Annihilation – Űrszakadás, földindulás

Miközben a Föld szuperhősei egymást gyepálták holmi kis regisztrációs törvényecske miatt, a világűr kifordult magából, egész rendszereken söpört végig egy pusztító galaktikus háború, több milliárdan haltak meg, bolygók pusztultak el, és az egész univerzum sorsa egyetlen hajszálon függött. Az Annihilation a Marvel 2006-os évének „másodélvonalbéli” crossovere volt Amerika Kapitány és Vasember haddelhaddja mögött, de miközben a hősök nagy dirrel-durral, orbitális médiavisszhanggal, az olvasókat reklámokba fojtó kampánnyal hőzöngtek New York utcáin, Keith Giffen sorozata csendesen érkezgetett az árusok polcaira, és minden egyes számmal szépen lealázta a gigászi Civil Wart (pedig az sem volt rossz), ami mellett azonban sajnos alig tűnt fel. Az Annihilation persze eleve kemény hátránnyal indult, hiszen nem vonultatja fel a Marvel nagy, színes, népszerű hőseit – viszont felvonultat kiváló történetírást, csodás rajzokat és hatalmas, epikus eseményeket. Igazi, nagy, szemet-szájat eltátó űroperáról van szó.

A Fantsztikus Négyes örök ellensége, Annihilus előkecmereg a negatív zónából, és egy gigászi hadsereggel megindul az univerzum ellen. Bemelegítésnek eltörli az egész Nova Őrséget, mindössze egyetlen túlélőt, a földi Novát hagyva maga után, majd folytatja pusztító hadjáratát, melyben milliárdok hullanak el. A konfliktusba beavatkozik az Ezüst Utazó, a jó oldalon száll harcba Ronan a vádló, és Szuper Skrull, és persze felbukkan maga a nagy bolygófaló, Galactus is – mert hát miféle epikus űropera az, amiben neki nem jut szerep?

Az Annihilation írói ügyesen leporolták a Marvel „űrrészlegét”, amiben igencsak rég történt már ilyen nagy jelentőségű eseménysorozat, és tették mindezt úgy, hogy gondoltak azokra is, akik nincsenek otthon a kiadó galaktikus játszmáiban. Vagyis a Marvel űrvilágának néhány egészen alapvető karakterértől eltekintve, a sorozathoz szinte semmilyen előismeret nem szükséges, és nem csak azért, mert az egyes részek végén ismertetők segítik az olvasót, hanem azért is, mert a hatrészes sorozatot az alkotók négy minivel vezetik fel (öttel, ha a Drax the Destroyert is beleszámítjuk), amelyek mindegyike a konfliktus egyik kulcsszereplőjére koncentrál, bemutatva motivációit, az annak megértéséhez szükséges háttértörténetét, és azt, hogyan keveredik bele a pusztító háborúba.

Az összesen 29 részes sztoriban van minden, ami szem-szájnak ingere: óriási csaták, nagy hősök, hatalmas gonoszok, született, brutális harcosok, keserű áldozatok (hullanak a karakterek rendesen), és egy olyan epikus látószög, aminek köszönhetően az olvasó nagyjából minden ötödik oldalt követően levegő után kapkod. Az események monumentálisak: bolygórendszerek semmisülnek meg, egész hadseregek válnak semmivé, az űr isteni erővel felruházott teremtmények harcaiba remeg bele – de a történet nagyszabású mivoltát talán elég azzal érzékeltetni, hogy egy ponton Annihilus fogságba ejti, és tehetetlen, élő fegyverként használja magát Galactust. A sorozat legnagyobb erénye mégis az, hogy sok különféle karaktert vonultat fel, és képes mindegyiket kellően kibontani, így mindig kicsit más szemszögből mutatva be az eseményeket. Ráadásul szinte mindegyikük egy teljesen új, nem egy esetben igen meglepő helyzetben találja magát a történet végére.

Ott van Drax, aki azért vesz részt az Annihilus elleni küzdelemben, hogy bosszúját beteljesítve levadássza a vele szövetségre lépett Thanost, az árulással vádolt Ronan, aki nevét próbálja tisztára mosni, és rájön, hogy a korrupt kree vezetés lepaktált az ellenséggel, a Szuper Skrull, aki a Fantasztikus Négyes gonosz ellenségéből hőssé válik, az Ezüst Utazó, aki újra Galactus hírnöke lesz, és persze Nova, aki új erejével, az Őrség egyetlen túlélőjeként az egész univerzum sorsát veszi a vállára. Giffen és társai nagyszerűen fonják össze a történet szálait, eleven, humort sem nélkülöző dialógusokkal kényeztetnek, kiválóan írják a mélységesen emberi, erényekkel és gyarlóságokkal felruházott, morális és személyes konfliktusokat is átélő karaktereket (egyedül talán Ronan sztorija sikerült kicsit gyengébbre és érdektelenebbre a többihez képest), és hozzáértésüknek hála a hatalmas ütközetekkel és robbanásokkal tarkított sorozat egyetlen pillanatra sem válik személytelenné. Épp ellenkezőleg: szenvedélyes, stílusos, sötét történetet kapunk.

A 29 rész elkészítésében összesen 7 rajzoló vett részt, akik mind a sorozat egy-egy minijéért voltak felelősek – és nagyszerűen helytálltak. A legjobb munkát talán Kev Walker (Nova) és Andrea Divito (Annihilation fő mini) végezték, akiknek képei hihetetlenül elevenek, dinamikusak, és fantasztikusan érzékeltetik a karakterek drámai helyzetét és a csaták halálos, őrült forgatagát – de a többieknek sincs okuk szégyenkezésre, az Annihilation összességében csodás látványvilággal kápráztatja el az olvasókat.

A sorozat bátran ajánlható mindenkinek, megkockáztatom ugyanis, hogy a Marvel történetének egyik legjobb crossovere: dögös, lendületes, fordulatos, hihetetlenül nagyszabású, ráadásul beható ismeretek sem szükségesek hozzá. És mellette a Civil War nem tűnik többnek óvodások homokozóbeli veszekedésénél.

Megjelenés: 2006-2007
Történet: Keith Giffen, Dan Abnett, Andy Lanning, Simon Furman, Javier Grillo-Marxuach
Rajz: Andrea Divito, Kev Walker, Mitch Breitwesier, Scott Kolins, Renato Arlem, Jorge Lucas, Gregory Titus

Olórin, 2008. április 7.