Az év legjobb Science Fiction és Fantasy novellái – 2016

Nemrég nálunk is kiadásra került egy nívós amerikai SFF válogatás a Gabo kiadó gondozásában. Lássuk, hogy miként felel meg a szóban forgó kötet az elvárásoknak!

Antológiákat számtalanféleképpen szerkeszthetünk – vagy egyetlen szerző írásaiból válogatunk, vagy egy koncepció mentén állítjuk össze (mint amilyen, teszem azt, a tavaly megjelent Zsiványok gyűjteményes kötet volt). Az egyik legjobban csengő, mégis legproblémásabb irányelv az, hogy a Legjobbakat válogatjuk össze. Problémás, mert egyrészt a jó mindig szubjektív – tetszik vagy sem, mindnyájunknak megvannak az olvasói preferenciáink, ami alapján egy művet jónak vagy kevésbé jónak értékelünk. Emellett meg is növeli az elvárásokat a szóban forgó antológia iránt, hiszen, elvárjuk, hogy azt kapjuk, ami a címben szerepel, míg ha mondjuk ott „Boszorkákat” olvasnánk, akkor annyit várnánk el, hogy minden műben boszorkákat kapjunk.

Félreértés elkerülése végett, ebben az antológiában tényleg zömében jó írásokat kapunk, ahol akadnak ütősek, kellemesek, korrektek, és akad néhány gyengécske is. Ami tény azonban, hogy elég széles skáláját mutatja be a jelenlegi SFF irodalomnak, így arra kiváló, hogy egyfajta széles asztalként az olvasó belekóstoljon a különböző irányzatokba. Ebben a kötetben az előszó mellett huszonhét novella és kisregény található. Vegyük is szépen sorba őket!

Jonathan Strahan: Előszó

A kötet szerkesztője Jonathan Strahan, így hát ő is ír előszót hozzá. Míg mások általában konkrétan a szóban forgó kötetről mesélnek, ő egyfajta átfogó kiselőadást tart arról, hogy az adott évben melyik magazinok milyen évet zártak, melyik szerző mit adott ki a kezei közül. Mivel inkább arra hegyezi ki az előszót, hogy lehetőleg senkit ne hagyjon ki, ezért többnyire csak neveket és címeket mond, anélkül, hogy érdemben értekezne bárkiről is. Ettől egy idő után az egésznek kicsit bevásárló lista érzete lesz, ami a végén átcsap „Memóriafejlesztő Világbajnokoknak” feladványba. Érthető és nemes gesztus, hogy a szerkesztő minél több alkotóra akarja felhívni a figyelmet, de így, ebben a formában pont az ellenkezőjét éri el: sokaknak szerintem egy fia szó nem fog megmaradni ebből a felsorolásból, csak az, hogy 2015 voltaképpen egész jó volt SFF írások terén.

Neil Gaiman: A fekete kutya

Gaimant illetően a legérdekesebb nem a szóban forgó novella, amiről már írtam anno a Felkavaró tartalomról írt ismertetőmben:

„[É]lvezetes írás, ami nem éri el az Amerikai istenek szintjét, de maximálisan túlszárnyalja A völgy császárát. Árnyék eljut egy kisvároskába, és mivel ő csak olyan kisvároskákba jut el, amelyeknek sötét titkuk van, hát, a maga módján megoldja őket. A fekete kutya egyébként az a mitikus alak, aki jelen van az angolszász folklórban, számunkra valahogy mégis csak idegen, pedig a kerekasztal lovagjait meg a többit gond nélkül képesek vagyunk befogadni.”

A legérdekesebb az, hogy Gaiman azon kevés külföldi zsánerszerzők közé tartozik, akiknek ugyanazon írásával több helyen találkozhatunk. Nem ez az első alkalom, hiszen a Felkavaró tartalomban szereplő Az igazság egy barlang a fekete hegyen már a 27 képtelen történet gyűjteményes kötetben is megtalálható volt. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az olvasók Gaiman miatt ruháznának be erre a kötetre, mikor ezen írását egy olcsóbb, írói kommentárral kiegészített gyűjteményben olvashatják.

