Beégett képek #4: Zoltan Képregény

Az eddigiektől egészen eltérő okból marad emlékezetes számomra az alábbi beégett képkocka. Egyik kedvenc francia sorozatom, a “Les Naufragés du temps” (Az idő hajótöröttjei) negyedik epizódját olvasom, amikor megakad a szemem egy ismerős szón: KÉPREGÉNY. Így, magyarul. Ráadásul személynévként alkalmazva.

A történet hősei Christopher és Valérie, akiket egy környezeti katasztrófa következtében hibernálnak és űrkapszulákban Föld körüli pályára állítanak. Feladatuk – ha majd egyszer visszatérnek és felébrednek – az esetleg időközben kihalt emberiség újbóli létrehozása lesz. Ám a számításba hiba csúszik, és bár nagyjából egyszerre eszmélnek újra, Valérie idegen lények fogságába esik, míg Christophert megmentőként üdvözlik a nagyjából elnéptelenedett Földön. Christophert egy hipnotikus parancs arra kényszeríti, hogy minden áron kutassa fel Valérie-t. Nem részletezem, mennyi fantasztikus kaland után jut el arra a bolygóra, ahol egy földi vándor, pontosabban egy földi űrhajó legénységének az utolsó túlélője, Zoltan Képregény fogadja.

Nem csak a kultikus sorozat főszereplőinek a sorsa volt hányattatott, magának a sorozatnak a története sem akármilyen fordulatokon ment át. Az első kilenc oldal még 1964-ben jelent meg egy frissen induló képregényes magazin, a Chouchou hasábjain. Rajzolója a sokoldalú Paul Gillon volt, akinek a nevét a régi Vaillant és Pif újságok gyűjtői is ismerhetik (Fils de Chine, Capitaine Cormoran, Jérémie). Már régóta szeretett volna science fiction témájú képregényt is készíteni, és a lap főszerkesztője, Jean-Claude Forest meg is kínálta egy neves író forgatókönyvével. Gillonnak azonban egyáltalán nem tetszett az a történet, és inkább magát Forestet kérte meg, hogy írjon neki valamit – elvégre Forest akkorra már Barbarella első kalandjaival bizonyította érdeklődését a fantasztikum iránt. Az alapötletet Gillon szolgáltatta, Forest kidolgozta – aztán a lap átalakult, majd meg is szűnt, és a történet 9 éven át pihent.

1974-ben a France Soir című napilap megújította képregényrovatát, és egyedülálló módon teljes oldalakat kezdett közölni. Ezeknek a sorába került be a Naufragés, és előbb 105, majd egy évvel később további 112 fekete-fehér oldalon keresztül tartotta magát. Nem sokkal később megjelentek az első színes albumok is, de a lendület ekkor megint megtört, és a szerzők nem tudtak megegyezni a folytatásról az Hachette kiadóval. Mi több, anyagi vitájuk is támadt, ami ahhoz vezetett, hogy Forest kiszállt a sorozatból. 1977-től Gillon egyedül írta és rajzolta a folytatásokat, immár a Métal Hurlant-ban. Összesen 10 albumra való, mintegy 600 oldalnyi jelent meg a sorozatból, amely ha akarom, befejeződött, ha akarom, félbe maradt 1989-ben.

És hogy honnan vette a francia szerzőpáros ennek a figurának a nevét? Nos, a “Zoltan” (hasonlatosan a “Laszlo”-hoz) gyakran előfordult francia képregényekben, általában valami nem éppen pozitív karakter, többnyire sokadik gonosz neveként. A “képregény”-re pedig van egy sajátos elméletem. Egy volt kolléganőm és akkori férje mesélték úgy 1981 táján, hogy még egyetemista korukban autóstoppoltak Franciaországban, és egy alkalommal egy rajzoló vette fel őket. Rokonszenveztek, és estére meg is hívta őket magához, nála aludtak, miután jó sokáig beszélgettek. A sztori csak azért jutott az eszükbe, mert megtudták, hogy képregényrajongó vagyok, ők mit sem tudtak az egész témáról. De azért megjegyezték a grafikus nevét: Jean-Claude Forest volt az. Nem kizárt, hogy éppen tőlük kérdezte meg, hogy is mondják nálunk azt, hogy “bande dessinée”.