Girls – Az űrsperma inváziója

Anyaszült meztelen, gyilkos, sőt, kannibál fiatal lányok, akik egy hatalmas spermaformájú entitásba hurcolják áldozataikat, ahol azok szó szerint cafatokra robbannak. Az ember azt hinné, hogy egy ehhez hasonló sztorival az alkotókra addig csapják rá az ajtót a kiadóknál, amíg a szélsőséges témájú és hangvételű képregények utolsó mentsvára, az Avatar marad csak nekik. De nem, Jonathan (rajzoló, színező, beíró) és Joshua (író) Luna 24 részes sorozata az Image-nél jelent meg, és nemcsak hogy szép sikert aratott, de fel is kavarta kissé a horror manapság (főleg a képregényekben) ritkán megzavart állóvizét. Mert a Girls bizony horror a javából: az a fajta, ami nem csak a kívülről érkező rémekkel, hanem az emberi viselkedés kényelmetlenül realisztikus visszásságaival is képes elborzasztani az olvasókat.

Egy Pennystown nevű, alig több mint 60 lakót számláló poros, amerikai kisvárosban a nőügyekben meglehetősen szerencsétlen és gyámoltalan fiatalember, Ethan Daniels egy gyönyörű, meztelen és nem mellesleg sebesült nőt talál az út kellős közepén, aki egyetlen szót sem tud kinyögni. Ethan felveszi, hazaviszi, és gondoskodik sebeiről, majd pedig szexuális szükségleteiről is. A különös éjszakára azonban szörnyű reggel virrad: a lány a fürdőben tojásokat rak, azokból pedig további, hozzá megszólalásig, és azon túl is hasonló meztelen lányok kelnek ki, akik minden útjukba kerülő nőt lemészárolnak, és minden útjukba kerülő férfit elcsábítanak. Áldozataikat egy kukoricamező közepén nyugvó spermaformájú valamivel etetik meg, az emberek pedig menekülni sem tudnak, mivel a várost egy láthatatlan, és áthatolhatatlan fal veszi körül.

A Luna testvérek a klasszikus zombifilmek sémáját követik: a magukat elbarikádozó, és egyre fogyatkozó túlélők egy mind komolyabbá és kiterjedtebbé váló külső veszéllyel néznek szembe, és egy idő után a saját soraik közti széthúzással is meg kell birkózniuk. Technikailag a különbség csak annyi, hogy a harapást a szex, a járvány terjedését pedig az azutáni tojásrakás helyettesíti. És ennek a dramaturgiának megfelelően, Lunáék nem fogják vissza magukat a gore terén: a meztelen lányok hullákkal táplálkoznak, ami önmagában szaftos jelenetek egész sorára ad alkalmat, de emellett láthatunk széttépést, lefejezést, kasztrálást, bélontást, és a lista még folytatható lenne. Fontos azonban, hogy az alkotók nem használják túl ezeket az elemeket: a sorozat nem fürdik állandóan belsőségekben és vérben, így azon alkalmakkor, amikor igen, ezek a képek annál hatásosabbak és sokkolóbbak..

24 résznyi brutalitás, küzdelem, és menekülés egy kis, körülzárt helyen ezzel együtt is igen elnyújtottnak bizonyulhatna, ha Lunáék valóban csak az akciókra és a horrorra koncentrálnának, de náluk, mint mindig, most is jóval többről van szó. A testvérpárosnak ez még csak a második íróként jegyzett munkája volt (az Ultra című minit követte), de aki egyetlen füzetet is olvasott tőlük, az tudja, hogy náluk a dialógusok és a karakterek viszik igazán előre a történetet, nem az akciók. Figyelemreméltó tehetségük van ahhoz, hogy a leghihetetlenebb szituációkat is abszolút két lábbal a földön állva adják elő (erre jó példa jelenleg futó sorozatuk, a The Sword is), és az extrém fordulatokat és cselekményelemeket is a teljes hitelesség illúziójával etessék meg az olvasókkal. Tudják, hogy akár egy óriás spermaszörny is elhelyezhető a történetben a röhejesség és a túlzás árnyéka nélkül, ha az belepasszol a mű hangulatába, és ha a hús-vér karaktereikhez alaposan átgondolt, minden oldalról jól megrágott reakciókat rendelnek.

