Gép, gőz, füst: Gépjárómű 2. (kritika)

A 2009-es Galaktika steampunk pályázat végül is jó eredménnyel zárult. Az olvasóknak. Maga a zsáner és a kecsegtető megjelenés, beígért fizetés jó hatást gyakorolt az alkotók motivációjára, az egyéb pályázatokhoz képest sok rendkívül igényes munka született, melyek közül több megjelent önálló kötetben, sajnos nem a Galaktika kiadásában, hanem önálló, szerzői műként. Azért sajnos, mert úgy mind a honorárium, mind a kiadás fedezve lett volna, így kis példányszámú, „önfelmutató” művek gördültek le a nyomdák szalagjairól.
A Vas világ a rend, az Elsők, az Irreverzibilis, a K.O.H.O., a Hidegbéke és a Gépjárómű mind olvasható vagy az interneten vagy kötetben. A Kittenberger várat magára, az író nagyobb körítést szeretne, hogy a fesztivál vagy a börze közönségénél jóval nagyobb kör ismerhesse meg, régóta várat magára a kész mű kiadása. Elég ezekre a művekre gondolni, hogy akár impozánsnak is láthassuk a képregényes felhozatalt, ha műfaji alkotásról van szó. Vannak itt írók, rajzolók, akik kiadói háttérrel csodákra lennének képesek.
A kilencedik képregényfesztiválra megjelent Budai Dénes Gépjáróművének második része.
A nagy alakú, fekete-fehér albumot kinyitva rögtön adja magát: ez valami csodálatos, az elrajzolások ellenére (mint a borító). Színvonalas, szemet gyönyörködtető, egyedi, összetett, unikális képi világ. Sokszor kiemelkedő illusztrációkat látok, kortalan oldalakat, melyek a hetvenes években egyaránt megállták volna a helyüket, de most se tűnnek avíttnak. Örök klasszikus vonulatra emlékeztetnek a rajzok, a művészi, művészi-akció zsánerre, aminek nagy nemzetközi nevei vannak, legutóbb Mike Deodato korai fekete-fehér képregényeit lapozgattam, de eszembe jutnak a nyolcvanas évekbeli Galaktikák, mintha oda illene, de bejönnek francia vagy lengyel rajzolók is. Szabad, mégis kötött képregény, egyszerre művészi album és képregény. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy őt is kiszemelje valaki, nyugatra, ha megoldódnak az épp a tökéletesség miatt kitűnő pontatlanságok. Ezekhez talán még ragaszkodik az alkotó, mert nem akar valamit elveszteni, se utánozni, nem tudom. Hiszen a többi rajz hibátlan.
De mégis: hangoztatjuk, hogy a képregény attól tökéletes, hogy a szöveg és a rajz olyan arányban találkozik a műben, ami megbonthatatlan egységgé kovácsolja a kettőt, ami valami egészen sajátos képződményt alkot, és minden esetlegességet kizár. Vajon itt megvan ez az arány?
Úgy gondolom, egy történetet mindenki máshogy mesél el, ha nincs feje a sematizmus satujába szorítva. Így van ez irodalomban, filmen. Tehát nem maga a mese a lényeg, hanem az elbeszélés módja, a hangsúlyok kezelése, a hangulati sík különböző módszerekkel történő kialakítása. A képregényen e síkot egyaránt kialakítja a rajz és a szöveg. Nincsenek törvények, és sokszor épp az esetlegesség miatt alakulnak ki szellemes, eredeti megoldások.
Egész jó itt az arány. Ahogy Budai Dénes képalkotása rendkívül változatos, építkezik horizontálisan és vertikálisan, klasszikusan és újítóan, sok-sok paneles oldalaktól a négyoldalas egypaneles oldalig, úgy a narráció és a párbeszédek is jók, érdekesek, viszik előre a történetet. Egészen máshogy persze el lehet mesélni az egyébként viszonylag összetett történetet, de ez most hiteles, autentikus. Az alapötlet, melyet nem árulok el, eredeti. Jó megoldás a képektől függetlenül kialakuló párhuzamos narráció. Sajátos ez is, ahogy a fent említett sokszínűség miatt a rajz. A képi és a szövegritmus ilyen ösztönös, de visszametszett kialakítása akadozóvá válhatna, itt csak az értelem döccenéseit kapom, ahogy elmém a helyére teszi a történéseket, szereplőket, összefüggéseket.
(Van, ahol a művészi öncél kibillenti a művet. A női szereplő miért meztelenül megy rádiumot cipelni a katakombákba? Van ennek értelme? A két oldalas fejtrancsírozós kép tipózva az egyik legszebb oldalpár, mégis – a kötet többi részében az erőszak ábrázolása nem ilyen kiemelkedően durva, talán máshogy, többet játszva megoldható lett volna, hogy emiatt több korosztálynak ajánlhassam, ne csak felnőtteknek.)
Ez a szcéna ízlés dolga, bár a viktoriánus kort vagy itthon a huszadik század első felét kedvelem, de úgy magában. Gépek meg füst meg gőz nélkül, vagyis nem ilyen töményen. Szeretem a ködös londoni sikátorokat, vagy a pesti kávéházakat, de szelíden, mert úgy is annyira élő volt úgy az a kor. Azért mindig érdekes ez a fantázia, a „mi lett volna, ha…” sokszínű világa.
Ez a képregény lekötött, mert szép meg jó, az alakja, a papírja is, a nyomat is, az egész időutazás élmény volt. Reméljük, hogy a még esetleg fiókban lévő művek is előkerülnek az egykori pályázatból, és hogy Budai Dénes sokáig örvendeztet meg műveivel, talán még egy sci-fi is belefér valamikor. Telhetetlen vagyok: azt nagyon megnézném.

Lénárd László

A képregény híre oldalunkon
A képregény adatlapja