Dylan Dog #1 – kritika

Ami az előkészületeket és körítést illeti, kifejezetten jól indított itthon a Dylan Dog: a készülő sorozat híreit jó ütemben adagolták, a debütálásra elcsalogatták a kiadott első rész rajzolóját, Angelo Stanót is. De hogy mindez érvényes-e maga a vásárra vitt portékára is? Nézzük!
A Dylan Dog műfaját tekintve némi egyéni ízzel rendelkező horror-krimi. És tudni kell a kifejezetten nagy tömegekhez szóló sorozatokat gyártó Bonelli kiadóról, hogy a zsánerek szabályszerűségeit véresen komolyan veszik. Ez akkor is így van, ha néhol azért tágítanak ezeken vagy éppen a helyi igényeknek megfelelően finomhangolnak rajtuk. A két történetben az író Tiziano Sclavi nem bíz semmit a véletlenre, és a műfaj meglévő alapjaira helyezi felépítményét: az elsőben zombik, a másodikban halottidézés és Hasfelmetsző Jack. Sikerül néhány csavarral ezeket a kliséket (kötelező elemek?) kicsit háttérbe szorítani, így kerül elő az agyatlan élőholtak tökéletes ellentéte, Dr. Abraxas. A vele lefolytatott párbeszéd kissé olyanra sikerült, amilyennek lennie kell két művelt és okos ember(?) beszélgetésének, csak éppen megmaradt egy nem túl hiteles, receptszerű szinten. Visszatérő veszedelmes gonoszról van szó, tehát bízom benne, hogy a későbbiekben lesz még ennél érdekesebb és mélyenszántóbb szópárbaj is. (És az sem lenne baj, ha nem akkor meséli el a főgonosz a főjónak ördögi tervét, amikor utóbbi a markában van.) A horror primer eleme, a félelem- és feszültségkeltés csak korlátozott mértékben működik, a sokkolás még ennyire sem, de el kell ismerni, hogy mindkét történetben előfordul legalább egy igazán ihletett jelenet.
Van itt azonban egy másik vonulat is, ez pedig a krimi. Ezen keresztül ragadható meg a feltálalt két képregény cselekményvezetésének lényege: a Dylan Dogban ugyanis nagy nyomozómunka nem folyik. Ez persze lehet, hogy nem mindenkinek zavaró, de én szeretem, ha az olvasót bevonják és gondolkodásra késztetik. Itt a dolgok „csak úgy” megtörténnek és a főhős leginkább sodródik vagy éppen egy kis lemaradással rohan az események után. Mindez végtelenül lazán előadva. Annyira, hogy hiába a sok klinker, köd, régimódi fekete taxi autó, csendőr – az Angliában játszódó képregény nem tudja és nem is akarja levetkőztetni alkotói és első számú olvasóközönségének olaszságát. Erre még ráerősít sajátos humorával és a női szereplők megfogalmazásával. Ahogy utaltam rá, a Dylan Dog nem egy véresen komoly(an vett) képregény – legalább is az eddigiek tükrében. Ezt egyértelműen jelzik nekünk Dog személyi asszisztensének, Groucho karakterével. Ő a 20. század első felében fénykorukat élő amerikai komikuscsalád, a Marx testvérek egyik tagjának egy hasonmása, aki sok olvasó bosszantására úgy maradt. Vagyis nem egészen, ugyanis az eredetihez hasonlóan kéretlen stílusú, sőt rosszindulatú célozgatására építő humorából is fellelhetünk valamennyit, de Dylan Dog Grouchójára inkább jellemző a rengeteg fárasztó szóvicc. A valódi humor forrásai nem is ezek a szóviccek, Sclavi van annyira intelligens, hanem az, ahogyan Groucho kissé zakkant személyét ütközteti teljesen normális emberekével.
A két történetet más-más személy rajzolta. Mind Angelo Stano, mind Gustavo Trigo képei nagyon kifejezőek, egyes panelek kompozíciói kifejezetten drámaiak. Trigo talán valamivel korrektebb; nem állítom, hogy pontosabb, de az egyes rajzokon belül a személyek, tárgyak, háttér között grafikai egyensúly uralkodik, míg Stano rajzai tele vannak feszültséggel. A WP szerint Egon Schiele volt rá leginkább hatással, ami hatást leginkább karakterformálásában, szuggesztív arckifejezéseken lehet érzékelni, ám legalább ennyire érdekesek nagyon vékony kontúrvonalai (itt egy másik olaszt említenék: Guido Crepax) és kísérletező vegyes rajztechnikája. (Angelo Stanoval készült magyar nyelvű interjú itt.)
A rajzokról szólva egy dolgot hiányoltam, és ezek a totál plánok. Talán már az agyamra mentek a francia westernek és más bd-k nagytotáljaikkal, de mint a bonelli formátumú képregények ritka olvasója szűk keretek közé bezárva éreztem magam, állandóan a szereplők arcától néhány centire. Ilyen szempontból nagyon nagy hasonlóság fedezhető fel a bonelli-típusú képregények és a manga között. Több olyan oldalt is láthatunk, ahol a szereplők mögött szinte semmilyen háttér nincs is megrajzolva.
A magyar változat annak ellenére, hogy egy igazán szűk körnek szól (nem szándékából, inkább a lehetőségek reális felméréséből eredően), mégis megfelelő igényességgel került összeállításra. A fordításra panaszunk nem igazán lehet, a szerkesztés és beírás rutinos személyek munkája. Ám a legjobb, hogy erejükből futotta még arra is, hogy négy jól ismert hazai képregényrajzolótól (Brazil, Németh Gyula, Ábrai Barnabás, Felvidéki Miklós) egy-egy Dylan Dog rajzot kérjenek, ezzel egyedivé varázsolva ezt a kiadást. Mindegyik baromi jó lett, én elviselném, ha ezek és hasonlók borítókként jelennének meg a következő számokon.
Fél éve, amikor szavazni lehetett hat olasz képregénysorozat közül, én a Juliára szavaztam (azt hiszem az lett a legkevésbé népszerű…), ám ez az első kötet szerintem végül igazolta a kiadó döntését. Várjuk a folytatást!