Feketén-fehéren

A börze miatt majdnem csak a következő negyedévre esett be a Sarkított kockák pályázat 2008. első negyedévi utolsó írása – olvassátok!

Nat Turner

Kyle Baker vitán felül a mai amerikai képregény egyik legeredetibb és legszínesebb egyénisége. Annak ellenére, hogy két évtizedes pályafutása alatt többé-kevésbé végig függetleníteni tudta magát a mainstreamtől és az alternatív – vagy underground – vonalon maradt, neve mégis világszerte ismert. Köszönhető ez elsősorban nyolc(!) Eisner-díjának és nagyszerű, többségükben íróként és rajzolóként is jegyzett munkáinak: a Why I Hate Saturn, az I Die at Midnight vagy a You Are Here mind kivételes graphic novelek, ahogy jelen írás tárgya, a 2005-ös Nat Turner is.

A címszereplő nem kitalált személy: az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb figurájáról van szó. Nat virginiai rabszolga volt, aki 1831-ben fellázította társait elnyomó fehér gazdáik ellen, és véres hadjáratba kezdett a menekülés reményében. Két napon belül elfogták, majd kivégezték, de ennyi idő alatt 57 halálos áldozatot szedett az általa kirobbantott lázadás. Áldozat és szabadságharcos, vagy véreskezű mészáros volt-e: nem tisztünk megítélni, annyi viszont biztos, hogy az afro-amerikaiak egy jelentős példaképéről van szó, tette pedig hozzájárult a részben az állatias déli rabszolgatartó rendszer ellen indult amerikai polgárháború kirobbanásához.

A különleges, komoly történelmi téma nem tűrné a hagyományos képregény formanyelvét, ezt Baker jól tudja: a négy rövid kötetből álló (egyébként szintén díjnyertes) alkotásban többnyire szöveg nélküli rajzokat kapunk, néhol kiegészítve a címszereplő vallomásából vett részletekkel. Színezés nincs: a fekete-fehér megjelenítés tökéletesen illik a tartalomhoz, újabb jelentéshordozó réteget képezve. Kiválasztott oldalunk az első két egységet egybefoglaló gyűjteményes kötetből, a Bevezető kiadásból (Encore Edition) származik. Az oldal önmagában is érthető és értelmezhető, ugyanakkor szervesen illik a történetbe is. Ezen a ponton ugyanis jeleneteket látunk a tanulni, művelődni vágyó rabszolgák életéből, amit fehér uraik nemcsak, hogy nem néznek jó szemmel: brutális testi fenyítéssel büntetik a „beszélő szerszámok” tudásszomját.

A nyitó panel bevezet a helyszínbe, az ellipszis alakú, a felső sorban önmagában álló rajz ha nem is tipikus, de jellegzetes epizódkezdet: mondhatnánk, hogy az elegáns ültetvényes család villájára ráfókuszál a kamera. A stílus egyszerű, rajzfilmszerű: nincs szükség a részletgazdag környezetábrázolásra, a hangsúly az embereken van. A következő panelen meglátjuk jelenetünk főszereplőjét: a megalázott, a padlót görnyedve takarító rabszolgát. Az árnyékba boruló szoba jelzi, hogy egyedül van. Ugyanezt észreveszi ő is: éles kameraváltással közelről látjuk az arcát, amint gyanakvóan fölnéz, nem figyelik-e gazdái. Újabb váltás: a következő panelen egy asztalon felejtett könyvet látunk, a borítón lévő oroszlán alapján valamilyen rajzos, állattannal, emlősökkel foglalkozó olvasmány lehet. Ezt szemeli ki magának a rabszolga, hogy lopva belepillantson: a harmadik sorban az árnyékos szobában a szinte fényforrásul szolgáló könyv felé nyúló kezét látjuk. A mohón szétnyitott ujjak kifejezik a tudni, birtokolni vágyást, a jelenet majdhogynem szakrális jelentőségű. Hősünk eléri célját: a középső panelen izgatottan belelapoz, belebújik a könyvbe. Sajnos nem élvezheti sokáig a kincsesbányát: máris fenyegetően fölbukkan gazdája (a kalap árnyéka itt a fehér emberre utal), a szolga rémülten összerezzen. Nincs perspektívaváltás, így ennek és az előző képkockának a váltása nem megszokott: a mangákban találkozunk gyakran ezzel a fajta keretezéssel. Az utolsó sor már csak két nagyobb panelből áll. Az elsőn kontrasztosan látjuk a lábánál fogva fellógatott rabszolgát és az őt tudásvágyáért megbüntető kínzóját: a tócsába csepegő vér naturalista jelleget kölcsönöz a borzalomnak. A végső, záró képkocka azonban ennél is szörnyűbb: a dühödten az olvasóra meredő, az ostorral újra lecsapni készülő figurát látjuk közelről. Ő is fekete, ő is rabszolga. Fehér gazdája valahol a háttérben, nyugodtan pipázgatva áll, arca nem is látszik: nincs rá szükség, az egész rendszer jelképe ő.

A szövegbuborékok teljes mellőzése még letaglózóbb, kérlelhetetlenebb súlyt ad a jelenetnek, ahogy az egész képregénynek is. Baker könyörtelenül rámutat a rabszolgatartás embertelenségére, feloldozás nélkül szembesít múltbéli bűnökkel. Feketén-fehéren.

Kránicz Bence

[poll=82]