Alfabéta-díj interjúk: Lakatos Botond

Az idei Alfabéta-díj jelöltek között az elsőkönyves Lakatos Botond Gilisztalázadás című képregénye is szerepel. A Gilisztalázadás a szerző kiadásában jelent meg, melynek központi témája környezetünk és az állatok tisztelete; az együttélés. A kötetről, alkotói folyamatokról és tervekről Demus Zsófia (Szépirodalmi Figyelő) kérdezte.

Demus Zsófia: Mikor kezdtél képregényekkel foglalkozni? Mi volt az első képregényes élményed?
Lakatos Botond: Nem a képregény olvasás felől érkeztem a képregénykészítéshez. A képzőművészet világában mozogtam; összehoztam egy festőművész-diplomát, évekig dolgoztam rajztanárként. Meglehetősen grafomán festő voltam, sokat írtam a művészetről, és nagyon szerettem a szorosan összetartozó képekből képsorozatokat készíteni. Nagyon sokára esett le a tantusz, hogy ezek szerint képregényeket kéne csinálnom, az a nekem való médium. Tehát logikai alapon jöttem rá, mi az én utam, a környezetemben ez egyáltalán nem volt értékelt terület.

DZs: Milyen képregényeket olvasol szívesen? (Mi inspirált a Gilisztalázadásnál?)
LB: A társadalmi témájú képregények szimpatikusak számomra (Maus, Persepolis stb.). Ugyanakkor nem olvasok sok képregényt. Ifjúságomban nyugtalanul faltam a könyveket, filmeket, képeket, most viszont már jól érzem magam a saját kis világomban, nem érzem annyira szükségét a kívülről töltődésnek. A magyar képregényeket szívesen olvasom, amióta én is belevágtam a képregény-készítésbe, úgy érzem, hogy azok számomra is ismerős világról szólnak. A japán rajzfilmeket és képregényeket tudom még kiemelni mint inspirációs forrást.

DZs: Milyen előkészületekre volt szükséged, nem feltétlenül a giliszták tanulmányozására gondolok, bár az is érdekes lehet, hanem magára a folyamatra: a képregény-alkotásra.
LB: A rajziskolákban azt tanítjuk, hogy a képeket a nagyobb egységek felől kell kezdeni, és a részletek felé fejleszteni a kidolgozás során. Mindig az egész képet kell szem előtt tartani annak érdekében, hogy a részek megfelelően illeszkedjenek egymásba. Én ezt próbálom megvalósítani a képregény-készítés során is. Egymást követően három, egyre kidolgozottabb képregény-változatot készítek. Először firka szinten csinálom meg az egész képregényt, majd egy közepes kidolgozottságú következik, végül a végleges változat.

DZs: Hogyan állt össze ez a mű, milyen alkotói folyamatokon, nehézségeken estél át?
LB: Nagyon sok ötletem gyűlt össze a gilisztákkal kapcsolatban. Attól tartottam, hogy ha túl hosszú lesz a képregény, akkor esetleg soha nem fog elkészülni. Az egyik nehézség tehát a rövidítés volt. Az első változat után az ötletek felét kihúztam, ráadásul áldozatul estek számomra kedves jelenetek is. Például az első változatban volt egy apokaliptikus jelenet, melynek során a gilisztacunami elsöpörte az emberiséget. Ezt nagyon kedveltem, mégis kimaradt a végleges változatból. Úgy érzem, összeségében azért jót tett a könyvnek a rövidítés.
A másik nehézség a megjelenítést érintette. Nagyon különböző dolgok szerepelnek a történetben, amiket nem könnyű egyidejűleg ábrázolni. Giliszta, ember, nagy terek, utcák, amik mind nagyon eltérő léptékű dolgok, valamelyik apró, másik meg hatalmas. Nehéz volt még úgy megrajzolni a giliszták tömegeit, hogy ne legyen unalmas a sok egyforma kukac. Redukált rajzi stílussal próbáltam közös nevezőre hozni ezt a sokféleséget.

