Nem kis merészségre vall 20 év távlatából közvetlen folytatást írni Frank Miller Első évéhez, ráadásul úgy, hogy az közben bevallottan, és már a borítóról is láthatóan, támaszkodni kíván a Sötét Lovag egy másik klasszikus történetének, az Alan Moore-féle Gyilkos tréfának a hangulatára. Kevés író van, aki egy ilyen megmérettetésre alkalmasnak ítélhető, de Ed Brubaker mindenképpen közéjük tartozik. Az utóbbi években újra és újra bizonyította, hogy fantasztikus érzéke van a szóló szuperhős-képregényekhez (ld. Amerika Kapitány és Fenegyerek), mert képes megragadni egy-egy karakter igazi esszenciáját, és a lehető legjobban kihasználni azt. Ez a A nevető emberben csak félig-meddig sikerül neki, bár ezúttal talán nem is ez volt a fő cél. Végül is ez a történet nem annyira karakter-, mint inkább eseményorientált. Batman első találkozását meséli el nemezisével, Jokerrel, és ily módon közvetlenül hozzáilleszthető az Első év utolsó paneljeihez.
Igazi, régimódi detektívtörténet ez, viszonylag kevés akcióval, és a Joker megállítására tett, sokáig hiábavaló erőfeszítések részletezésével. Batman, bűnüldözői pályája elején állva, még gyakran hibákat vét (akárcsak az Első évben), hiányzik mögüle a tapasztalat és az az ösztön, amivel később egy ehhez hasonló szituációt tizedennyi idő alatt old majd meg. Csakhogy, bár a sötét lovag még zöldfülű, az olvasó aligha az, és már igen jól ismeri mindkét karaktert. Ennélfogva a többség valószínűleg a Joker első üzenetét (egy kis versikét) látva tudni fogja, hogy mi az őrült bűnöző terve – vagyis a történet sajnos kiszámíthatóvá válik, és csak a végén kap kicsit erőre, amikor már Batman is megtudja (kissé szájbarágósan), honnan fúj a szél.
Persze A nevető ember még sok más téren kiköszörülhetné ezt az apró csorbát, de sajnos nem teszi. A város pánikhangulatának ábrázolása korrekt, de semmi több, és ugyanezen a szinten mozog a karakterrajz is. A képregény legérdekesebb pontja az, amikor Brubaker finoman párhuzamot von a Joker és Batman őrült, illetve őrület felé hajló megszállottsága közt (bár ezt Moore a Gyilkos tréfában sokkal jobban kijátszotta), és a köpenyes igazságosztó csak úgy képes rájönni ellensége tervére, ha részben átéli amit ő, amikor már „járt a fejében” – ez mondjuk egy egészen ügyes húzás.
Doug Mahnke rajzai mindenesetre rendben vannak, bár néha egy-egy arc nem úgy sikerült, ahogy kellett volna (pl. Batman a 15. oldal alján), de Joker őrületét elég jól megragadta. A színekkel viszont bajban vagyok, én ugyanis jóval sötétebbnek képzeltem volna el a képeket: a háttér sokszor sárgás és világoskék, ami kicsit könnyedebb atmoszférát engedélyez az egyébként elég komor történetnek (mellesleg az árnyékokat sem sikerül megfelelően kihasználni) – így A nevető embernek ez a része is olyan, mint a sztorija. Jó, de lehetne jobb is. Ha Brubaker csak kicsit jobban elmerül Bruce Wayne lelkivilágában, ha csak kicsit több gondot fordít a feszültségre, ha a belső monológok csak kicsit erőteljesebbek és noir-jellegűbbek… akkor ez a képregény legalább a nagy elődök közelébe felért volna. Így még oda sem, de azért kár lenne tagadni, hogy szórakoztató olvasmányról van szó, amivel mindenképpen érdemes próbát tenni. A rajongóknak pedig már csak a témája miatt is kötelező.
Három sorozat, három fordítás (!!!), két formátum, egy történet:
Olórin, 2008. március 19.
7/10 Megjelenés: 2005 Magyar nyelvű megjelenések: Kingpin (2016), Eaglemoss (2018 és 2020) Történet: Ed Brubaker Rajz: Doug Mahnke
Cím: | Batman: A nevető ember (2016/1 Különszám) |
Szerző(k): | Ed Brubaker, Doug Mahnke, David Baron |
Kiadó: | Kingpin |
Ár: | X Ft |
Formátum: | füzet |
Terjedelem: | X oldal |
Megjelenés: | 2016.10.16. - Képregénybörze |
Megvásárolható: | Újságárusok |
Online vásárlás: |