Az alkotók magabiztosan viszik előre a sztorit, akár egy, akár több szálat kell a kezükben tartaniuk, utóbbi esetében pedig mesterien váltanak az egyes jelenetek között. Fokozatosan adagolják az információkat, állandóan fenntartják a feszültséget (ha létezik díj a legjobb cliffhangerekkel rendelkező sorozatnak, akkor az a Girlst illeti), és folyamatosan képesek új és új megvilágításba helyezni bizonyos dolgokat és figurákat, még a sorozat vége felé is. Sőt, egy idő után a spártaian egyszerű, semmitmondó cím is plusz értelmet nyer: az idézőjelek közt emlegetett „girl” szó valóságos szitokszóvá, emellett ijesztővé és pejoratívvá válik.

A jobb zombifilmeknek mindig is a társadalomkritika jelentette a fonákját, és nincs ez másképp a Girlsszel sem – csak ezt a társadalomkritikát Lunáék rendre a férfi-nő kapcsolat témájára vetítik. A férfiak sokszor kontrollálhatatlan szexuális szükséglete éppúgy fontos szerepet játszik, mint az idősebb nőknek a fiatal lányokkal, és az azok csábításának engedő férfiakkal szembeni ellenszenve, és az sem véletlen, hogy a szerencsétlen Ethant rögtön az első képkockáján önkielégítés közben kapjuk. A nemi vágy fontos aspektusa a képregénynek, és akár az egész „meztelen lányok inváziója” is értelmezhető ennek egy sajátos metaforájaként (és akkor még nem említettük a 24 részt ötletes, bizarr keretbe záró első és utolsó oldalakat). A szexualitás minden motiváció, minden cselekedet mögött megbúvó motívuma határozottan végigvonul a sorozaton – igaz, ugyanolyan elegánsan, viszonylagos visszafogottsággal (azaz nem öncélúan, hanem a történet szolgálatában állva), mint ahogy az erőszak is (azért azt is megnéztem volna, hogy egy David Cronenberg vagy egy Garth Ennis kezei közt mi lett volna ebből a koncepcióból). A „lányok” megtámadják a nőket, a férfiak pedig alig képesek ellenállni bájaiknak, még úgy is, hogy tudják, az aktus következményeként még több meztelen gyilkos jár majd a városban. Ezzel pedig kész a nők és a férfiak közti, első szóváltásoktól egészen a fizikai erőszakig mérgesedő konfliktus, ami a nagyszerűen megírt karaktereknek hála válik átélhetővé, izgalmassá és hitelessé. A férjén uralkodó Nancyről, a magát mindenki fölé helyező, atyáskodó seriffről vagy a hűséges, de a nyomás alatt megroppanó férjről, a különböző szituációkra való reakcióikról szinte egész tanulmányokat lehetne írni. Lunáék a nemek harcát így egy egészen új, félelmetes és bizarr alapokra helyezik, hiszen a „lányok” nem csak fizikai veszélyt jelentenek, de társadalom- és csoportromboló hatásuk is van – mint az extrém körülményeknek általában.

A Girls képi világa rendkívül sajátos, és azonnal felismerhető rajta a testvérpáros (pontosabban Jonathan) kézjegye. Mint mindig, az egyetlen probléma az arcábrázolás: határozottan nehéz lenne megkülönböztetni a karaktereket, ha a frizura és a ruházat (mely itt a történet jellegéből adódóan senkinek az esetében nem változik) nem lenne az olvasó segítségére. Cserébe viszont ezeken az igen hasonló arcokon fantasztikusan kifejező mimika játszik: mindenféle helyzetben minden érzelem hitelesen, szépen, túlzások nélkül jelenik meg. Ami a többit illeti, a hátterek kidolgozottak, a mozgás elmosódás-effektekkel növelt illúziója tökéletes, a dinamika töretlen, a panelkezelés pedig egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos: precízen kimért, szabályos képkockák követik egymást, minden különösebb hivalkodás és öncélú megoldás nélkül, egészen filmszerű élményt biztosítva, határozottan vezetve a szemet.

Egyetlen dolog választja el a Girlst attól, hogy igazi mesterműként tekintsünk rá, az pedig a befejezése. Ellentmondva a képregény addigi stílusának és hangulatának, Lunáék az utolsó lapokon engednek a nagy, amerikai happy end csábításának (akiről azt hittük, halott, visszatér, mindenki megtalálja a párját stb.), és kevés híján giccsbe fojtják alkotásukat. Nagy kár érte, főleg, hogy mindössze pár oldalról van szó – ami igencsak csekély mennyiségnek tűnik 23 és fél résznyi csiszolatlan gyémánt után, de sajnos a legrosszabbkor jön. Viszont a Girls így is egy maradandó élmény, a horror rajongóinak pedig egyenesen kihagyhatatlan.


Megjelenés: 2005-2007
Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna

Rusznyák Csaba, 2009. szeptember 16.