Doctor Strange az őrület multiverzumában

Az új Doctor Strange filmet valójában kicsit sem érdekli, milyen szerepet tölt be az MCU nagy és szent kontinuitásában. Nem görcsöl rá arra, hogy előkészítse a terepet a következő húsz epizódra, ahogy nem is célja ünnepelni az elmúlt húsz év képregényadaptáció-termését. Csupán egy történetet akar elmesélni, ami, amennyire egy franchise huszonsokadik része csak lehet, önállóan is élvezhető.

Persze, nem árt tisztában lenni a WandaVízióval, de ha kihagytuk, az sem von le semmit az élvezhetőségéből. Igaz, ha az ember képregényolvasó, egy idő után kialakul benne az a képesség, hogy néhány elejtett megjegyzésből felvegye a fonalat, hiszen a szuperhősös univerzumok összetett, lazán összefüggő világok, és közel lehetetlen feladat az összeset elolvasni.

Van, amikor a kontinuitás már a történetmesélés ellen dolgozik, nem véletlen, hogy az utóbbi időben a Marvel is a párhuzamos világok felé mozdul, ami lehetőséget ad a vérfrissítésre, az új értelmezésekre. Sam Raiminek pedig esze ágában sincs ezt egy még nagyobb, még grandiózusabb, saját megalomániájába belehabarodott „Marvel Mozimultiverzum” alapjaivá változtatni. Ami nem mozdítja előre a cselekményt, annak nincs helye a filmben. Raimi persze egy kisgyerek lelkesedésével játszik a hozott anyaggal, és keveri el saját ötleteivel és látásmódjával, de nem felejti el, hogy egy filmnek önmagában kell megállnia a helyét, és nem aszerint kell azt megítélnünk, hogy mit tesz hozzá a kánonhoz.

Ó, hogy szerepel benne egy bizonyos karakter? Kit érdekel, ez a film nem a már meglévőt vonja bele az MCU kánonjába, nem is a következő értelmezésnek ágyaz meg, egyszerűen azért látjuk a filmben, mert milyen menő már! Van valami szeretetreméltó abban, hogy a második Doctor Strange mer a pillanatban létezni. Ahol moziból kijőve nem azon agyalunk, hogy mi vár ránk a következő részben, hanem hagyja, hogy kicsit az imént látottak varázsa alatt maradjunk.

Lehet, hogy ehhez persze egy olyan veterán kellett, mint Raimi, aki nem csak az idén húszéves Pókember filmek miatt volt kézenfekvő választás, hanem mert a Gonosz halottak szériával egykor sikeresen ötvözte a horrort a börleszkkel. Márpedig az új Strange-ben rengeteg műfaj találkozik, a fentiek mellett nem keveset merít a Disney Fantáziájából is, mindezt könnyedén, szinte csuklóból. Persze, ebben benne van az is, hogy egy tapasztalt rendezőt bíztak meg, akit hagytak kibontakozni, hadd mesélje el a történetet saját kedve szerint, ahol a Marvel-formula inkább javaslat, semmint előírás.

Nem mintha ne lennének hibái a filmnek, az első szörnyharc például stílusos CGI-fesztivál, csak az ellenség – egyébként korai – felbukkanásával lesz valódi érzelmi töltete a konfliktusnak. Márpedig az ellenség igen hamar felbukkan, és a kilétéről komoly spoiler lenne írni. Legyen elég annyi, hogy általa sikerül elkerülni a szokásos Marvel-gonosz problémát.

Hogy mennyire jelent új élményt a Strange a sokadik szuperhősfilm után? Igazából semennyire. Leginkább ahhoz hasonlítanám, amikor egy adott sorozatról már lemondtunk, erre kapunk egy olyan részt, ami emlékeztet, miért is szerettük az egészet. Ami kedvelhető, szeretetreméltó, kompetens, akkor is, ha a sok apró ötlet ellenére voltaképpen nincs semmi igazán formabontó benne.

És mégis, vannak benne világok, karakterek, amelyek álomfoszlányokként kísérik el a nézőket, konfliktusok, amik árnyaltabbak a jó és rossz harcánál, feloldások, melyekből hiányoznak a banális monológok. Az új Strange-et a nagy csinnadratta helyett belül egy csöndes, értő mosoly jellemzi. Mindegy, mire következtettünk az előzetesekből, ez voltaképpen egy kicsi, személyes történet, ahol a multiverzum színpad, nem főszereplő. És pontosan ebben rejlik az erénye.

Pusztai Dániel