Aquaman

James Wan Aquamanje pontosan olyan, mint a címszereplő: energikus, jól néz ki és letagadhatatlanul nagy szíve van akkor is, ha nem feltétlen az eszéért szeretjük. Bár minden filmet megnézek, amit kitermel a zsáner, mégis rég hallottam ilyen banális párbeszédeket, és a történet is faékegyszerű – és ennek ellenére mégsem írnám le üres hollywoodi kasszasikerfilmként, ugyanis az apró részleteket illetően karakter és világábrázolás terén valahogy mégis kimondottan ötletes és intelligens.

És látványos, mocskosul, veszettül látványos, ami világábrázolásban lemossa az összes idei társát a színről a Fekete Párduc kivételével. Az Aquaman tengeri világát ugyanis nem csak megdizájnolták, de az utolsó részletig megálmodták és átgondolták. Tényleg, az alkotók annyi energiát öltek egy – víz alatt – lélegző világ létrehozásába, ami mögött rengeteg sci-fi és fantasy elbújhat.

Igazából felsorolni is fölösleges, hogy Wanre mely óceánnal kapcsolatos történetek hatottak a fantasztikus zsánerből, ugyanis a helyes válasz: az összes. Van valami szerfelett szeretetreméltó abban, hogy egyik ötletet hajigálja a másikra, anélkül, hogy megállna és kibontaná bármelyiket, miközben az egész mégis egy egységet alkot. Emellett bár a történet harmatos, a cselekmény mégis pörög, ugyanis az alkotók előszeretettel nyúlnak a szórakoztató irodalom egyik alaptéziséhez, nevezetesen, ha kicsit is leülnének a dolgok, akkor jelenjen meg két kötekedő alak.

Emellett a kicsit suta szövegek ellenére is igyekeznek a legtöbbet kihozni a karakterekből, akik egyébként nem feltétlenül a valaha volt legérdekesebb képregényhősök. Annyira nem, hogy a mai napig meghatározó Igazság Liga rajzfilm az eredeti hét tagból minden szívfájdalom nélkül kipenderítette Aquamant, és Sólyomlányt tette a helyére. Sőt, Aquaman sokáig könnyű célpontja volt a gúnyos fricskáknak. Jason Momoa viszont minden szempontból feljavította ezt a karaktert, nem kevés humort, esendőséget és lendületet adott egy egyébként tényleg sótlan figurához.

Ez igaz a többiekre is, még akkor is, ha voltaképpen megmaradnak kétdimenziós figuráknak, akik többnyire az általuk játszott színészek karizmájának köszönhetően maradnak felszínen. Willem Dafoe szeretetreméltóan hozza a bölcs, lojális mentort, Yahya Abdul-Mateen II Fekete Mantája tele haraggal, gőggel és önzéssel, ami által a figura érdekesebb lesz, Dolph Lundgren pedig ugyan csupán karizmatikusan, „lundgrenesen” mosolyog, de ez elég is. Ugyanakkor Amber Heard és Patrick Wilson karakterei pontosan félúton vannak a zsáner eddigi kedvesei és gonoszai között, ugyanannyi jobb akad náluk, mint rosszabb. Temuera Morrison viszont kifejezetten szerethető a hős apjaként, ahogy Nicole Kidman is Atlanna királynőként.

Mindezek ellenére azért örülnék egy kicsit erősebb történetnek, ahol egy hangyányit több energiát szánnak a dialógusokra, hogy igazán erőteljes legyen a sodrás. Mert szép a látvány, és tényleg gyerekkorunk filmjeit idézi a hozzáírt szinti zene is, de a habkönnyű történet tagadhatatlanul vízválasztó lesz sokak számára akkor is, ha ebből a szempontból az alkotók bölcsen kerülnek mindenféle hatásvadászatot.

Ennek ellenére ilyen egy buta látványfilm, amelynek megbocsáthatók a hiányosságai. Ilyen lenne egyébként Thor is, ha Moana és Zsákos Bilbó gyereke lett volna – és egyébként Atlan királyt nem Dwalin játssza, ha már itt tartunk? Bár hozzátartozik, hogy a Marvel filmek Asgardja fasorban sincs a DC Atlantiszával.

Az Aquaman ugyan nem éri el Wonder Woman szintjét, mert hiányzik annak az érzékenysége, ugyanakkor hozzáhasonlóan jó érzékkel viszi el a DC Moziverzumot abba a klasszikusan mitikus-epikus irányba, ami megkülönbözteti a Marveltől, és ami a többi DC filmnél inkább csak egy ígéret volt.

Csodanő kapott maga mellé egy öcsikét. Messze nem tökéletes, és akinek herótja van már a zsánertől, az nem emiatt gondolja meg magát. De az ígéretét maximálisan beváltja, és egyelőre ez is elég.