Paolo Bacigalupi: Hamuváros

Egy nyúlfarknyi novella, ami egy ijesztő és nagyon is hihető jövőt mutat be, ahol a környezetrombolás következtében mindennaposak a hurrikánok, futótüzek, áradások, aminek következtében az egész Egyesült Államok szétesik, és nem csak a gyógyszerek számítanak luxusnak, de a munka és a víz is. Azonban az írás ott ér véget, ahol elkezdődhetne, így többet nem is tudunk mondani róla.

Nalo Hopkinson & Nisi Shawl: Jamaicai gyömbér

A történet hőse Plaquette, egy ifjú, talpraesett fekete leány, aki jól ért a különböző gépek megszereléséhez. Ez a tehetsége pedig jól is jön egy steampunk világban, kár, hogy ez az előző századforduló New Orleans-e, ami nem feltétlen a haladó szelleműségéről vagy a szociális érzékenységéről volt híres. Lássuk be egyébként, bár jócskán benne járunk a 21. században, azért továbbra is hajlamosak vagyunk elfeledkezni a fekete tudósnőkről.

A két írónő annyiban törleszt is, hogy az egyetlen fehér karaktere az írásnak Plaquette főnöke, akit csak M’szjőnek hívnak – gondolom, csak így hívhatják –, aki ugyan nem egy bigott ember (ez esetben nem is alkalmazna egy fekete nőt), de visszaél a helyzetével, így levonja hősünk béréből, ha késik vagy ha túlórázás miatt olajat használ a világításhoz. Árnyaltabb, vagy legalábbis visszafogottabb, mint rengeteg elnyomó karakter, de továbbra is ő húz hasznot mások munkájából. Ugyanakkor a fekete férfiak pedig meglehetősen passzívak, Plaquette apja például magatehetetlen a címben szereplő jamaicai gyömbér fogyasztása miatt – ő sem függő volt, csak éppen egy olcsó keveréket tudott magának megengedni, amin nem tüntették fel a mellékhatásokat –, így helyette kénytelen Plaquette anyja elvállalni férje munkáját.

Ezek mellett Hopkinson és Shawl írása pörgős, őszinte és tudja, mire akar kifutni.

Alastair Reynolds: Csapatban

Melankolikus, keserédes írás egy madarakat megfigyelő tudósról, és rajta keresztül a tudományos élet fonákságairól, az egyénről és a csoportról, valamint a magányról.

Kai Ashante Wilson: Kaiju Maximus©: változatos, szép, új

Töredelmesen bevallom, nem értek én annyira a kaijukhoz, a legyőzésükért az emberségüket feláldozó hősökhöz meg még annyira sem. Azt értem és jópofának is tartom, hogy itt a nemi szerepek felcserélődtek, és apuka gondoskodik a csemetékről, míg anyuka szörnyeket öl és egyre jobban eltávolodik az emberektől, de itt-ott lehetne egy kicsit feszesebb. Például a műben végig van egy kikacsintás, hogy voltaképpen ez egy számítógépes játék, ami igazából csak ott van, de kezdeni nagyon nem kezd vele semmit az alkotó.

Kelly Robson: Versailles vizei

A történet hőse Sylvain, egy ügyeskedő szerencsevadász, aki egy vízi tündér segítségével próbál létrehozni egy csatornahálózatot angol vécékkel a francia király, XV. Lajos udvarában. A mű legnagyobb baja, hogy túl hosszú, lehetne egy tíz, vagy inkább húsz oldallal rövidebb. A mondanivaló, miszerint az emberek nem azt nézik, hogy valami vagy valaki milyen hasznos, hanem hogy miként tűnhetnek különbnek bármi áron – amit inkább másokkal fizettetnek meg –, hamar kiderül, és intelligensen is kerül tálalásra. De egy rövidebb történet bőven elegendő lenne hozzá.

Geoff Ryman: Kapitalizmus a 22. században

Történet egy brazil ikerpárról, akik az egyre terjeszkedő kínai agresszorok elől egy másik bolygóra menekülnének egy szebb jövő reményében. Műfaját tekintve poszt-kiberpunk, ahol az emberek a még fejlettebb technológia következtében ki sem húzzák a fejüket a MI-k által uralt kiterjesztett valóságból. A társadalmi kritika teljesen ül, az írás pedig pörgős, valahogy azonban a furcsa világon kívül nem sok minden marad meg bennünk.

