Fear Agent #1-21 – Világmentés két hányás között, texasi módra

Fogd John McClane-t legittasabb állapotában, keverd össze az éppen legcinikusabb hangulatában lévő Han Solóval, adj hozzá egy jókora adag eredeti texasi tahóságot, a végeredményül kapott figurát pedig helyezd Buck Rogers és Flash Gordon jellegű díszletek közé, és máris megkaptad a Fear Agentet, és főszereplőjét, Heath Hustont. Az Image-nél indult, majd később a Dark Horse-hoz került, hamisítatlanul oldschool hangulatú sci-fi sorozat írója, Rick Remender az első szám utószavában magyarázattal szolgál a 100%-osan ponyvás képregény megszületésére: úgy véli, a sci-fi mára elvesztette lényegét, eltévelyedett, és sokkal többet foglalkozik a tudományos halandzsával, mint a ténylegesen fantasztikus, adrenalinrobbantó űrakciókkal. Ez utóbbi valóban így van, kérdés, hogy baj-e, hisz Remender definíciójában a sci-fi elveszti szóösszetételének első felét, vagyis a „tudományos” jelleget, ami így szinte teljes egészében hiányzik a Fear Agentből is – ezáltal, ha szó szerinti, szigorú értelemben vesszük, ez a sorozat – akárcsak a Star Wars – nem sci-fi, inkább csak egy űrben játszódó kaland-fantasy. De eme rövid, rögtönzött műfaji eszmefuttatástól függetlenül meg kell jegyezni, hogy a Fear Agent – bárhová soroljuk is – az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb képregénye.

A részeges-cinikus texasi, Heath Huston az utolsó Fear Agent. Hogy ez mit is jelent, arról csak fokozatosan értesülünk a cselekmény előrehaladásával, de ami már elsőre bizonyos, hogy múltja szép számmal tartalmaz tragédiákat (családtagok elvesztése, földönkívüliek inváziója), jelenleg pedig szabadúszó szörnyvadászként járja a csillagokat. Ha valahol felbukkan valami ocsmány, nyáladzó, sokszemű izé, akkor Heath-et hívják, aki rövidesen érkezik is a hátára szerelt rakétával, övére csatolt fegyverarzenállal, hamisítatlan texasi attitűddel, egykedvű közönnyel, és legalább három üveg whiskey-vel a gyomrában, amire ráiszik még kettőt, miután a problémákat kocsonyává robbantotta. Most azonban a sors összehozza egy Mara nevű nővel, akivel közösen hajmeresztő kalandokra indulnak, hogy megmentsék a Földet egy második idegen inváziótól, és megtalálják Heath elveszettnek hitt feleségét.

Senki nem tagadhatja, hogy a retrónak divatja van, de az ezáltal generált nosztalgiahullámok az informatika és a géntechnológia modern boszorkánykonyhájában elmerült sci-fi műfaját inkább csak elvétve érintik – a ritka példák közé sorolható a Fear Agent, amellyel Remender újra rászabadította a piacra a zsáner legdicsőségesebb érájának és a képregények ezüstkorának szépen megidézett stílusát. Itt ugyanis igazi retrójövőt csodálhatunk meg, aminek eljövetelében utoljára az ’50-es években hihettek valamelyest az olvasók. Egy olyan jövőt, aminek formálásában nem volt szerepük Isaac Asimovoknak, Arthur C. Clarke-oknak és Philip K. Dickeknek. Egy olyan jövőt, ami csak úgy hemzseg a rakétaalakú űrhajóktól, a nyálkás, csápos szörnyetegektől, egy medúza és egy emberi agy kereszteződésére emlékeztető felsőbbrendű lényektől, a kerek idomokkal díszített sugárpisztolyoktól és az olschool űrruháktól üveggömbsisakkal a tetejükön. Mi kell még? Természetesen kaland, méghozzá minden mennyiségben.

