Aki a Cherubion világát megálmodta – Beszélgetés Nemes Istvánnal

Fazekas Attila Sci-fi Klasszikusok Képregényen sorozatának ötödik köteteként május 8-án, a 12. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon lesz a bemutatója a Jeffrey Stone (Nemes István) regényei alapján és az általa megalkotott fantázia-világban játszódó Cherubion című képregénynek. Ebből az alkalomból Verebics János a Debrecenben élő mesterrel, a magyar sci-fi kiemelkedő alkotójával, legendás kiadójával és szerkesztőjével beszélgetett.

Kezdjük a neveddel, drága Mester! Hogy lettél te Jeffrey Stone?

Előbb John Caldwell lettem, Stone csak később. 1989-ben, Trethon Judit felkérésére írtam meg A Káosz Szava című regényemet, és mivel Judit jelezte, hogy a Zrínyi Nyomda kiadója magyar néven 5000 példányban adná ki, angolszász álnéven pedig 30000-ben, túl sokat nem haboztam. Már nem tudom, miért választottam a Caldwell nevet, mint hogy egy évvel később a Jeffrey Stone név is csak úgy, zsigerből jött. A későbbiekben még egy halom írói nevem lett; ennek oka, hogy nem akartam keverni a különböző stílusokat, avagy a megkezdett sorozataimat. A Káosz-ciklus eleje és az Éj-trilógia például párhuzamosan futott, de írtam közben más regényeket is; azt akartam, hogy már pusztán a nevek által megkülönböztethető legyen. Írtam én Mark Wilson, David Gray, Donald H. Wisdone, Hombre Jimenes, Pacheco Fernandes, Julia Gianelli vagy épp Jessica J. Brutal és még vagy fél tucat más néven is. Néha a kiadó mondta meg, milyen nevet szeretne – főként romantikus regények esetében –, én pedig nem vitatkoztam. Most sem szokatlan, hogy az írók álnevet választanak, de a kilencvenes években, amikor én kezdtem, a szórakoztató irodalomban az eladási adatok is igazolták, hogy a „külföldi” írók művei sokkal kelendőbbek.

És mi voltál, mielőtt tudományos-fantasztikus irodalomra adtad a fejed?

Igazából, gyerekként nem tudtam, mi szeretnék lenni. Már tíz éves koromban elkezdtem írogatni – krimiket, Rejtő-utánzatokat, vicces dolgokat -, de nem fejeztem be semmit. A sci-fivel valamikor az általános iskolás éveim végén ismerkedtem meg, aztán egyre több tudományos-fantasztikus könyvet olvastam, következésképp írói szárnypróbálgatásaim is ebbe az irányba hajlottak. 1979-ben alakult Debrecenben a Kronosz sci-fi klub, és ez végképp meghatározta a zsáner iránti érdeklődésemet. Egyébiránt, a középiskolában építőgépészként végeztem, de ebben a szakmában – a nyári gyakorlatoktól eltekintve – egyetlen percet sem dolgoztam. Érettségi után katonai főiskolára mentem, „rakétatüzér” szakra, de rakétákat legfeljebb képeken láttam, ehelyett bazi nagy ágyukat tologathattam esőben, sárban. Otthagytam a főiskolát, de nem engedtek leszerelni; le kellett szolgálnom az akkor érvényben lévő 24 hónapos katonaidőt. Ez idő alatt írtam első sci-fi regényemet (Mindent vagy semmit – mely még azóta sem jelent meg), és publikáltam első novelláimat amatőr fanzinokban. A leszerelés után operátorként – ez akkor számítógép-kezelőt jelentett – dolgoztam több cégnél, majd számítógépes folyamatszervező lettem. 1990-ben döntöttem úgy, hogy főállású író leszek.

Mikor és hol jelentek meg első írásaid?

Első novelláim a debreceni Kronosz sci-fi klub Spirál nevű fanzinjában jelentek meg, ezt követően pedig az ország számos más fanzinjában is. Huszonévesen írtam én mindent, ami csak eszembe jutott, vagy ami ígéretes lehetőségnek tűnt. Főleg szórakoztató és vicces témájú műveket, de nem egyszer a komolyabb irodalom határaival is kacérkodtam. Minden általam ismert pályázatra küldtem írásokat, néha nyertem, avagy „dobogón” végeztem. De a novelláimmal felvételt nyertem az Alföld Stúdióba is, egy komoly, irodalmi magazin műhelyébe, majd pedig a megyei napilap, a Hajdú-Bihar Megyei Napló újságíró stúdiójában is tanultam és gyakoroltam a zsurnaliszta nyelvezetet két és fél évig. Jelent meg riportom, interjúm és több publicisztikám. Ezek közül a legnagyobb visszhangot az „Utazzon ön is munkába a 15-ös busszal!” című groteszkem verte, mely egy szombati számban látott napvilágot, és a rá következő hétfőn saját fülemmel hallottam, ahogy munkába menet a 15-ös busz utasai teljes mondatokat idéztek a művemből, és nagyokat röhögtek. De emellett próbáltam metálos dalszövegeket írni egy zenész barátomnak (azt hiszem, a sok vacak közül egyet talán játszottak is a koncertjeiken), továbbá egy rockopera szövegkönyvét is megírtam. Ez volt a Gilgames, amivel persze, nem nyertünk, de a zsűri megdicsérte a szövegkönyvemet. Továbbá, írtam én munkavédelmi oktatófilm forgatókönyvét is: a különálló, már leforgatott jeleneteket fűztem össze egységessé egy újságíró barátom alapötlete alapján. Annyit tudok, hogy a kész filmet kizárták az értékelésből a munkavédelmi filmek fesztiválján, ugyanakkor valami közönségdíjat is kapott, és többen mesélték – többek között Kornya Zsolt (írói nevén Raoul Renier) barátom –, hogy amikor egyetemistaként levetítették ezt az enyhén viccesre sikeredett „oktatófilmet”, osztatlan sikert aratott az unalmas előadásra számító egyetemi hallgatók körében.

