Az Igazság Ligája

Az Igazság Ligája első jelenete pontosan olyan esetlen, mint amilyen szeretetreméltó: Henry Cavill Supermanét egy csapat lelkes gyerek interjúztatja a mobiltelefonján keresztül, aki próbál felnőni a feladathoz, és szemmel láthatóan azon agyal, mit tenne a helyében Christopher Reeve. Van valami bája ennek a felütésnek, azzal, hogy a nagy, komor Snyder-féle Superman a gyerekek kedvéért próbál kedves, szelíd és jófej lenni. Az ember már csak emiatt szeretné szeretni ezt a filmet.

Azonban ezen a filmen két olyan alkotó, Zack „nagyon borongós és marcona” Snyder és Joss „tréfarépát reggeliztem” Whedon dolgozott együtt, akiknek különbözőbb nem is lehetne a stílusa. Olyan, mint a tűz és a jég, csak a kettő találkozásánál nem marad más, mint szobahőmérsékletű pocsolya, ahogy itt is. Egyébként nem tudtam eldönteni sokszor, hogy Snyder próbált meg nyúlni Whedon eszköztárából, vagy éppen Whedon erőltette rá a stílusát, akkor is, amikor nem kellett volna. Gyanítom, is-is, de inkább az utóbbi.

Van például egy jelenet még az elején, amiben Wonder Woman ment meg egy csapat túszt, akit bankrablók tartanak fogva. Vagy legalábbis bankrablók lennének, ha még Snyderről beszélnénk, kemények, véreskezűek, tesztoszterontól túladagoltak. Ha Nolan rendezte volna, elsütnének valami mélyet és filozófikusat, ha Raimi, akkor esetlenebbek lennének, de a dramatrugiáról jó eséllyel üvöltene a „ne a játékost utáld” szemlélet. Singernél és Favreaunál is a támadás egy konspiráció része lenne, amit egy hatalmával visszaélő ember irányít a háttérből.

Itt az elkövetők nem rendelkeznek semmi motivációval. Amikor az egyiket elkapja Diana, akkor feszélyezetten vigyorogva vallja be, hogy ők egy harmadosztályú terroristacsoport tagjai – így, szó szerint –, akik gyilkolnak, mert… fanatisták? Igazából inkább azért, hogy Wonder Womannek legyen alkalma megmenteni az ártatlanokat a gonosztól, akik úgy kacsintanak ki a nézőre, mintha lámpával világítanának a szemükbe.

Pontosan ez a hozzáállás érhető tetten a főgonoszon, Steppenwolfon, akit, ha az ezredfordulón élnénk, egy lelkes fordító Farkas Istvánnak keresztelt volna el, és ez egyáltalán nem rontott volna semmit rajta. Az alkotók vért izzadnak, hogy Steppenwolf egy félelmetes ellenfél legyen, de egyszerűen sem a designja, sem a színészi játék (pedig Ciarán Hinds nem kispályás), sem nagyon gyér motivációja nem teszi ezt lehetővé – nevezetesen, hogy már-már ödipuszi érzelmeket táplál az Anyadoboznak nevezett idegen technológia iránt.

Apropó, Anyadoboz és Steppenwolf: egy térkapun át a világűrből szarvsisakos férfi érkezik, aki lándzsaszerű fegyverével rendet vág az ellenség között, ellop egy nagyhatalmú kockát, amivel megidézheti az árnyak mögött manipuláló főgonoszt, és egy humanoid lényekből álló horda lesi a parancsait. Emiatt állnak össze a világ legnagyobb hősei, pedig az csak nagyon nyögvenyelősen megy, egyszer össze is verekednek a legerősebb tagjukkal, de aztán évődnek egy keveset, és már szent a béke.

Igen, nekem is tetszett 2012-ben a Bosszúállók, de el kellene felejteni azt, hogy még egyszer megismételjük. Ebbe már belebukott Whedon is az Ultron korával, Singer is az Apokalipszissel, és most a DC bicskája is beletörött. A Bosszúállók egyszeri film volt, aminek a sikerét nem kis részben az adta, hogy nem láttunk előtte hozzáfoghatót. Éppen ezért néztük el a hibáit is, mint azt, hogy Loki motivációi abban a filmben nem voltak különösebben összetettnek mondhatók. Egyszer belefért, hogy egy képregényesen eltúlzott gonoszt lássunk, aki saját faékegyszerű retorikájára olyan büszke, mintha egy 300 oldalas disszertációban értekezne Carl Jungról.

Régen a szupergonoszok igyekeztek többek lenni egydimenziós ellenfeleknél, akik azért vannak, hogy legyen kit lepofozni. Joker, Magneto, de még Willem Dafoe sokat szapult Zöld Manója is több volt Norman Osbornként. Nem egynek pont az adta a varázsát, hogy valahol meg tudtuk érteni a motivációjukat, még ha egyet érteni nem is tudtunk velük. Öt év eltelt a Bosszúállók óta, és senkit nem érdekelnek a motivációk. A gonosz az gonosz, és helyre kell őt tenni. Ultron, Ronan, Malekith és a társaik már nem az embernek azt a sötét oldalát jelentik, ami mindnyájunkban megtalálható, hanem arctalan gonoszok, akiket kétségek nélkül lehet ütni. Hiába lájkolta be Whedon a Steppenwolfot lehúzó twittet nemrég, neki közvetve és közvetlenül is nagy felelősége van abban, hogy idáig jutottunk.

Pedig sok apróság van, ami miatt szeretnénk szeretni a filmet, és amik miatt végül is szódával elmegy. Amik miatt sokan legyinthetnek, hogy hát ez egy olyan film, amin nem kell gondolkodni, nem kell komolyan venni, nem kell tőle többet várni. És végül is elmegy az a két óra, mégha semmi igazán emlékezetes nincs is benne – kötelező félidős harc például bántóan feszültségmentes, ahogy sajnos a régen nagypályás Danny Elfman is felejthető aláfestő zenét tett le az asztalra.

Az Igazság Ligája nem bántóan rossz, csak éppen semmilyen. Nem kockáztat, hanem beáll a sorba, mint a legtöbb társa. És még mielőtt bárki azt mondaná, hogy azért húzom le, mert DC, én az átlagnál megbocsátóbb voltam az Acélemberrel és az Öngyilkos Osztaggal, és kifejezetten szerettem a Wonder Womant.

Innentől kezdve nem akarok több Bosszúállók-epigont látni. Nem baj, ha nem hibátlanok, de azok a saját hibáik legyenek. Merjenek új utat keresni, mint a zsáner nagyon sok képviselői. Mert valahol az nagyon lehangoló, ha egy olyan felütésre, hogy Batman, Superman, Wonder Woman három másik társával csapatot alakít végső soron az a válaszunk, hogy: igen, és?

Stan Lee cameó: nincs, de már nagyon vártam.