Rick Remendertől meg is kapjuk. A piálást és az okádást begyakorolt ütemrend szerint végző hősünk a hajóját irányító mesterséges intelligencia, Annie, és az egyik, zabagép űrlények által ellepett űrállomáson talált Mara társaságában bejárja és -lövöldözi a fél galaxist, bolygóról bolygóra szállva, időben is utazva, fekete lyukba is zuhanva, idegenek és robotok ellen harcolva, miközben az ő kezében nyugszik az egész (na jó, a megmaradt) emberiség jövője. Remendernek pedig kiváló érzéke van az akciókhoz: iszonyú intenzívek, lendületesek, filmszerűen pörgősek, ötletesek és látványosak, bámulatos kreativitással megírtak, és még az időzítésük is példás, minthogy mindig éppen a kellő helyen dobják fel a történetet. Közben az író folyamatosan csöpögteti az információkat hősünk múltjáról, újabb és újabb csavarokkal tereli friss irányba a cselekményt és az olvasónak az egyes karakterekhez való viszonyát, nem beszélve a szereplők állandóan bonyolódó kapcsolatrendszeréről, amibe a férfiak közti rivalizálás éppúgy belefér, mint egy jól átgondolt szerelmi három-, sőt, négyszög. A Fear Agent így sokkal intelligensebb és összetettebb, mint amilyennek első pillantásra látszik, de hogy valójában mennyire, az csak a harmadik sztoriban (The Last Goodbye) derül ki igazán, ami végre rávilágít Heath múltjára a Földről való meneküléssel, és az idegen invázióval járó pusztítással együtt.

Ez az a pont, ahol az egyébként végig egybefüggő sztori addigi csúcspontjára ér. A karakter alkoholizmusa, cinizmusa, egész lénye és viselkedése tragikus értelmet nyer a múltbeli események fényében, amelyeknek emocionális robbanása és kifinomult, torokszorító drámaisága szinte teljesen felkészületlenül éri az olvasót tizenegy résznyi vad, zabolátlan űrkalandozás után. A Fear Agent így válik a tragédia és a komédia tökéletes egyvelegévé, és Remendernek sikerül elérnie, hogy főhősének karaktere állandóan egyensúlyozzon e két műfaji véglet között. Alapvetően ugyan egy szánalomra méltó, szerencsétlen emberi roncs, ám ez az oldala soha nem merül el giccsben, erőltetetten sulykolt melankóliában és görcsösen a néző szimpátiájára játszó melodrámában, épp ellenkezőleg: állandóan oldódik a cinikus humorban, a frappáns dialógusokban, az ötletes és nem egyszer pokolian vicces narrációban, és persze maga az alkoholizmus, és úgy általában Heath állapota is folyamatos poénok céltáblájává válik.

A képregényt Tony Moore és Jerome Opena rajzolják, egymást sztorinként váltogatva. Előbbi kissé nyersebb és szögletesebb vonásokkal dolgozik, de a fő különbség nem is annyira az ő munkájukban, mint inkább a színezőikében mutatkozik meg: az Openával együttműködő Michelle Madsen lágyabb, kellemesebb árnyalatokkal tölti ki a vonalakat, míg Lee Loughridge durvább, barátságtalanabb színekkel operál (nem csoda, ő színezi a Vertigo Scalped című sorozatát is). De akár Moore-ról, akár Openáról van szó, munkájuk tökéletesen passzol a sorozat jellegéhez: egy kicsit rajzfilmszerű, de egyáltalán nem elnagyolt, gyönyörűen kidolgozott és részletgazdag, panelelrendezésük pedig roppant dinamikus, amit Remender észveszejtő akciójelenetei meg is kívánnak. A földönkívüliek, szörnyetegek, űrhajók, bolygók és városok ábrázolása lélegzetelállító, Moore és Opena egy saját, a klasszikus ponyva sci-fikhez mélységesen hű, valahol mégis egyedi világot teremtett.

A történet fősodra mellett majdnem minden füzetet kiegészít még egy-egy, vendégírók- és rajzolók kezei közül kikerült, pároldalas rövid sztori is, ami az utolsó Fear Agent egy-egy szörnyirtó munkájába enged bepillantást. Ezek színvonala a váltakozó alkotógárdából adódóan már ingadozó, vannak kifejezetten frappáns, tökös és vicces történetetek éppúgy, mint kissé ötlettelenek és egysíkúak is (egyébként ezeket is összegyűjtötték egy külön, Tales of the Fear Agent című kötetben). De ez már egyébként is csak ráadás, a lényeg az, hogy Rick Remender egy pokolian szórakoztató sorozatot alkotott, ami feltétlenül ajánlott a kaland és a sci-fi kedvelői számára. Kihagyni csak saját felelősségre!

Megjelenés: 2005-2008 (Image, később Dark Horse)
Történet: Rick Remender
Rajz: Tony Moore, Jerome Opena

Olórin, 2008. október 30.