Batman: Mr. Wayne goes to Washington (Oldalelemzés)

Batmannek és a katasztrófa sújtotta Gotham összes lakójának minden eddiginél nagyobb krízist kell átélniük. Bár a bűnözők időtlen idők óta állandó veszélyt jelentettek mindenkire, az élet folyt valahogy, ám egy földrengést követően a romhalmaz­zá változott város lakhatatlanná vált, és akik túlélték a csapást, ezrével hagyják el otthonaikat. A No Man’s Land ciklus legizgalmasabb húzása viszont nem is ez, hanem sokkal inkább az a nézőpont, amit Chuck Dixon író belecsempész a lehető legrealistább kép elérése érdekében: kell-e Gotham Amerikának, áldozzon-e a szenátus az adófizetők pénzéből egy olyan város újjáépítésére, amely évtizedek óta a bűnözés és korrupció melegágya.

Ebben a helyzetben maga Bruce Wayne indul Amerika fejesei elé Washingtonba, hogy rábeszélje őket: bizony érdemes áldozni Gothamre. Az egész füzet egy védőbeszéd, pontosabban Bruce ódája szülővárosához, ennek megfelelően egy rendkívül lassú folyású, időnként elkalandozó, de lényegében végig a tárgyalóteremben játszódó képregény, aminek fontosságát az eldöntendő kérdés súlya, valamint Bruce vallomása adja. Mivel Dixon írása nyomán Jim Aparo keze meg volt kötve a helyszínt illetően, fontos volt, hogy élvezetesen, változatosan mutassa be a tárgyalás folyamatát. Aparo neve ekkora már kőkeményen bebetonozódott a Batman-rajongók elméjébe, munkássága mind a mai napig közimádat tárgya. A Batman 561. száma az utolsó előtti munkája volt a címen, a maga mögött hagyott rengeteg képregény minőségének ismeretében az a munka, amit Dixon rábízott, szinte magától értetődően lett maradéktalanul elvégezve.

A füzetben azon oldalak, amelyeken a tárgyalás képei peregnek, szinte teljesen azonosak, oldalról oldalra hasonló beállításokat alkalmaz, így lényegében a kiragadott oldal jellemzőivel általánosíthatunk az összes többiére is. Nem jelent ez azonban ismétlődést, hisz Dixon egyre tüzesebb szövegei minden egyes panelnek újabb jelentést adnak.

Választott képregényoldalunk öt panelből áll, melyből egy, ezúttal a legfelső fektetett, teljes oldalszélességű. Aparo rendre más és más funkciót szán a vízszintes kiterjedésű képkockáknak, jelen esetben ez a helyszín bemutatását célozza meg, a tárgyalás ugyanis éppen most vette kezdetét. A kezdő panelnek tehát fontos kritériumoknak kellett, hogy megfeleljen: mivel ezt csak egy egész oldalas kép előzte meg, amin Bruce felállt, és belekezdett beszédébe, be kellett mutatni a helyszínt. Ehhez a legkézenfekvőbb az volt, hogy a milliárdos oldaláról legyen ráirányítva a figyelem a „hallgatóságára”. Mivel a beszélőnek érdeke, hogy a figyelmet folyamatosan fenntartsa, illetve minél inkább középpontban legyen, Aparo még ebbe a helyszínt felmérő kockában is szorított helyet neki, pontosabban a hátának. Az meg már csak hab a tortán, hogy ez a perspektíva remekül mutatja be az erőviszonyokat: a hatalmas szenátusi sorral szemben Bruce egyedül van, de a remény szavak nélkül is átüt, ugyanis a beszélő testtartása láthatóan megingathatatlanságot sugároz. A későbbi panelek egyébként ezeket az erőviszonyokat árnyalni fogják.

