Hawaiian Dick: Byrd of Paradise – Trópusi horror-noir

Magnum? Ugyan már! A Hawaiian Dick megjelenése óta egyértelmű, hogy Byrd a paradicsomi szigetek elsőszámú nyomozója. Simán van olyan sármos, kemény és laza, mint vetélytársa, de ő a szokásos gengszterek és nehézfiúk mellett egy kis mágiától és zombitól sem riad meg – na jó, elsőre igen, de később már csak vállat vonva vesz tudomást az ilyesmiről. B. Clay Moore 2002-ben, az Image kiadó égisze alatt házasította össze a természetfeletti horror és a noir műfaját, és tette ezt oly magától értetődően, oly lazán és ügyesen, hogy csak fejet hajtani lehet előtte. Sam Spade és a Wes Craven-féle Kígyó és szivárvány találkozik, felettébb örülnek egymásnak, és jól el is merülnek egy kis tömény ponyvahangulatban.

1953-ban Byrd önkéntes száműzetését tölti Hawaiion (nem a legrosszabb hely egy kis bűnhődésre): tragikus rendőrmúltja elől menekül, és egy kis magánnyomozósdival igyekszik megkeresni a kenyérre valót. Egy nap egy régi zsaruhaverja segítségével ered egy elrabolt autó nyomába, ami a helyi főgengszter tulajdona – ahogy a dögös csaj is, aki a csomagtartóban lapul, és aki az üldözés közben annak rendje és módja szerint szépen el is halálozik. De csak hogy aztán feltámadjon. Zombiként. Ennek aztán nem örül sem Byrd, sem a gengszterfőnök, sem a lány rokonai, de a kacifántos helyzettel valakinek mindenképpen kezdenie kell valamit. Hát persze, hogy az a valaki Byrd lesz.

A mítoszokkal teli Hawaii alighanem a legtalálóbb helyszín a noir és a természetfeletti kellemesen ponyvaízű találkozásához. Moore és rajzolója, Steven Griffin figyelemreméltó ügyességgel használja ki mind a paradicsomi szigetek, mind a sötét, izgalmas bűnügyek, mind a félelmetes horror legjobb hagyományait, egy kívül-belül egzotikus műfaji mixet teremtve, ami három részen át egyetlen pillanatra sem engedi elkalandozni az olvasó figyelmét. És ami a legjobb, hogy Moore ennek a sajátos mixnek a követelményei szerint hajlítgatja az azt alkotó zsánerek szabályait. A napfényes turista szigetekhez aligha passzolnának a noir-történetek jellegzetes kulisszái és jelmezei, így szűk sikátorok és sötét utcák helyett egzotikus alkonyati fényeket és országút mellett húzódó dzsungelt, rongyos fekete öltöny helyett pedig rikító színekben pompázó hawaii inget kapunk. (Azért az esős-viharos finálé stílszerűen itt is megvan.) Ami pedig a zombit illeti, az nem csak úgy bóklászik erre-arra, hanem, bár természetesen agyatlanul, de nagyon is határozottan tart egy bizonyos cél felé.

Mindemellett persze nagyon is megkapjuk mindkét zsáner sajátos, klasszikus elemeit: múltja elől menekülő, egykedvű magánnyomozó, piszkos eszközökkel bátran élő rendőr (Byrd barátjának első mondata a képregényben, ahogy épp kiviharzik a kihallgató szobából: „Ha magához tér, mondjátok meg neki, hogy holnap visszajövök.”), titokzatos, sötét gengszter, rosszéletű, dögös macák, vészjósló hangokkal közeledő éjszakai teremtmények, villámlással a háttérben támadó zombi, és természetesen egy nem túl egetrengető, mégis kellemes, jól kijátszott fordulat a végén.

Az amúgyis figyelemreméltó összhatásra még rátesznek egy jókora lapáttal Griffin vízfestékszerű, de valójában digitális rajzai: a vaskos „ecsetvonások”, a gyönyörű, erőteljes színhasználat, az olykor kísérteties fények, az élénk nappali, és a félelmetes éjszakai képek kontrasztja fantasztikus hangulatot teremtenek. Igaz, a karakterek nem kifejezetten mélyek, és a történet sem dolgoztatja halálra az olvasó agytekervényeit, de a Hawaiian Dick esetében a hangulat az elsőszámú szempont, és az mind az író, mind a rajzoló részéről csillagos ötös. A ponyvás, kicsit ijesztő, kicsit vicces, kicsit izgalmas, kicsit laza képregényt a baromi erős stílusa adja el.

Megjelenés: 2002-2003 (3 rész)
Történet: B. Clay Moore
Rajz: Steve Griffin

Olórin, 2008. május 7.