Avengers: Kree-Skrull War – Totális Marvel eposz

Hogy rögtön a közepébe vágjunk, a Kree-Skrull War minden idők egyik legnagyszerűbb Bosszú Angyalai története. Epikusabb, monumentálisabb, lendületesebb és ötletesebb, mint napjaink nagy dirrel-durral beharangozott, a Marvel színe-javát felvonultató crossoverei. Na nem mintha a Kree-Skrull War crossover lenne – ez az 1971-es történet egy egyszerűbb kor szülötte, amelyben az írók még nem érezték szükségét annak, hogy az eladások érdekében keresztbe-kasul ráncigáljanak egy sztorit a kiadó összes létező címe között (még valószínűbb, hogy meg sem fordult a fejükben, hisz az első igazi crossoverekre a ’80-as évekig várni kellett). Bíztak a történet erejében, a karakterekben, a rajzokban, abban, hogy az egész képes eladni önmagát, rafinált reklámfogások nélkül. A Kree-Skrull War esetében pedig maximálisan sikerrel is jártak, és megalkottak egy olyan, korát megelőző, nagyszabású történetet, ami az azóta eltelt 37 év ellenére még mindig az egyik (?) legtöbbet emlegetett esemény a Marvel univerzumban – lásd az ebből kiindult, jelenleg folyó Secret Invasiont. De írásunknak van egy másik apropója: az új (immár második) gyűjteményes kiadása ebben a hónapban jelent meg, így hát soha jobbkor nem tudnánk visszatekinteni erre a remek történetre.

A sztori egy sugárzás miatt önmagára és környezetére is veszélyessé vált Marvel Kapitány üldözésével kezdődik, ami elvezet a kree faj azon gonosz kísérletéhez, hogy az evolúció visszafordításával az amőbák szintjére alacsonyítsák az egész emberiséget. A Bosszú Angyalai persze közbeavatkoznak, de ez a kaland aztán egy sokkal grandiózusabba és veszélyesebbe vezet: a Föld az egymással háborúzó kree és skrull frontvonalának középpontjába került, és a stratégiai jelentőségű kék bolygót mindkét faj magának akarja, hogy saját javára billentse a régóta tartó küzdelem mérlegét. A teljes pusztulás útjában természetesen csak a maroknyi hős áll, Amerika Kapitány vezetésével.

Roy Thomas története a ’70-es évek egyik leginnovatívabb, leginkább időtálló képregénye. Rengeteg előremutató dramaturgiai fogást alkalmaz, logikusan, fokozatosan, és intelligensen építi fel a sztorit, aminek nem fél aktuálpolitikai allegóriákat is a szolgálatába állítani – mindezt a ’70-es évek legelején, amikor a képregény még egyszerű gyerekműfajnak számított. És akkor még nem beszéltünk a legendás Neal Adams korszakalkotó rajzairól – de haladjunk szépen sorjában. A sztori oly nagyszabású, hogy szinte felfogni is nehéz: a szuperhős-képregényekben persze mindennapos a világmegmentés, az űrben való kalandozás, és még a legeszementebb ötletek is megtalálják az útjukat egy-egy képregénybe, de amit Thomas itt művel, az nem más, mint a médium és a Marvel Univerzum lehetőségeinek totális és tökéletes kihasználása. A hősök a sztori előrehaladtával bejárják a fél világot, egy, a Vadföldre emlékeztető, történelem előtti dzsungeltől a floridai űrközponton át a Himalájáig, öngyilkos utazásokat láthatunk a galaxis ellenséges hajóflottákban tobzódó végtelenségébe, és a kómában fekvő Vízió agresszív antitestekkel teli szervezetébe, felbukkan a későbbi Ms. Marvel, Carol Danvers, az inhumans, és a Fantasztikus Négyes is, nem beszélve a kree Ronanról és a Szuper Skrullról. Minden egyes oldalról üvölt a (kicsit sem erőltetett) monumentalitás. És mégis, a napot végül nem valamelyik nagy hős, hanem egy egyszerű ember, a jópár szuperhős segédjeként működött Rick Jones menti meg.

