Ghost World: Felnőni nem jó

Tinédzsernek lenni nem könnyű: hivatalból utálnod kell az egész világot, és magadon kívül szinte mindenki mást. És ami még rosszabb, ez csak átmeneti állapot, mert előbb vagy utóbb fel kell nőnöd, és szembe kell nézned az élet megannyi bonyodalmával, és az önálló döntések súlyával. A Ghost Worldben Daniel Clowes bámulatos érzékkel ragadja meg annak a kornak az esszenciáját, amelyben az ember tinédzserből felnőtté válik. Humorral, karakterrajzzal, drámával és a barátság megkapóan őszinte ábrázolásával mutatja meg, hogy mit is jelent 18 évesnek lenni a mai világban, és hogy hogyan is néz ki az egyébként is rothadó társadalom két ilyen korú lány sajátos szemszögéből.

Enid Coleslaw és Rebecca Doppelmeyer éppen befejezték a középiskolát, és napjaikat azzal töltik a meg nem nevezett kisvárosban, hogy bóklásznak az utcákon, kávézókban iszogatnak, és közben beszélgetnek. Ez többnyire azt jelenti, hogy kritizálnak mindent és mindenkit, ami és aki a szemük elé kerül, miközben próbálnak nem túl erősen aggódni azon, hogy mihez is fognak kezdeni az életükkel. Barátságuknak azonban a felnőtté válás küszöbén szükségszerűen vége szakad, amikor a világot nagyívben leszaró tinédzserálomból végül fel kell ébredni.

Az először sorozat formájában megjelent, majd 1997-ben egy kötetbe gyűjtött Ghost World rövid sztorikból áll, és egységes, a könyv terjedelmén végigvonuló története nem lévén, talán még inkább alkalmassá válik arra, hogy egyfajta életérzést közvetítsen az olvasó felé, ahelyett, hogy egy adott cselekményre kellene koncentrálnia. A 80 oldal nagy része, a viszonylag határozott irányt vevő befejezéstől eltekintve, nem különösebben tart sehová, pusztán azt mutatja meg, hogyan tengetik napjaikat a főszereplők. Az Enid és Rebecca közti dialógusok fantasztikusan életszerűek, bámulatos, ahogy a világot a saját kis mikrokörnyezetükre vetítik rá, és mindenről azonnal magabiztos, a mindentudás bájosan gyarló látszatát keltő ítéletet mondanak. Így lesz valaki egyetlen pillantás után perverz, tahó vagy sátánista a számukra.

A főszereplőknek ezt a kis sajátos világát azt is erősíti, hogy a felnőtteknek szinte egyáltalán nincs benne szerepük. Clowes csak egy-két jellemzően csípős és szarkasztikus megjegyzés erejéig törődik a szülőkkel, és a többi felnőtt is csak arra jó, hogy Enid és Rebecca gúnyolódásainak és viccelődéseinek céltáblája legyen (olyan jellemvonás ez, amit az egyébként jól sikerült filmadaptáció sajnos elvetett). Amikor aztán ezek a céltáblák érző emberi lényekké válnak először (egy telefonos tréfa alkalmával) csak az olvasó, majd (egy alattomos álrandi megszervezésével) a szereplők szemében is, nyilvánvalóvá válik, hogy a tinédzserlét a végéhez közelít. Az ártatlan tréfák már nem olyan ártatlanok, a magányos, melankolikus életet élő embereken pedig nem olyan könnyű viccelődni többé, ha látjuk, hogy a mi életünk is hasonló irányba tart.

A képregényt Clowes nem csak írta, hanem rajzolta is, és az arcok egy-egy aspektusát már-már karikatúraszerűen eltúlzó, és a dinamikus ábrázolást rendre elkerülő vonásai nagyszerű leképezései a főszereplők sajátos, zárt világának. Ugyanilyen hatásos a színezés is: a fekete és a fehér közti átmenetet nem a szürke árnyalatai, hanem a halványzöld szolgáltatja, egyedi hangulatot kölcsönözve Enid és Rebecca történetének, és egy olyan sajátos nézőpontot nyújtva, amilyennel ők látják a környezetüket.

A Ghost World viszonylag lassan indul be, és tereli a témát a tinédzserek látszólag tartalmatlan beszélgetéseiről az igazi érzelmek felé, de amikor azok végül eluralkodnak, akkor a képregény minden igényt kielégít. Az utolsó oldalakon Clowes gyönyörű metaforáját nyújtja a felnőtté válásnak, felelősségvállalással, egy lehetőség elúszásával, egy álom megvalósításával, és egy barátság megindító lezárásával. Kell ennél több?

Megjelenés: 1993-1997
Történet és rajz: Daniel Clowes

Olórin, 2008. április 2.