Bruce ezután már teljesen magához ragadja a kezdeményezést, a képzeletbeli kamera megadja neki azt a figyelmet, amire neki és egész Gothamnek szüksége van. Ne feledjük, egész Amerikában feszült figyelem övezi ezt a beszédet, tévé- és rádióadók sugározzák, amire a képregény során sokszor utalnak, így az itt bemutatott felvételek hivatottak a közvélemény formálására is. De szerencsére személyesen is jelentek meg érdeklődők, akiket a második panelen Bruce válla mögött láthatunk. Véleményüket nem ismerjük, sőt az nem is igazán fontos, de láthatóan is többen vannak, mint a szenátus tagjai. Aparo ábrázolásának hála viszont úgy néz ki a dolog, hogy a gothami ügy támogatókra is lelt, hisz még ha csak formailag is, de egy oldalon állnak a beszélővel, magára hagyva a döntőbírók társaságát. Az arckifejezések egyenlőre semlegesek, ellenben a főszereplőével, aki ezúttal is teljességgel kizökkenthetetlen.

Kötelező dramaturgiai elem a harmadik panel történése, amin a szenátus tagjai súgnak össze rosszmájúan: Dixon az amúgy is létező feszültséget fontosnak érezte ilyen direkt módon is nyilvánvalóvá tenni, holott erre sokkal finomabb eszközei is voltak. Azt tudva viszont, hogy emberek életével játszanak, mégiscsak szükséges húzás volt ez részéről. A füzetben később egyébként fel is szólalnak a szenátusból néhányan, és sokkal maróbban, trükkös kérdésekkel próbálják meg ellehetetleníteni a gothamiek törekvését.

Az alsó sor két paneljén ismét minden a beszélőről szól. A baloldaliban további szereplőket láthatunk, arcuk, már amennyi látszik belőle, érdeklődést mutat, a nő szeme, és puszta jelenléte is pozitív hatású, rózsaszín ruhája nyugalmat sugároz: Bruce mindent megtesz, teljes erőbedobással küzd, és a közvélemény egy részét már sikerült megnyernie. Az oldal utolsó panelje viszont váratlanul visszaránt minket a földre, és bebizonyítja, hogy Aparo tudatosan szánt ekkora szerepet az eddig is a háttérben megbúvó nézőseregnek. Itt a beszélő egy olyan részhez érkezik, amikor Gotham negatívumairól vall őszintén. Az árnyoldal bemutatása már korántsem könnyű, a borongós hangulatot, fenyegető érzést pedig mi más is fejezhetné ki jobban, mint egy ellenszenves, ráadásul fekete napszemüveges kételkedő fazon? Ez a háttérben elbújó, titokzatosságba burkolózó személy egymagában hatásosabb, mint a felette lévő panelben susmorgó szenátusi tagok kettőse, jelenléte olyan hatást képes kiváltani, mintha egy filmben elindulna egy sejtelmes, félelmetes dallam, és már tudjuk is: valami történni fog! Aparo rendre közelivel fejezi be a tárgyalást bemutató oldalait, vagy ha valami mégsem teszi ezt lehetővé, akkor elszór egyet-egyet valahol máshol. Ezek szerepe amolyan átkötés, ugyanis egy tárgyalótermi oldalt általában egy asszociáció követ, egy sötét gothami pillanatkép, metafora, párhuzam. Teljességgel megmondhatatlan ez alapján, hogy mi is lesz az ügy kimenetele. A szerzők játékot űztek velünk, mi pedig panelről panelre növekvő reményünket vesztettük. A szövegek ugyanolyan fontosak, mint a képi megoldások: patetikus hangnemük dacára az asszociációs oldalakon ijesztő ellentétbe kerül a mondanivalójuk a valósággal. Bár Bruce szövege szívhez szóló, a füzet egész nem szolgál bizakodásra okot adó momentumokkal.

Bizonyítva, hogy lehet az unalmat elkerülve huszonakárhány oldalon előadni ugyanazt: a Mr. Wayne Goes to Washington történet legjobb füzete lett a Batman 561.

Farkas Dávid

(A történet címe Frank Capra klasszikus, Mr. Smith Goes to Washington c. filmjére utal. A szerk.)

A cikk eredetileg a Buborékhámozó 9. számában jelent meg.
A folyóirat korábbi számai beszerezhetőek a duplaklikk.hu weboldalon.