Gwyneth Jones: Tudatosok

Ez a novella az előző párja: találhatunk benne mesterséges intelligenciákat, a Naprendszer távoli bolygóján élő társadalmakat, a szerves és szervetlen személyiségek közötti határ elmosódását, illetve teljes felszámolását, valamint a vágyódást egy régi életet jelentő személy iránt. Ennél az írásnál kezdtem azt érezni, hogy a kötetbe író legtöbb alkotó inkább egy egyedi világ megalkotását tartotta elsődlegesnek, nem pedig a szerethető vagy emlékezetes karaktereket. Szerencsére azonban ez pont a következő novellával változni fog.

Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya

Ez egy nagyon szeretetreméltó, kedves írás két lány barátságáról egy lovecrafti világban, amelyek közül az egyik az okkultizmus szakértője, a másik pedig alapvetően egy plázacica. Őszinte, szívmelengető, árnyalt humorral megfűszerezve. Mindenkinek lelkesen ajánlom!

Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a Pteroszaurusz

Dancy egy fiatal leányzó, aki egy angyal utasításait követi. Ennek megfelelően elkötelezett (vagy bigott, kinek hogy tetszik) keresztény és teremtéselmélet-hívő, ami teljesen logikus, hiszen mindig is tűnődtem, hogy azok, akik nap mint nap találkoznak az Úr és a Sátán követőivel, azok hogy nem kezdenek el kétkedni a tudományos elméletekben? Dancy nem kételkedik bennük, hanem megvetően mosolyog rajtuk.

Aztán útja során kis híján egy pteranodon prédája lesz, ám megmenti őt egy másik leány, Jezebel, aki az evolúció mellett teszi le a voksát. A novella szépen, intelligensen veti össze a két lány világképét, miközben, bár egyértelműen Jezebellel ért egyet, nem hallgatja el, hogy a tudomány hívei sem mindentudóak. Ebben a történetben persze a pteranodon inkább nyilvánvaló szimbólum, mint orosz expresszionista filmben a gömbvillám, de ez nem von le semmit a novella értékéből.

Sam J. Miller: Jégtömbök

Ez a kötet legjobb írása. Pont. Egyrészt képes arra, hogy egy hiteles jövőképet vázoljon fel, amit szintén a globális felmelegedés tett tönkre, mint Bacigalupinál. Ugyanakkor képes az emberi kapcsolatok hiteles, erőteljes ábrázolására. Kapcsolatokéra, amikre az előítéletek rányomják a bélyegüket, akkor is, ha az az előítélet voltaképpen arra vonatkozik, hogy a másik ember milyen előítélettel viszonyul hozzánk. Ebben pedig a világ minden hitelessége ellenére az, aminek lennie kell: háttér.

Elizabeth Bear: A szív mocskos feladványa

Egy sodró lendületű sci-fi történet, ami félig az Avatárt, félig a Burroughs regényeket idézi. Nem véletlen, hiszen eredetileg az Old Venus antológiában jelent meg, és így egy fiktív szomszédos bolygón játszódik, ahol olyan, földihez hasonló, ám jóval egzotikusabb lények élnek, amikről tudjuk, hogy nem létezhetnek. A cím ellenére a történet nem ígér semmi mélységet, egy igényes high-tech ponyvakalandot kapunk, nem kevés Burroughs homázzsal.

Greg Bear: Indul a gép

Jópofa novella az első kvantumszámítógép beindításáról és az azzal járó bonyodalmakról. A kötetből valahogy ez az írás érződött a legrégimódibbnak (vagy egy szép magyar kifejezéssel élve, legoldschoolabbnak), talán pont azért, mert hétköznapi tudósokról szól, akik a négy fal között fedeznék fel a világot, majd aztán eszmecserét folytatnak arról, hogy végül is mi a legjobb döntés, figyelembe véve a sajtót, a tudományt, az emberiséget és az önös érdekeket. Nem feltétlen ebben a sorrendben.

Genevieve Valentine: Vér, hamu, fonat

Történet hétköznapi orosz nőkről, akik a Második Világháború alatt pilótaként vettek részt bevetéseken a nácik ellen. Illetve, mint az kiderül, hősünk éppen nem hétköznapi asszony, hanem egy boszorka, aki komoly harci mágiával nem bír, ellenben apró rítusokkal mégis védelmezi a társait. Az, hogy ez mennyire babona és mennyire tényleges bűbáj, az olvasókra van bízva.

