Batman: Dark Moon Rising – Sötétarany Lovag

A sötét lovag születését elmesélő Első év akkora sikernek bizonyult, hogy a DC-nél mind a mai napig foglalkoznak korai időszakának történeteivel, és ezek közül nem egy ténylegesen kiválónak, kellően komornak bizonyult. Sajnos azonban születtek ebből a koncepcióból kellemetlen, felejtésre méltó vadhajtások is, és ezek egyike Matt Wagner Dark Moon Risingja, ami két minisorozatot foglal magában, Chirstopher Nolan 2005-ös Batman: Kezdődik! című remek adaptációjának farvizén evezve – és már az első egy-két rész után belefulladva. Az alapötlet az volt, hogy két aranykori történetet modernizáljanak (vagyis voltaképp remake-ekről van szó), jelesül az emberekből óriásszörnyeket faragó Hugo Strange elleni csatát, és Batman első találkozását a természetfelettivel, egy vámpír személyében. Ez lett a Batman and the Monster Men és a Batman and the Mad Monk.

Már a címek is feltűnően gagyik, bár hűen tükrözik az aranykori képregények még naivabb, egyszerűbb stílusát – ami akkor nyilván megfelelő volt, de az ég áldja meg Wagnert, azóta csaknem hatvan év telt el. Igaz, a sorozatok nyilván afféle főhajtások akartak lenni a ’40-es évek korszaka előtt, de ez a koncepció egyetlen esetben működhetett volna: ha a letűnt kor egyszerű báját ügyesen keveri a modern történetmesélés fortélyaival, és a sötét lovag azóta jóval komorabbá vált alaphangulatával. Csakhogy Wagnernek sikerült mindkét korszakból a legbosszantóbb hibákat és hiányosságokat összegyűjtenie. Adottak az aranykor olcsó, butus dialógusai és színpadiassága (pl. a sóhajtózó nők egy estélyen Bruce belépésekor, ilyen megjegyzésekkel, hogy “Milyen szép, nagy férfi!”), és a modern képregények izzadságszagú erőlködése arra, hogy valami sötét és erőteljes kerüljön ki az alkotó kezek alól.

Wagner majd’ beledöglik az igyekezetbe, hogy Gothamet annak a nagy, mocskos, kegyetlen, veszélyes bűnfészeknek ábrázolja, amilyennek Frank Miller mutatta az Első évben, így nagyjából minden második oldalon költőien morfondírozva megkérdi valaki, hogy “mi a fene van ezzel a várossal”. De hiába, ha az itt-ott elpotyogtatott közhelydialógusok mellett nincs semmi, ami a szennyben fuldokló Gotham képét kellően érzékeltetné, merthogy az írónak nullához konvergál az atmoszférateremtő képessége. Nem, nem fogalmaztam helyesen, nem konvergál hozzá. Pontosan annyi. És ezt a képességet tökéletesen kiegészítik saját rajzai, amik szintén a két éra metszéspontjai kívánnak lenni, és amik szintén kudarcot vallanak, lévén elnagyoltak és stílustalanok. De még a színek is bosszantóak: végig vérvöröses, lilás, sárgás háttereket erőltetnek, amik legfeljebb arra jók, hogy megállapítsuk, Gothamben nincs sem éjjel, sem nappal, csak hajnal és alkonyat (Michael Bay üdvözletét küldi).

De ami különösen fájdalmas, hogy bár ezek a sztorik közvetlenül az Első év eseményei után játszódnak, nyoma sincs bennük az előd lélekábrázolásának, belső konfliktusainak – persze, hiszen nincs rá hely a sok gagyi óriással vívott bunyók mellett, amik egyébként ötlettelenek és mindenféle lendületet nélkülöznek. Ha ezekhez még hozzávesszük az ostoba szöveget és a gyenge történetet, akkor rögtön nyilvánvaló, hogy bosszantóan sematikus, unalmas képregényekkel van dolgunk, amik nemhogy újat nem tudnak nyújtani, de még a régit is csak cafatokban. Így, bár kontinuitás szempontjából pont az Első év és a The Man Who Laughs között játszódnak, mindenki csak szívességet tesz magának, ha simán kihagyja őket, és Miller története után ugrik a sötét lovag és Joker első párharcára.


Megjelenés: 2005/2007
Történet és rajz: Matt Wagner

Olórin, 2008. március 11.