Hellboy II. – Az Aranyhadsereg

Kedvem támadt megnézni a Hellboy II- Az aranyhadsereg című filmet. Aztán eszembe jutott, hogy még az első Hellboy filmet sem láttam, így azt is megnéztem. Mike Mignola pokolfajzata nekem eddig teljességben kimaradt, nem mintha lett volna bármi ellenérzésem a karakterrel kapcsolatban, egyszerűen engem és azt az aránytalan felépítésű, fura vörös fickót sosem sodort össze az élet, mindig akadt más olvasnivalóm. Guillermo del Toro Etyeken forgatott második filmadaptációja idén nyáron került moziba, a Sötét Lovag köpenyének árnyékában, előbbit közel sem kísérte akkora médiafigyelem, és nem is kellett akkora rajongói elvárásoknak megfelelnie. Ez azonban érződik is a mozin, de kizárólag pozitív értelemben; semmi görcsölés vagy izzadságszag. Ugyanezt tapasztaljuk a nézőtéren; nincsenek prekoncepcióink, nem keressük a fogást, igazából csak szeretnénk egy jót szórakozni, ahogy az első film alatt is tettük, mert jóindulatúak vagyunk. Pedig mi is tudjuk, hogy a hollywoodi frencsájz olyan, mint a snapszli: überelni kötelező.

A film első néhány perce után nyilvánvaló, hogy a forgatókönyv az előző rész vázát követi majd le, szinte egy az egyben. A visszatekintés Piros gyerekkorára, és a film konfliktushelyzetének összekapcsolódása itt is jelen van, bár nem fonódik úgy össze, mint az első részben. Kedvenc professzorunk visszatér egy rövid estimese erejéig, amikor is olyan hamisítatlan del Toro- féle látványorgiában lesz részünk, ami máris székünkbe szegez minket. A mesélés adja meg a további alaphangulatot, Az Aranyhadsereg tündérek, koboldok, királyok, hercegek és hercegnők világában játszódik, és ez a környezet jobban is illik Hellboyhoz és kis csapatához, mint a chicagói metrómegállóban arcoskodó, nyálkás sátánkutyái.

Kell egy nagy nyitó akciójelenet, csak úgy, mint az első filmbe. Ami engem eléggé zavart az előző részben, az annak a bizonyos, már emlegetett nyálkás sátánkutyájának a folyamatos jelenléte. Végig az az érzésem volt, hogy nem a kreativitás, sokkal inkább az anyagiak szabtak határt további, izgalmasabb ellenfelek felvonultatásához. Az Aranyhadsereg már Hellboy első bevetése során feloldja ezt a problémát a fogtündérek nagyon szórakoztató értelmezésével. A kis ragadozók inváziója olyan gyönyörű, hamisítatlan exploitation hangulatot kölcsönöz a filmnek, hogy Kamarás Iván nem is bírja a további kiképzést. Izgalmas, és jól megtervezett groteszk teremtények egész garmadáját vonultatja fel Az Aranyhadsereg, kezdve a zseniális Trollpiac törzsvevői körétől, az Erdőistenen át, egészen a joviális kedvű Halálangyalig. A del Toro-féle „nemzetközi fazonverseny megyei döntőjének nyertese” azonban nem lehet más, mint a félig talicska – félig szatír kobold, akit nem lehet átverni egy ócska övvel, hiszen nincs is nadrágja. Zseniális forma.

A történet főgonosza az első film két rosszfiújának összegyúrt, egyszerűsített változata. A világ elpusztításán munkálkodó, ördögi gazember és az akrobatikus elemekkel kombináló kaszabolós gyilkos helyett most egy, a világ elpusztításán munkálkodó kaszabolós gyilkossal állunk szemben. A karakterek motivációjának kidolgozását idén se vitték túlzásba a forgatókönyv-írók. Nehéz eldönteni, hogy az alkotók az első rész gyenge pontját, vagyis a cselekményt nem izmosítani, hanem inkább még jobban lebutítani kívánták, vagy csak a rendező kapott több szabadságot, aki ezt saját abszurd fantáziavilágának kiteljesítéséhez használta fel – mi mindenképp jobban jártunk. Azt, hogy van-e a karakterben több, én ismeretanyag hiányában megítélni nem tudom, azonban a két film megtekintése komoly inspirációt jelent, hogy kezembe vegyek egy Hellboy kötetet. A belelapozásig már eljutottam, így kiderült, hogy Guillermo del Toro, hasonlóan, mint egyivású Burton kollégája, nem igazán foglalkozik az adoptálásul szolgáló alapanyag látványvilágához való hasonlósággal, nem egy Sin Citiy, vagy 300 féle mozivásznon megelevenedő képregényhez van dolgunk, ez a rendező saját filmje, és minden kocka ott viseli kézjegyének nyomát.

Az etyeki filmstúdió elvesztette szüzességét, az akciójelenetek bombasztikusak, minden CGI a helyén van, csak itt-ott bántják a szemünket az animált szereplők. A film legnagyobb előnye nem a robbantásokban és lövöldözésekben rejlik, csupán megfelel a XXI. századi hollywoodi követelményeknek. A Hellyboy filmek titka a szerethető, bár közel sem eredeti karakterekben, és a remek poénokban rejlik. Míg az első részben a fő humorforrás Piros hanyagul odavetett, cinikus aranyköpései voltak, most már beszállnak a többiek is. Új játékos Johann Krauss, aki Dr. Menning jelenlétében először teljesen feleslegesnek tűnik, aztán kiderül róla, hogy ő is igazi király csávó, történetesen Hellboy öltözőszekrényekkel történő móresre tanításakor. Ekkor már tudjuk, hogy illik a csapatba, így nem meglepetés tőle egy későbbi „tojunk az előírásokra”- szintű kirohanás. Az előző részben bosszantóan kihasználatlanul maradt Abe végre nagyobb szerephez jut. Karakterének árnyalásához – jobb híján – egy szerelmi szál szolgál. Ezt egy ideig kétkedve figyelem, amíg el nem hangzik a kulcsmondat: „Jó ég, te beleestél a hercegnőbe?”. Ezen a ponton hátradőlve elmosolyodom, és világos lesz, hogy a filmet most már egy pillanatig sem szabad komolyan venni. Ennek megfelelően nem is kapunk egy olyan esetlen, szánkba rágott tanulságot, mint az első rész végén, és ezért végtelenül hálásak vagyunk Bájos pillanatokban is gazdagabb a folytatás; sörözés és kocsmafilozálgatás Barry Mannilow-ra, vagy a nevetségesen lehetetlen kinézetű kamasz Hellboy, aki ördögszarvait csóválva, lapátkezét lengetve nevet apja történetén: „de hát ilyen csak a mesékben létezik!”. Míg Abe és a hercegnő intellektuális vonzódása plátói marad, a Liz és Piros közti szerelmi szál továbbra is meglehetősen bizarr, hiszen ők nyilvánvalóan nem tétlenkedtek. Ennek megfelelően borítékolható a folytatás, del Toronak már csak arra kell vigyázni, nehogy egy Shrek szintű rémálomba csapjon át a frencsájz. Azt viszont már csak ő tudja, hogy a végefőcímmel miért akart epilepsziás rohamot előidézni hűséges nézőiből.

Sápi Márton 2008. 09. 03.