Alyssa Wong: Sorvadó anyának éhező leánya

Hát, már a cím olyan giccsesen gótikus, hogy Edgar Allan Poe is inkább mégis csak visszafeküdne abba a pocsolyába, ha valaki fel is rázta volna. De a történethez teljesen illik, amely egy pszichopatákon és mocskos érzéseken lakmározó vámpírról (vagy ahhoz hasonló lényről/leányról) szól. Kár, mert az érzelmekhez való íztársítás egy jópofa ötlet lenne, csak az író az urban fantasy legnagyobb csapdájába esik, a kamaszos világfájdalom által megrajzolt közegbe, ahol minden és mindenki rossz, de nagyon.

Catherynne M. Valente: Liliom és szarv

Ez a kötet második legjobb írása. Akárcsak az előző novella, ez is a kulináris élvezetekbe tesz egy csavart, nevezetesen, hogy a háborúkat egy mesebeli királyságban nem hadsereggel, hanem vacsorákkal, mérgezett ételekkel és ellenmérgekkel vívják. Már az alapötlet zseniális, de Valente olyan élénk világot és színes szereplőket kerekít belőle, hogy akaratlanul is George R. R. Martin szavai jutnak eszünkbe: „a fantasynek olyan az íze, mint a habanerónak és a méznek, a fahéjnak és szegfűszegnek, ritka vöröshúsnak és bornak, mely édes, mint a nyár.” Ugyan ebben is megvan a lehetőség, hogy egy komor világot kapjunk, Valente képzeletének és emberismeretének köszönhetően egyszerre lesz álomszerű és mégis kézzel foghatóan valós.

Robert Reed: A császárnő teljes pompában

Írás egy bloggerről, aki bizonyos eseményeket kielemezve képes pontos következtetéseket levonni a jövőre nézve. Aztán egy nap hihetetlen hatalom hullik az ölébe az olvasók számára is rejtélyes személyeknek köszönhetően. Nem rossz az alapötlet, nem rosszak a karakterek, de úgy érzem, a végén a szerző igazából egyiket sem aknázza ki tisztességesen.

Jeffrey Ford: A tél kísértete

Volt már, hogy egyedül maradtál a házadban napokra, közvetlenül az ünnepek után? Ez a történet azt az érzést járja körbe. Mást nem igazán ad, és nem is igazán fogunk új szemszögből nézni azokra az alkalmakra, amikor megint egyedül maradunk.

Ian McDonald: Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás

Ez megint egy Burroughst idéző történet, ami a Vénuszon játszódik, és ez is az Old Venus antológiából lett beválogatva. Egy botanikus grófnő keresi öccsét, közben pedig szemügyre veszi a Vénusz flóráját és faunáját, amik megint csak a régi ponyvákat idézik. Keresés közben pedig hősünk számos személyt faggat ki, McDonald pedig sikeresen adja vissza a számtalan nézőpontot a számtalan történetszilánkhoz, amikből egy ember élete bontakozik ki. Sőt, inkább kettőé.

Vonda N. McIntyre: Húgocskák

Az író bemutat egy meglehetősen erőszakos és embertelen civilizációt, és… hát voltaképpen ennyi. A főszereplő se nem különösebben szimpatikus (hiszen más civilizációkat darál le), se nem különösebben érdekes, a világ pedig idegen és az is marad.

Sam J. Miller: Otthonok szellemei

Millerrel már másodjára is találkozhatunk ebben a kötetben. Tekintve, hogy ő tette le a legjobbat az asztalra, ezért ez ellen nincs komolyabb kifogásom, legfeljebb annyi, hogy ha már az antológia célja az, hogy minél nagyobb rálátást adjon a zsáner jelenlegi helyzetére, akkor általában egy író egyszer szerepel az adott gyűjteményes kötetben. Miller ezen műve nem olyan erős, mint a Jégtömbök, de kellemes az otthonszellemekkel teli világban, ahol a gazdasági világválság kirobbanását követően a bankok ott lakoltatnak ki embereket, ahol tudnak.

Nike Sulway: A Karen Joy Fowler olvasókör

Érdekes írás a túlnépesedésről és az azt követően átértékelt családi kötelékekről, olyan emberi szereplőkkel, akik valójában nem is emberek. Érdekes, de kicsit kiforratlan, és még bőven lehetett volna csiszolni rajta.

