Euro(S)trip – 2009. március

Sok víz lefolyt már a Szajnán, mióta utoljára jelentkeztem, de most újra itt vagyok, és szándékomban áll havi rendszeres rovattá tenni az Euro(S)tripet, bár a koncepció némileg változott: nem (vagy inkább nem csak) a hónap újdonságait fogom előtérbe tolni, hanem régebbi, általam érdekesnek talált címeket, hiszen, mivel nálunk az ismeretlenség (jótékony helyett inkább sajnálatosnak nevezhető) homálya borítja a frankofón megjelenéseket, nagy valószínűséggel mind az újdonság erejével fog hatni.

[toc]

Luchadores Five T.1 – La cité des hommes brisés (A megtört emberek városa)

Kiadó: Les Humanoïdes Associés, 2008
Írta: Jerry Frissen
Rajzolta: Bill

Az első bemutatásra kerülő cím a kaliforniai Los Angelesben élő belga Jerry (voltaképpen Thierry, de az komoly artikulációs problémákat okozott az átlag amerikainak) Frissen elmeszüleménye, aki fogta a latino életérzést, beledobta egy belga turmixgépbe némi Dragonball Z jellegű, elképesztően debil nevesített támadásokat, szörffel, rock’n’rollal, elképesztő, abszurd humorral keverte, az egészre a mexikói pankrátorok, a luchadorok maszkját húzta, majd a piros gomb lenyomásával az olvasók arcába robbantotta a végeredményt. Így történhetett, hogy a Luchadores Five, azaz Dr. Pantera, Red Demon, Diablo Loco, King Karateca és El Gladiator kénytelenek maszkot húzni, hogy megvédjék a szomszédságot (és a saját lepukkant járgányukat) az autórádiókat meglovasító farkasember bandától és egy Elvis-hasonmás törpe, Elveze által vezetett komplett bennszülött törzstől, összecsapjanak az alkoholizmusának áldozatául esett Gojirával (kevésbé keletorientáltak számára: Godzillával), és ősnemeziseik leggaládabbikával: az ördögi Dr. Destruction (ugye hogy már a neve is rettegést kelt a gyengébb lelkűek szívében?) vezette békazabáló Franciák csapatával!

A furamód Belgiumot ingerszegény kultúrközegnek tartó Frissen, miután családostul áttelepült Los Angelesbe, egy ideig grafikus designerként dolgozott az Humanoïdes Associés által jegyzett Métal Hurlant amerikai kiadásánál (vagyis a Heavy Metalnál), ám hamarosan megkapta a várva várt kiugrási lehetőséget és belevághatott a The Zombies That Ate the World (A zombik, akik felfalták a világot) sorozatába, méghozzá nem kisebb névvel, mint maga Guy Davis (Sandman Mystery Theatre, The Amazing Screw-On Head, B.P.R.D.). Az igazi nagy dobása azonban a komoly, szerteágazó történetfolyamnak életet adó, a Heavy Metalhoz hasonlóan magazinszerű formátumban megjelent Lucha Libre volt, itt debütáltak a Luchadores Five, a Mexikóban istenített, L.A.-ben azonban csak munkanélküli bevándorlónak tekintett, lúzer pankrátorcsapat, Tequila, ugyanezen banda kirúgott, leginkább egy zöld maszkot viselő, Piedonéba oltott Torrentére hajazó önjelölt igazságosztójának, és a Tikitik, az Ötök tanítómestereinek kalandjai. A standard keményfedelű albumokhoz szokott franciák drágállották a magazint, így elég szerényen hegedült a negyedévente megjelenő, most tizedik számánál tartó formátumban, amikor azonban két évvel a projekt elkezdése után kartonált kötetekben ugyanezen történetek összegyűjtve kerültek a piacra, szépen elkezdett felkúszni az eladási listákon. A három francia rajzolóhoz (sorrendben: Bill, Gobi és Fabien M) időközben csatlakozott két újabb honfitársuk, Hervé Tanquerelle a Los Luchadoritos-szal és Witko a Professeur Furia-val. A kis csapat havonta fejenként 20 oldalt termel, szigorúan éjszaka, mivel az időeltolódás miatt csak így tudják telefonon keresztül tartani a kapcsolatot az egész projektet koordináló Frissennel, aki jelenleg a kiadó sztárjátékosa, hiszen gazdasági nehézségeik és a belső újjászervezések miatt olyan nevek távoztak az Humanos-tól, mint Alejandro Jodorowsky (A Metabárók kasztja, L’Incal, Les Technopères, Bouncer), Bilal (A Nikopol-trilógia, A Szörny-tetralógia) és Schuiten (Les Cités Obscures).

