Beégett képek #3: Born Again

Részemről ez egy legjobb cliffhangerekről szóló sorozat nyitánya lett volna, de miután Nero Blanco nemrég elindította a Beégett képeket, úgy gondoltam, a kettő között túl sok lenne az átfedés – úgyhogy alávetem magam a körülmények akaratának, és íme, szívem első választottja, ami a Daredevil 232. számából való. Első ránézésre, és az előzmények ismerete nélkül, ez csak egy tipikus szuperhősös pózolás, de persze valójában sokkal, sokkal több annál. Ez az a kép, amin Fenegyerek „újjászületik”. Ez az a kép, amin oly hosszú idő után felbukkan, hogy szétrúgja a Pokol konyháját lángokba borító Nuke seggét. Ez az a kép, amin már szinte úgy jelenik meg, mint valamiféle megállíthatatlan természeti erő.

Frank Miller és David Mazzuchelli Born Again című sztorijáról van szó: a Vezér megtudja, ki bújik meg Fenegyerek maszkja alatt, és néhány hónap leforgása alatt megsemmisíti Matt Murdock házát, munkáját, hírnevét, egzisztenciáját, míg végül az egykori hős egy totális őrület szélén vegetáló emberi roncs szintjére süllyed. Amikor aztán a Vezér megunja, hogy nem találja a tönkretett Murdockot, és így nem tud végleg pontot tenni az ügy végére, elküldi a Pokol konyhájába az őrült szuperkatonát, Nuke-ot, hogy okozzon óriási felfordulást, és füstölje ki a vak ügyvédet. A fél városnegyed lángokban áll, mire Fenegyerek közbeavatkozik. Nuke, aki adrenalinszintjét különböző színű pirulákkal szabályozza (a vörös a „harci” pirula), meglátja a hőst, és odaszól helikoptere pilótájának: „Give me red.” És a következő oldalon vörös ruhájában, lángoló háttér előtt ott áll a hős, végre ismét harcra készen, végre ismét magára találva – és azonnal tudjuk, hogy Nuke-ot úgy kell majd felsöpörni az aszfaltról.

Fenegyerek hosszú, keserves lelki vesszőfutása, a történet mesteri felépítése a szuperhősképregények történetének egyik leghatásosabb cliffhangeréhez, a „hős belép” képkockák alfájához és ómegájához vezetett (Mihez lehetne mérni? Watchmen 11, Amazing Spider-Man 121?), amit olvasva az ember kipattan a székéből, és a levegőt öklözve ugrál a levegőben, azt ordítva, hogy „Igen! Ez az!”. Mazzuchelli ráadásul úgy ábrázolja Fenegyereket, hogy szinte csak a sziluettjét látjuk, egy végletekig való elszántságot türköző pózt, ami az arc teljes sötétségbe borulásának hála mindenféle érzelemtől mentes, és így szinte nem is emberi. Több annál: egy feltartóztathatatlan természeti erő, ami arra készül, hogy elsöpörje a gonoszt.