Kim Stanley Robinson: Felszólalás

Van az a fajta írás, amikor csak egy szereplő beszédét hallhatjuk/olvashatjuk, a másik fél kérdéseire, válaszaira csak ezen keresztül tudunk tippelni, hogy a helyzetről ne is beszéljünk. Na, ez egyike azoknak az írásoknak. A hősünk felszólal egy tárgyaláson, amiből szép lassan kibontakozik az a világ, ahol a tudomány meg akarta oldani az emberiség lehető legtöbb problémáját, és az is, hogy ez mennyire sikerült valójában.

Simon Ings: Drónok

Ez már a sokadik írás a kötetben, ahol az ember szépen tönkre tette a környezetét, amiből aztán az írást a világnak kellene elvinnie a hátán. Nem lenne rossz, de bevallom, addigra már kicsit elegem lett a nagybetűs Átlagemberből, aki egy teljesen megváltozott társadalomban próbálja megállni a helyét. Tévedés ne essék, a környezetvédelem igen is fontos része kell, hogy legyen nem csak a holnap, de a jelen világának is, és a fontos mondanivaló megerősítéséhez szükség van efféle sötét (vagy legalábbis felhős) jövőképekre. De az valahol mégsem jó, ha azt érzem, hogy „ja, épp az imént olvastam ilyet, csak jobban. Meg előtte rosszabban.” Igaz, eddigre már a kötet puszta mérete is a hátralevő írások ellen dolgozik.

Usman T. Malik: A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn

Egy őszinte kisregény egy fiatal arab egyetemi tanárról és annak nagyapjáról, aki Pakisztánból vándorolt ki az Egyesült Államokba. Sokáig egyébként a fantasztikus elem a mesék birodalmában marad, amikor pedig kilép, akkor nem is tudjuk eldönteni, hogy sci-fi vagy fantasy. Nem is kell. Nem is ez a kisregény erénye, hanem a hősei. A végéből kicsit lehetett volna nyesni, de ne kukacoskodjunk.

Kelly Link: Rombolj és találj

Hangulatos sci-fi novella, ami Iain M. Banks emlékére íródott, és egy űrhajótörött testvérpárról szól a kishúg szemén, emlékein keresztül. Itt is elsősorban a világ van előtérben, a karakterek nem különösebben maradandóak vagy egyediek, akkor sem, ha semmi sem az, aminek látszik, mert azt már az elején érezzük.

Ann Leckie: Más néven a világ

Adott egy bolygó, amit emberek kolonizáltak, hogy aztán évezredek elteltével újabb emberek érkezzenek. Egymás nyelvét nem hajlandóak elsajátítani, hanem néhány nyelvész által létrehozott fordítómodulokat használnak – aztán meg csodálkoznak, hogy a háború megjelenik a küszöbön, és szeretne beljebb fáradni. A történet inkább ízelítő, semmint kerek egész, a karakterek pedig nem rosszak, de megint azt érezzük, hogy a világhoz asszisztálnak.

Végszó

Összességében azt éreztem, hogy bár számos jó írással lettem gazdagabb, mégsem ártott volna némileg rostálni az írások között. Az év legjobb Science Fiction és Fantasy novellái – 2016 ugyanis még jobb, még ütősebb lehetett volna fele ennyi oldalszámon (ami jelenleg némileg több, mint hatszáz oldal). Az is érdekes, hogy a legjobb írások itt nem az antológia elején vagy végén, hanem a közepén találhatóak. Sokszor éreztem azt, hogy a szerzők inkább egy új világot vázolnak fel, és a hőseiket inkább juszt sem teszik érdekesebbé, mert akkor csak elvonják a figyelmet a háttér, a közeg elől. Pedig lehet átlagembereket érdekesen megírni (ld. a kiemelt Jégtömböket), emellett az olvasók zömét mégis csak elsősorban a szereplők érdeklik, és csak másodsorban az általuk lakott világ.

Az év legjobb Science Fiction és Fantasy novellái – 2016 tényleg jó írásokat vonultat fel, amiket mindenképpen ajánlok SFF-rajongóknak – viszont a fent említett hibák meggátolják abban, hogy valami tényleg ütőset, emlékezeteset kapjunk.