Aliens 1-2. – Vérengzés félárbocon

2009 a Cartaphilus nagy éve volt. Korábban főként rockzenei témájú könyveikkel (Slash-életrajzzal meg ilyesmikkel) hívták fel magukra a figyelmet, de 2008 végén jött a nyitás a képregények felé: a Watchmennél bombasztikusabb belépőt aligha találhattak volna. Aztán belekezdtek a Simpsonsba, legutóbb a Sandmanbe, és már kétkötetnyi Aliens-sztorit is a piacra dobtak. De minek is?

Az Idegenek legutoljára ’97, a negyedik film tájékán pörgették a lakosságot, nincsenek annyira a köztudatban, mint Simpsonék, és – képregényben legalábbis – nincs olyan jó nevű írójuk, mint Neil Gaiman. Meg mintha egyszer már be is fuccsolt volna a hazai Aliens-kiadás. De ha már itt vannak, lássuk, milyen minőségű történetek keretein belül irtják azt, aki az útjukba kerül. A két kötet eltérő szerkezetű: az első, a riasztóan steril borítójú Üvegfolyosó és egyéb történetek antológia, vagyis célja az, hogy minél változatosabb hátterek előtt és különböző korszakokba helyezett alapszituációk közepette mutassa be a címszereplők arctalan seregét (ill. néha csak egy-egy magányos mészárost). Egy ilyen „novelláskötet” előnye, hogy nagyobb eséllyel talál benne mindenki valami kedvére valót. Ha valaki az ötvenes évek amerikai kertvárosaiban mozog otthonosan – ott támad az alien. Ha bejönnek a marcona vikingek – nosza, küldjünk be közibük egy alient. Nem túl kreatív koncepció, és ez tulajdonképpen rányomja a bélyegét az egész kötetre. Az egyes sztorik alkotói csak ritkán jutnak tovább a kulisszák leleményes kiválasztásánál. Talán egy kisebbet pukkanó slusszpoén még belefér (mint például, hogy Ellen Ripley felmenői is bajszot akasztottak már az Idegenekkel), de egy komolyabb ötlet kibontása, néhány valódi mélységgel rendelkező karakter felépítése már nem nagyon sikerül – ez persze 24 oldalon nehéz, tudom én.

Hiába hozza magával az ötvenes évek UFO-paranoiáját a már említett Földre szállt angyal, vagy teszi idiótán groteszkké a főhőssé avanzsáló sertés a Malac című fejezetet: meglehetősen súlytalan képregények ezek, nem nagyon indítják be az olvasó fantáziáját. Tanulságos, hogy a kötet legjobb darabja alaphelyzetét tekintve korántsem különleges: David Lloyd Üvegfolyosója pont abban az űrutazós-kiábrándult jövőben játszódik, amiben a filmek is. Itt azonban a főszereplő figurájában végre rejlik valamiféle mélység, és vonható egy találó párhuzam. A protagonista kegyetlen bérgyilkos, gépiesen végzi a munkáját, egyszer mégis leblokkol, hallucinálni kezd – azt érzi, hogy figyelik. Törvényszerű, hogy ő legyen az, aki szembeszáll a hajó fedélzetén portyázó szörnnyel, egy másik kérlelhetetlen gyilkossal. Ez a másik viszont sosem inog meg, nem támadnak kételyei és nem ad kegyelmet – mintha ő lenne főhősünk büntetése, amiért nem volt képes végérvényesen elfojtani magában az embert.


Az Aliens-történetek tradicionális főszereplője viszont nem valamelyik keménytökű katonaember, hanem egy látszatra gyenge nő, azaz az örök Ripley – Sigourney Weaver gondoskodott róla, hogy megjegyezzük: ezeket a nyáladzó lényeket az esetek nagy többségében csak egy hölgy tudja hatékonyan kiiktatni. Így hát van feminista-vonal a vikinges Vadászban is, a második kötet hosszabb sztorijáról már nem is beszélve. Ebben a következő etapban ugyanis már csak két történet van, a korábbiakhoz hasonlóan rövid Kísértet és a három felvonásos Szemfényvesztés. Utóbbiban előkerül néhány újabb hagyományos alien-kellék: az istent játszó ember, aki hiába hiszi el magáról, hogy számít valamit, már jön is a xenomorf, hogy megmutassa, hova tegye az egóját. Szembesülés a saját korlátainkkal, a saját félelmeinkkel, a sötét oldalunkkal – csupa korrekten megmutatott gondolati elem. Mégis hiányzik az, hogy valamit hozzátegyenek a szerzők (ezúttal nem kisebb nevek, mint John Arcudi és Richard Corben) a jól bevált recepthez: munkájuk így csupán a lecke kiszámítható felmondása.

A Szemfényvesztéshez hozzácsapott Kísértet ügyesebb alkotás. A tizenévesek baráti társaságába érkező srác egyből birokra kelne a talán nem is létező (dehogynem) Idegennel, hogy villantson a csaj előtt – hoppá, az alien és a szexualitás anatómiailag igazolt (fallikus koponya!) kapcsolata begyűrűzik Jay Stephens sztorijába, Eduardo Risso zsánertől szokatlan, ám frissnek ható rajzaival megtámogatva. És itt is van gonosz slusszpoén – mindkét kötet anyagát beleértve is a Kísértet a kedvencem.
Nem ejtettem sok szót az egyes történetek grafikai oldaláról. Jobbára ezen a fronton is tisztességes iparosmunkát kapunk. Kiemelném David Wenzel egyéni színvilágát a Vadászban és a V mint vérbosszút is jegyző David Lloyd visszafogott, de szép lassan az oldalak közé rettegést csempésző képeit az Üvegfolyosóban (Wenzel és Lloyd egyaránt íróként is jegyzik munkájukat – ezen is el lehet mélázni). No meg persze említést érdemel a Szemfényvesztés rajzolója, Richard Corben is, aki volt már ugyan jobb, de mégis, ahogy Kevin Spacey vélekedik vágyainak tárgyáról az Amerikai szépségben: „akkor sem tudna átlagos lenni, ha akarna”. Végeredményben nem igazán rosszak ezek az Aliens-képregények, és nem is túl jók: leginkább a néha unalmas, néha abszolút szórakoztató középszerbe pozícionálnám őket. Az Idegenek, akik (amik) annyi gondot okoztak például a Nostromo fedélzetén, a hazai szereplésüket tekintve vélhetően nem sok vizet zavarnak.

Kránicz Bence, 2010. március 7.