Batman: Cataclysm – Gotham romokban

Újabb harc egy ellenséggel, aki hiába öl meg tízezreket, nem lehet pofánvágni. Miután Batman kétszer is szembeszállt egy halálos vírus okozta fenyegetéssel, ami először Gotham, majd pedig az egész világ felé irányult, most a járványtól már egyébként is meggyengült várost egy óriási erejű földrengés dönti romba. A pusztítás nem kímél sem hőst, sem gonoszt, sem átlagembert, Batmannek és társainak lángoló romok közt kell túlélők után kutatniuk. A sztori, ami végül minden idők egyik leghosszabb és legjelentősebb Batman-crossoveréhez, a No Man’s Landhez vezetett, igazából pont annyira egyszerű, amennyire az előző mondat sejteti. Az első pár rész magával a földrengéssel telik el, majd néhány szám erejéig a szorult helyzetbe került hősökről olvashatunk, végül pedig következik a válságkezelés: megmenteni amit és akit csak lehetséges. Illetve az írók még belesumákoltak a sztoriba egy „kötelező” bűnügyi mellékszálat is egy titokzatos, magát Quakemasternek hívó gonosztevőről, aki felelősséget vállal a katasztrófáért, és azzal fenyegetőzik, hogy újabb földrengést idéz elő, hacsak nem kap 100 millió dollárt.

A 18 részből álló sztorinak az eleje a legérdekesebb. Az írók elemi erővel, kiváló és hangulatos narrációval mutatják be a város totális összeomlását, és azt, hogyan reagálnak arra a fő karakterek, illetve hogyan élik túl egyáltalán. Ezek közül is a leghatásosabb Devin Greyson sztorija: a Macskanő természetesen éppen egy rablást hajt végre, amikor rászakad az ég, és a romok közt találja magát egy túlélő biztonsági őrrel, és egy súlyosan sebesült kislánnyal, aki végül a kezei közt hal meg. Greyson voltaképp kliséket halmoz: Macskanő eleinte csak a saját túlélésével foglalkozik, el akar tűnni, de aztán mégis marad a kislány miatt, majd végül visszatér a többi túlélőért is. Viszont a karakterben lejátszódó lelki folyamatok, döntéseinek átértékelései olyan fantasztikusan gördülékenyen jelennek meg, hogy szemrebbenés nélkül bekajáljuk az egészet, ráadásul még szívünk is belesajdul kicsit, mikor az utolsó oldalakon Macskanő a város romjai felett ül, és szeretett otthonát siratja.

Batman közben Alfreddal együtt beszorul a denevérbarlangba, Azrael a katasztrófa következtében elszökött Bane-t vadássza le az utórengésektől rázkódó utcákon, Éjszárny és Robin pedig a rengések után érkeznek a városba. Ez azon nem túl gyakori esetek közé tartozik, amelyekben az epizodikusság kifejezetten jót tesz a történetnek. Az ügyesen felépített cselekmény zökkenők nélkül csapong a tucatnyi karakter közt (az említettek mellett fontos szerepet kap még Gordon, Vadásznő, Orákulum és Bullock is), mindig kicsit más szemszögből mutatva a katasztrófát, és Chuck Dixon például még úgy is képes élvezetessé tenni egy részt, hogy az teljes egészében arról szól, hogyan menti meg Éjszárny egy hasadékba zuhant busz utasait: egyszerű, sőt, primitív, viszont roppant jól van megírva. Ezenkívül ez, és a többi ilyen epizód is kiválóan érzékelteti, hogy élő-légző emberek életéről van szó, vagyis az alkotók sikeresen elérik, hogy aggódjunk a crossover mindössze pár oldalon feltűnő „töltelékkaraktereiért” is. És akkor még nem beszéltünk Anarky és Bullock remek pillanatáról a bevásárlóközpontban, Kétarc frappáns felbukkanásáról, vagy a hangulatos kitekintésről a Gothammel kapcsolatos híreket tévén követő Ra’s Al Ghulra.

A sztori egészen addig rendületlenül gördül előre, amíg képbe nem kerül a Quakemaster, aki azt állítja, maga okozta a katasztrófát. Persze megkezdődik a gazember levadászása, de az egész annyira felületesen és hanyagul van kezelve, hogy az olvasó már az elején sejti, csak egy nagy humbug az egész. Igaz, a gonosz kilétével kapcsolatos fordulat jópofa, de az egészről sajnos üvölt, hogy csak kényszerből került a sztoriba, hogy legyen a főszereplőknek egy igazi, hús-vér ellenségük is. De még ha ezt a szálat ki is radíroznánk a crossoverből, akkor is maradna a tény, hogy a második felében veszít az erejéből. Az újabb és újabb mentőakciók, az ismétlődő, nagy megkönnyebbülések („Hát élsz!”) egyre laposabbakká válnak, de szerencsére az egész véget ér, még mielőtt komolyabb sebességgel indulna meg a lejtőn.

A rajzokat, mint azt már a korábbi crossoverekből is megszokhattuk, több mint féltucatnyi alkotó követte el, és örömmel jelenthetem, hogy mindannyiuk megbízhatóan jó munkát végzett. Bár a stílusok a sztori folyamát nyilván változnak, egyvalami közös bennük: brutális részletgazdagsággal és ijesztő monumentalitással kapják el a romokba dőlő Gotham látványát. Akár a konkrét földrengésről van szó (az összeomló felhőkarcolókkal), akár az azt követő állapotokról (a megmaradt várost sárgáspiros fénybe borító lángokkal), a rajzok lenyűgözőek, és hogy elérjék a kellően epikus hatást, nem spórolnak a nagyméretű, vagy akár teljes oldalt kitöltő panelekkel sem. A Cataclysmot mindenképp érdemes elolvasni, ha másért nem, hát azért mert egy roppant fontos állomást jelent a Batman képregények történetében, és mert bevezetésül szolgál a grandiózus No Man’s Landhez. Ha pedig kicsit (mondjuk a harmadával) rövidebb lenne, még szenzációsan jó is lehetne…


Megjelenés: 1998 (Detective Comics #719-721, Shadow of the Bat #73-74, Nightwing #19-20, Batman #553-554, Azrael #40, Catwoman #56-57, Robin #52-53, The Batman Chronicles #2, Batman: Blackgate – Isle of Men, Batman: Huntress/Spoiler – Blunt Trauma, Batman: Arkham Asylum – Tales of Mandess #1)
Történet: Alan Grant, Chuck Dixon, Doug Moench, Dennis O’Neil, Devin Greyson
Rajz: Mark Buckingham, Scott McDaniel, Klaus Janson, Roger Robinson, Graham Nolan, Jim Balent, Staz Johnson

Olórin, 2008. augusztus 11.