Brian McClellan: Karmazsin hadjárat

2014 végén jelent meg Brian McClellan Lőpormágus-trilógiájának első része, a Vérrel írt ígéretek, amit tavaly követett a folytatás, a Karmazsin hadjárat, idén tavasszal pedig kezünkbe is vehetjük a harmadik részt. A kiadó azért hozta előrébb az utolsó részt, hogy aztán legyen alkalmunk dedikáltatni az íróval a budapesti látogatása során.

Tehát a magyar olvasónak sem kell sokat várnia a külföldi megjelenés után, szinte nálunk is azonnal a boltokba kerülnek McClellan művei. Emlékszem még, hogy nem olyan régen még teljesen megszokottnak számított, hogy egy könyv magyar megjelentetésére hosszú éveket kellett várni, most meg már egy év is elég, hogy a saját nyelvünk olvashassuk. Ráadásul igényesen, kemény borítóval, eredeti borítóképpel kapjuk.

De ennyit a magyar megjelenésről, lássuk, hogyan folytatódnak Tamás tábornagy, Kétlövetű Tániel és Adamat nyomozó – illetve a negyedik nézőpontkarakternek felzárkózott volt mosólány Nila – kalandjai. Tamás tábornagy egy merész katonai csel következtében ellenséges területen reked, és ebből a helyzetből próbálja meg kivágni magát. A célja nem is az, hogy mindegyik katonáját kimenekítse, hiszen tudták, mire vállalkoznak, hanem hogy a rossz körülmények ellenére is képes legyen visszavágni az országát fenyegető Keznek.

Kétlövetű Tániel az előző regény fejleményeinek következtében egy ópium malabarlang mélyén vegetál, persze azonban többszörös hősként nem merülhet el sokáig az önsajnálatban, hiszen Adró minden fontosabb embere megpróbálja felhasználni őt a saját céljaira. Ennek következtében hamarosan a fronton találja magát, ahol kiderül, hogy az ellenségnél sokkal veszélyesebbek saját korrupt, fennhéjázó katonai vezetőik, akikkel aztán sorozatban bajszot akaszt.

Adamat felügyelő pedig próbálja kimenekíteni feleségét és legidősebb fiát egy alvilági személy, Vetas karmaiból, aki valamelyik adrói nagyember parancsára cselekszik. Vetas karmaiban van Nila is, aki csak egy fiatal nemesre, Jákobra próbál vigyázni, nem politikai indításból, semmint inkább a lelkiismerete által vezérelve.

Tehát láthatjuk, hogy minden szereplőnek megvan a maga baja, és McClellan képes szerethetően és árnyaltan ábrázolni őket – igaz, nem George R. R. Martin szintjén, de minden esetre karakterei kicsit gyarlóbbak és ez által emberibbek mentora, Brandon Sanderson hőseinél. Nem véletlenül hasonlítják egyébként kettejüket egymáshoz, hiszen a lőpormágusok koncepciója valójában a ködszerzeteké, csak egy más kor hadviseléséhez igazítva, ahol már nem kard feszül kardnak, hanem az emberek puskákkal oltják ki egymás életét. Míg a ködszerzetek fémreszeléket lenyelve nyerték különös képességeiket, így emberfeletti erőt, természetfeletti érzéket és a fémek feletti uralmat, addig a lőpormágusok lőport elfogyasztva tesznek szert ugyanezekre, csak a fémek manipulálása helyett a puskaporos hordókat lesznek képesek felgyújtani vagy a golyók ívét lesznek képesek megváltoztatni.

Azonban míg McClellan kicsit emberibb karaktereket ír, addig Sanderson jobb a történet és a világ összetartásában. A nézőpontkarakterek szálai külön-külön mind érdekesek és feszes tempóval megírtak, ám együtt nem fonódnak olyan erősen össze, mint más íróknál. Az embernek idővel olyan érzése támad, hogy nemcsak a hősök sodródnak az árral (Tamás igyekszik azért kapaszkodni, bár nem mindig sikerül neki), hanem McClellan is. Megállás nélkül pörög a cselekmény, így viszont a történetszálak ívei nem domborodnak ki olyan jól, mint amire lehetőségük lenne. Ezen a téren McClellan a régi kalandponyvákat idézi, amivel egyébként nincs is semmi baj. Csak olvasóként nekem kicsit az volt az érzésem, mintha McClellan lóra ülne, aztán teljesen mindegy, merre szaladna a paripa, csak vágtasson. Kétségtelenül megvan benne az erő, de egy picit több fegyelem sem ártana.

Ez pedig a nagyobb képnél válik nyilvánvalóvá. McClellan zseniálisan ábrázolja Adopest városát, egy élő, lélegző hellyé téve, ami jóval több egyszerű díszletnél. Ugyanakkor a többi ország sosem lesz igazán több egy névnél térképen és a nagy adopesti intrikák is kicsit túl sok szereplőt mozgatnak ahhoz, hogy képben legyünk, vagy legalábbis elhiggyük, hogy képben vagyunk arról, hogy ki kivel és miért szövetkezett.

Pedig ezek ellenére a Karmazsin hadjárat egy kimondottan szórakoztató, könnyed, igényes kikapcsolódás, ami kellemes perceket szerez a fantasy és a francia forradalom korának szerelmesei számára. Sőt, McClellan egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy Adrót nem kicsit Magyarországról is mintázta, hiszen a főváros mellett ott az Adotenger is, ami voltaképpen egy hatalmas tó, és erről melyikünk ne asszociálna a Balatonra? Ez kimondottan szimpatikus, mert lássuk be, Kelet-Európa sokszor kimerül egy Erdély vagy egy Oroszország analógiában. McClellan persze azonban igencsak megkeveri a történelmi hatásokat, így mind Adróban, mind az ellenséges Kezben érezni nem keveset a XVII-XVIII. századi Franciaországból.

Tehát a Karmazsin hadjárat egy szerethető, olvasmányos mű. Csak emellett az a jó regény, amiben benne van egy még jobb ígérete, és amihez nem is hiányozna sok.