőket, ki is véd meg a védelmezőktől?
Ezen a fronton egyébként a tavalyi Az Öngyilkos Osztag jobban teljesít, mert ott kulcsfontosságú szerep jut Waller beosztottjainak, akik az utolsó pillanatban állásukat – és életüket – kockáztatva a főszereplők mellett teszik le voksukat szociopata főnökükkel szemben. Pedig ők nem szuperkémek voltak, csak kisemberek, akik addig a pillanatig viccesre voltak véve. Csakhogy a kisszerűségük nem más karakterek nagyságát emelte ki, hanem a saját áldozatuk, döntésük súlyát.
Jó lenne, ha a többi társa is erről venne példát. Persze talán van remény. Az eddigi Holland-féle Pókember filmeknek joggal róják fel, hogy míg korábban Peter kapcsolatban volt az egyszeri emberekkel, addig itt mindig egy veterán MCU-karakter pesztrálja, sőt, Stark az örökösévé is teszi. Ebből a körből viszont kikerült, így van esély, hogy tényleg újra a köz Pókembere legyen, akinek ugyanazok a problémái, mint nekünk és aki a tűzoltókkal, és nem helyettük ment ki másokat.
Helyes. Nem kell, hogy megvívják helyettünk a harcainkat, elég, ha besegítenek. Mert nem varrhatunk minden felelősséget mi sem mások nyakába. Mert nem szegezhetjük másoknak a kérdést, hogy miért nem tesz semmit a többiekért úgy, hogy mi nem mozdítjuk meg a kisujjunkat.
Mert hogy parafrazáljam egy bizonyos DC szerkesztő és író, Elliot S! Maggin szavait: napjaink szuperhőse az Átlagember.
Ha ezt elvesszük tőle, azzal megöljük a műfajt.
Pusztai Dániel