DZs: Miért pont a gilisztákat helyezted a történet középpontjába?
LB: Eredetileg egy olyan metropoliszon gondolkoztam, amely ketté volt osztva a föld alatti munkások és a föld felett élő haszonélvezők világára. Fritz Lang után nem tűnt túl eredetinek a történet. Emellett egy erdei mese is volt a fejemben, amelyben a giliszták a borzok táplálékai. A giliszták váratlanul átugrottak a metropoliszba, és kiváltották a munkásokat. Úgy éreztem, hogy ezzel több legyet ütök egy csapásra. Nemcsak hogy elkerülök egy ósdi klisét, de környezetvédelmi irányba is kiterjesztem a társadalmi kérdéseket. A társadalmi polaritás megmaradt, ugyanakkor a képregény üzenete egyetemesebbé vált. A társadalmi igazságosság egyetemes igazságossággá bővült.

DZs: Nekem különösen tetszett, hogy az állatok és az emberek értik egymást, és „…minden élőlény egyenlő az univerzumban” – tudatosan szól ez a mű a környezetről, az „alsóbb rangú” fajok védelméről?
LB: Igen, a természetvédelem, a természetszeretet, a természetjárás állandó témák nálam. Nem véletlen, hogy második – szinte kész – képregényem természetjárással, ismeretterjesztéssel kapcsolatos. Alighanem hatással volt rám a Hitoshi Iwaaki által készített Kiseiju manga is, amelyben a hős a testében élő parazitával folytat izgalmas párbeszédeket, és közösen fejtenek ki egy radikálisan igazságos természetképet.

DZs: Milyen korosztálynak ajánlod a képregényt?
LB: Az egészen kis gyerekeket kivéve, bárkinek. Szeretem a kevert korosztályú alkotásokat. Nem gondolom, hogy egyértelműen meg lehet mondani, mi való a különböző korosztályoknak. Gyerekkoromban a Fehérlófia meg az Állatfarm rajzfilmeket szerettem, nem pedig a tipikus gyerekeknek szánt filmeket, viszont felnőttként is tudok élvezni infantilis alkotásokat. Nagyon szórakoztató a gyerekek világa. Nincs megírva, ki mit nézhet. Nem dől össze a világ akkor sem, ha egy gyerek csak részben érti a történetet.

DZs: Zaki bácsi visszatérése nagyon idilli befejezés, miért döntöttél e mellett?
LB: Sikerült egy kiút nélküli, reménytelen helyzetet összehoznom a giliszták történetében. Az a helyzet, hogy ezt tényleg így is gondolom; az emberiség nem valószínű, hogy vissza fog venni valaha a természettel szembeni igényeiből. Viszont az összeomlás, a reménytelen helyzetek után is történik mindig valami, haladnak tovább a dolgok. Olyan nincs, hogy nincs sehogy. Nem tetszett, hogy tömeghalállal végződik a történet, és kész, ezzel vége. Muszáj volt bármilyen képtelen módon kiemelnem a gödörből a hőseimet. Emellett viccesnek találtam, hogy a feltámadást, a lélek örökkévalóságát és a halál utáni lét gondolatát kiterjeszthettem a gilisztákra. Logikus, hogy ha az emberek lelke örök, akkor a gilisztáké is.

DZs: Milyen fogadtatása volt a képregénynek és neked mint alkotónak?
LB: Kaptam visszajelzéseket, de összességében csendes volt a fogadtatás. Azt hiszem körülbelül ez volt az elvárható; nem látom, hogy nagy nyüzsgés lenne a képregények körül. Több beszélgetésre, vitára, elemzésre lenne szükség. Ezt egyébként a festészeti életben is tapasztaltam, az intellektuális élet a magánszférába szorult vissza. Üdítő színfolt számomra a Nem Adom Fel Kávézó képregény könyvtárában lévő képregényes beszélgetések, ahol lehet ebben a témában beszélgetőtársakat találni.

DZs: Milyen terveid vannak még? Említetted, hogy készül egy újabb képregény…
LB: Mindenképpen szeretnék még képregényeket csinálni, számos tervem van. A második képregényem gyakorlatilag el is készült, ami a Tisza-tó élővilágáról szól. A kiadásáról még nincs tervem, és a világjárvány miatt egyelőre jegelem is a kérdést, inkább a harmadik történetemre kezdtem koncentrálni, ami szintén társadalmi témájú képregénynek ígérkezik.