Heti Marvel 08/21

Iron Man 29: Menetrendszerűen érkezik is a heti Vasember-adagunk. Sajnos a Knauf fivérek kiszálltak a sorozatból, és a múlt hónapban lezárult, nagyszerű mandarinos történetük után, bárki is lenne az utód, fel kellene kötnie a gatyáját. A szuperhős-képregények területén relatív újoncnak számító Stuart Moore (New Avengers/Transformers) szerencsére megtette, úgyhogy az új sztori (With Iron Hands) nyitányából ítélve, egyelőre nincs mitől tartanunk. Moore Knaufék militáns, mindent kézben tartó, szuperügynök Vasemberét viszi tovább, de – kicsit visszakanyarodva a karakter eredeti lényegéhez – vastagon beleszövi technokrata, futurista vonásait is, ezzel átkóvályogva a Matt Fraction által nemrég elkezdett Invincible Iron Man területére. Bár még kétséges, hogy Vasember (a film eredményezte hype ide vagy oda) elbír-e két állandó sorozatot, a figura jelenlegi és régi értelmezésének két külön képregénybe való elkülönítése érdekes és működőképes ötletnek tűnt. Ha viszont Moore valóban egybe akarja olvasztani a kettőt, az csak annál jobb. A főszereplő egy S.H.I.E.L.D. csapattal a Marvel egyik fiktív kelet-európai országába, Kirikhstanba érkezik, hogy elhárítson egy bombafenyegetést, ám olyan kifinomult és bonyolult technológiával találja szembe magát, hogy még ő is belesápad – közben pedig egy áruló ügynök betör a Pentagonba, és elrabol egy olyan fegyvert, amit az amerikai kormány túl veszélyesnek ítélt ahhoz, hogy valaha használja (mit mondjak, bájosan naiv és hatásvadász gondolat, de annyi baj legyen). Az akciók lendületesek, látványosak és erőteljesek, Moore-nak remek érzéke van a dinamikához – és a főgonosz is ígéretes: motivációi korrektek, még ha nincs is bennük semmi különös vagy eredeti, viszont a technológiához való hozzáértése praktikus ellenséggé teszi Tony számára, terve kellően félelmetes, maga a sztori pedig egy meglehetősen nagyszabású történetet vetít előre. Roberto De La Torre maradt rajzolónak, csak munkáját most megosztja Carlo Pagulayannal (Planet Hulk), bár ez olyan nagyon nem látszik a képeken. Mindenesetre ez a sötét hangulat továbbra is tökéletes megfelelője a szuperhős- és a szuperügynök-történetek metszéspontjának.

Mighty Avengers 14: Még csak két hete jött ki az utolsó rész, és máris itt a következő… ami egyben a hét zászlóvivője, és az eddigi legütősebb Secret Invasion tie-in. Bendis az utóbbi években élen járt abban, hogy régi, elfedett karaktereket állított újra előtérbe, ahogy abban is, hogy nemrég kitalált, de aztán többnyire parlagon hagyott figurák sorsát írta tovább. Utóbbiak közé tartozik a Sentry, akivel azonban a második (hamarosan nálunk is megjelenő) New Avengers sztorit leszámítva alig-alig foglalkozott érdemben, és nem volt képes kihasználni a benne rejlő potenciált. Mostanáig. A Secret Invasion második részében már láthattuk, ahogy a skrull-Vízió elüldözi a csatából a Sentryt, ez a rész pedig azzal foglalkozik, hogy a földönkívüliek hogyan szereztek róla információt, és hogy mik lesznek mindennek a következményei. Természetesen a Void visszatér… és nem is akárhogy! Bendis itt valóban a karakter rég emlegetett problémáinak lényegét ragadja meg, és hitelesen mutatja be, hogy skizofrén mivolta miatt, minden hatalmas ereje dacára ő az invázió talán legkönnyebb célpontja. Logikus, elvégre hogyan védheti meg hazáját az a hős, aki ténylegesen fél a saját árnyékától? A befejezés rengeteg érdekes lehetőséget vet fel a karakterrel kapcsolatban, akár még a Secret Invasion utánra is. És persze mindezt Bendis a tőle szokásos, színvonalas dialógusokkal fűszerezi meg, amik ismét elárulnak ezt-azt az invázió hátteréről. Egy, még a Civil War előtti időkbe visszarepítő flashbackben látjuk a titokban találkozó skrullokat, akik a Sentryvel kapcsolatos veszélyeket és lehetőségeket vitatják meg, de elejtenek pár megjegyzést az utóbbi évek nagy Marvel-eseményeiről, így a Káoszról, a Civil Warról, és a World War Hulkról. Ezek arra utalnak, hogy annak ellenére, amit Bendis nyilatkozott, és amit sokan sejtettek, a skrulloknak ezekben egyáltalán nem volt szerepük, legfeljebb utólag örültek neki, hogy az emberiség tudtán kívül az ő munkájukat könnyítette. Ez talán kicsit enyhítheti a retconálásoktól való (egyébként még mindig megalapozott) félelmet. Az e havi rajzoló Khoi Pham, aki a flashbackek terén fantasztikusan sötét, atmoszférikus munkát végez, bár elsősorban az intrikákra kiélezett, dialógusközpontú jelenetekben, az akció nem tűnik különösebben nagy erényének. A Secret Invasion pedig olyan szépen, flottul, intelligensen halad előre, hogy arra talán még a legnagyobb rajongók sem számítottak – ugyanakkor képtelen vagyok nem elgondolkodni azon a bizonyos mondáson a túl szépről és az igazról, és szinte akaratlanul is várom, hogy hol és mikor fog az egész félresiklani. Remélem, hiába várok.