A Luchadores Five a tervek szerint hamarosan meghódítja a gyöngyvásznat és a televíziót is, de Frissen saját vállalkozása, az akciófigurákat gyártó Muttpop is nagy népszerűségnek örvend, a legutoljára a Grindhouse-t Tarantinoval közösen jegyző Robert Rodriguez asztalán egy Tequila figura díszeleg, a Lost Hurley-jét alakító Jorge Garcia pedig a blogja szerint egy Red Demon büszke tulajdonosa. Aki nem tud franciául, az se keseredjen el, a Lucha Libre angolul is megjelent az Image Comics gondozásában.

Animal’z

Kiadó: Casterman, 2009
Írta: Enki Bilal
Rajzolta: Enki Bilal

A jugoszláv származású alkotózseni, akit feltehetőleg már nem kell senkinek bemutatni, tizenkét évnyi, a Szörny-tetralógián való munkálkodás után végül képes volt elszakadni a keleti blokktól és a saját múltjától egy százoldalas, ökológiai-posztapokaliptikus western formájában. A thaiföldi cunami 600.000 főnyi áldozatot szedő pusztításának szemtanúsága és egy delfinből előbújó ember erős, álomszerű koncepciója az inspiráció egy újabb tudományos-fantasztikus jövőképhez, ahol a Föld felborult ökológiai egyensúlya által előidézett természeti csapások megtizedelték az emberiséget, a bolygót behálózó kommunikációs- és úthálózat megsemmisült, a friss ivóvíz pedig ritka kinccsé lépett elő. A legendás Édenkertek egyikének nyomában egy ötfős társaság szeli át az óceánt az északi vizek felé, Lester Outside, Ana, Kim, Ferdinand Owles professzor és a saját maga fejlesztette ember-delfin hibrid, Bacon. Nyomukban két cowboykalapos, hosszúkabátos pale rider, akik a régmúlt dicsőségének őrzőiként csak idézetekben beszélnek, olyan félelmetes precizitással forgatva Nietzche, Hazlitt, Flaubert és Kafka szavait, akár egy hasonlóan vad és felfedezetlen világban élt elődeik a hatlövetűt. Abszurd párbajok, félig zebra, félig ló hátasok, tengeri rák és csikóhal formájú, lebegő személyi számítógépek, állatból-emberré, majd emberből-állattá alakulni képes szereplők és a befagyott tengerek minden civilizációs jelleget levetkőzött, kannibál ember-szörnyei fűszerezik Bilal bizarr és szürreális jövőképét.

Mindennek a rajzstílus alapozza meg a hangulatát: Bilal félredobta az oly sokáig használt akrilfestéket és ecsetet, hogy szürkés-kékes-zöldes papírral, színesceruzákkal és fehér-piros zsírkrétákkal váltsa fel, a látványvilágot pedig a Sergio Leone, Henry Ford és Sam Peckinpah filmek beállításai és jelenetei hatják át az író-rajzoló-filmrendező jellegzetesen abszurd szemüvegén keresztül. A terápiaként használt szerelemgyerek remélhetőleg nem lesz olyan látnoki, mint a berlini fal leomlásának (Partie de chasse, 1983) vagy a szélsőséges iszlám előretörésének (A Szörny-tetralógia, 1998) esetében.

Oldalak: 1 2 3