Közben a korszakhoz képest Thomas meglepően intelligens és bátor témákat érint. Az idegen invázió kísérletének nyilvánosságra kerülésekor H. W. Craddock szenátor bizottságot állít fel a fenyegetés elhárítására, ami agresszíven és önkényesen támadja a gyanúba kevert hősöket (mivel azok bújtatják a kree származású Marvel Kapitányt), és ebben persze nem nehéz meglátni az ’50-es évekbeli mccartyzmus metaforáját (de akár a képregények negatív társadalmi hatásaira figyelmeztetető, 1954-es kongresszusi meghallgatást is említhetjük), a skrull beszivárgás pedig az országos paranoiát generáló kommunista fenyegetés rémének megfelelője. Mindeközben a Vízió szolgál néhány igazán emlékezetes megjegyzéssel az emberi természetről (a másságot és a rasszizmust illetően), illetve egy szintén korát meghaladó megállapítással arról, hogy a szuperhősök természetükből adódóan mind abnormálisak és kívülállók. Ami pedig a legjobb, hogy ezek nem okoskodó, mesterkélt komolykodásként, hanem a történet szerves részeként jelennek meg, és dicséretre méltó arányérzékkel, pontosan annyira vannak előtérben, amennyire az megkívánja.

Thomas tehát nagyszerű sztorit mesél el, de az is legalább olyan érdekes és izgalmas, ahogyan elmeséli. A ’70-es évek elejéhez képest szokatlan eleganciával és magabiztossággal építi egymásra az egyes történetszálakat és idősíkokat. Mint egy virág, a történet fokozatosan nyílik, és tágul ki, egyre és egyre monumentálisabbá válva, ahogy minden egyes konfliktus közvetlenül és logikusan vezet egy nála nagyobbhoz. A szétszabdalt időszerkezettel pedig biztosítja, hogy a cselekmény egyes elemei mindig pontosan akkor kerüljenek a helyükre, amikor már a lehető legtöbb feszültséget sajtolta ki belőlük, újra és újra bizonytalanságba taszítva az olvasót, aki minden oldal lapozása előtt megkérdi: és most? Kicsit sem túlzás azt állítani, hogy ez a roppant intelligens dramaturgia egy mai képregénynek is becsületére válna. És ugyan ez a történet elsősorban nem karakterközpontú (bár a Sólyomszemből ekkoriban Góliáttá vedlő Clint Bartonnak vannak kifejezetten jó pillanatai), azt érdemes megjegyezni, hogy itt kezdődött el a Skarlát Boszorkány és a Vízió hosszú évekig tartó románca, ami csak pár éve, Brian Michael Bendis Káoszában ért tragikus véget.

Ami a rajzot illeti, az első négy részért Sal Buscema volt felelős, és a ’70-es évek elejének megfelelő, mai szemmel persze avítt, de dinamikus és korrekt képeket szállított. A 93. résztől viszont átvette a helyét Neal Adams, akit nem véletlenül tartanak mind a mai napig a korszak egyik leginkább kiemelkedő művészének. Naturalisztikus stílusa, a szokásosnál jóval realisztikusabb formái és (főleg) arcvonásai, szárnyaló fantáziája (a Vízió testében játszódó klasszikus jelenetek bő három évtized távlatából is lélegzetelállítóak), az epikus eseményeket messzemenően kihasználó látószöge megadja a Kree-Skrull Warnak azt a vizuális megjelenést, amit monumentalitásával megérdemel.

A mai képregényeken edződött olvasóknak persze akadhat problémájuk a mindent jellegzetesen túlmagyarázó szövegdobozokkal és gondolatbuborékokkal, az olykor kissé papírízű dialógusokkal, és a harcok közbeni nagy hőzöngésekkel, de mindenkinek, akit érdekelnek a szuperhős-képregények, megéri félretennie esetleges szkepticizmusát, és belevágni a Kree-Skrull Warba. Egészen szenzációs módon elmesélt történetről van szó.


Megjelenés: 1971 (kilenc rész)
Történet: Roy Thomas
Rajz: Neal Adams, Sal Buscema