X-Factor 31: A Mutánsnegyed ég. Arisztid galád terve életbe lépett, az X-Factor az erőtérrel körülzárt városrészben próbálja csökkenteni a károkat és a hullák számát, vagyis a csapat megelőzéstől válságkezelésig jutott. Nagyjából ennyi történik a harmincegyedik számban, és ez a soványka sztori tíz íróból kilenc kezei alatt érdektelen kitöltőrésszé degradálódna. Szerencsére Peter David mindig is hajlamos volt rá, hogy ő legyen az a maradék egy. Alkalmi mellékszereplők behozásával éri el, hogy a reménytelennek tetsző városmentés érdekes és izgalmas legyen: egy öreg holocaust túlélő, egy pechjére kicsit sem vicces komikus, és egy exmutánsokból álló banda várja, hogy hőseink kihúzzák őket a csávából, miközben a tűzoltókat kizárja az erőtér, és egy igen durva és szomorú jelenetben kénytelenek végignézni, ahogy néhány ember hamuvá ég. Vagyis, bár az X-Factor csak fel-alá rohangászik a városban embereket mentve, azokkal az emberekkel egyszercsak törődni kezdünk, mert David már az első pár oldal után arcot ad a veszélyben lévő tömegnek. Mindeközben ráaádsul pedig elég érdekes irányba tereli a csapat sorsát. Úgy tűnik a Mutánsnegyednek leáldozott, ha nem is ég hamuvá a sztori végére, az az érzésem, hogy Madroxnak és társainak az író új célokat készít elő. A sorozat hangulata részről részre egyre súlyosabb és depresszívebb (pedig egy olyan sztoriról beszélünk, aminek főgonosza a nehezen komolyan vehető Arisztid – akinek egyébként David írt egy roppant csavaros és ügyes menekülési jelenetet), Rictor karaktere pedig egyre mélyebbre süllyed az önsajnálatban, és a mutáns képességei elvesztéséből adódó tehetetlenségérzetben. Az ehavi rajzoló Pablo Raimondi, aki szépen igazodik a képregény szokottnál kissé sötétebb hangulatához, és a sorozat hagyományainak megfelelően a lehető legjobban visszafogja a tipikus szuperhős-elemeket, míg Jeremy Cox mindenhova ügyesen becsempész egy kis pokoli, vöröses színt, hogy tovább fokozza a tűzvész és a pusztítás nyomasztó hangulatát. Újabb élvezetes X-Factor képregény, még ha nem is a legjobb az eddigiek közül – izgatottan várjuk, hová lyukad majd ki a sztori, és hogy David milyen szerepet szán a csapatnak a jövőben.

Oldalak: 1 2 3