Szóval már pályád kezdetén elég sok mindent írtál, és elég sokféle műfajban…

Így igaz – még egy drámát is, Virágkarneváli rémálom címmel, amit az adott drámapályázaton a „futottak még” kategóriában sem említettek. Nem érdemtelenül.Az első regényemet 1979-ben kezdtem írni, és ’81-ben fejeztem be. Ez volt a Mindent vagy semmit, amely gyakorlatilag egy nemzetközi űrbázis építésének munkálatairól szól, és egy magyar fiatalember élményeiről, aki hegesztőként kerül a projektbe. Kezdő regénynek jó volt, sok személyes élményt és érzést vittem bele, de nem csoda, hogy azóta sem jelent meg, még akkor sem, amikor én, mint kiadóvezető dönthettem volna úgy, hogy kiadom. Azóta is a fiókban hever, mint ahogy az a másik három regényem is, amiket a leszerelésem évében írtam pár hónap alatt (Ébredés, A Styen-1 legszebb napjai és a Két- vagy háromszáz év). Ezek kiadását ezután sem fogom erőltetni; könnyebb több másikat írni, mint ezeket kijavítani.

Mennyiben jelentett hátrányt az, hogy akkor (miként most is) vidéken éltél?

Elsősorban technikai értelemben véve jelentett hátrányt az, hogy Debrecenben élek. A könyvek szállítási díja (avagy raktár bérlése Budapesten sok pénzért) a mi munkánkat mindig költségesebbé tette, mint a pesti kiadókét. Meg hát az üzleti partnerekkel főképp telefonon tartottam a kapcsolatot, némelyikükkel személyesen sosem találkoztam… Pedig az nyilvánvaló, hogy az üzleti életben rengeteget számít a közvetlen kontaktus. És most nem a manapság jól ismert politikai rokonok-haverok-komák viszonyrendszerre gondolok, csupán arra, hogy más megítélés alá esel, ha látták már a képedet, tudják, ki vagy és mennyire bízhatnak benned. Talán, ha Budapesten éltem volna ekkoriban, több leendő szponzor beesik hozzám, vagy gazdasági érdekből, vagy csupán amiatt, mert kedvelik a könyveimet és segíteni akarnak, hogy minél többet olvashassanak. Itt, Debrecenben ilyesmi szóba sem került, míg hallottam olyan fővárosi kiadóról, amely addig nyomdába sem adott egy könyvet, amíg a reklámoldalak bevétele nem fedezte a kiadás teljes költségét és még egy tisztes nyereséget is. Akkor is, ha egy példányt sem adott volna el. Talán ennyi. Vagy még esetleg az, hogy vidéki „elszigeteltségem” miatt csekélyebb mértékben vettem részt személyesen a sci-fi mozgalom vérkeringésében, mint szerettem volna. Ifjabb koromban még csak-csak ellátogattam évente kétszer-háromszor efféle rendezvényekre, manapság már nehezebben mozdulok ki itthonról, és csak az internetről értesülök arról, hogy épp hol és mikor jönnek össze egy jó kis beszélgetésre vagy bulizásra a hozzám hasonló gondolkodásúak. Ha Budapesten élnék, és csak pár megállót kellene utaznom metróval vagy villamossal, biztosan több rendezvényen vennék részt, mint jelenleg. Az évi nullánál az egy is több.

1990 után a kiadói szakma felszabadult az állami gyámkodás alól, sok mindent meg lehetett már jelentetni, amire volt olvasói igény, s egy darabig még működött a terjesztés is. Te hogy emlékszel vissza ezekre az időkre? Mint szerkesztő, milyen művek, szerzők megjelentetését támogattad?

A kezdetekkor, a nyolcvanas évek végén, amikor a Csokonai Könyvkiadó Főnix sci-fi sorozatának szerkesztője voltam, a legnagyobb gondot a nyugati valuta hiánya okozta. Egy évre előre kellett igényelni, és nem biztos, hogy megkaptuk. Vagyis, olyan szerzőket kellett a sorozatba válogatni, akiknek nem dollárban fizettük a jogdíjat. Pár éven belül ez a korlátozás megszűnt, és tényleg kitágult a világ… Viszont még ekkor is keresgélni kellett, melyik külföldi szerzőt ki képviseli, és hogy lehet elérni az ügynökét. Igazából ez a kedvenc íróim esetében csak csekély esetben jelentett gondot, a regények jogait le lehetett vadászni… Amikor aztán elindítottam saját (Cherubionos) antológiáimat, sokszor szembesültem azzal a ténnyel, hogy egy-egy általam kiszemelt novellát nem közölhetek le, pusztán azért, mert az író ügynöke elvi kérdést csinált abból, hogy vegyem meg a teljes novelláskötet jogát… De azt se darabolhatom ám fel, csakis egyben adhatom ki külön könyvként. Csupán néhány esetben sikerült megegyeznünk abban, hogy megvettem egy kötet jogát, és a benne található novellákat saját belátásom szerint helyezhettem el az épp soron következő kötetekben. Nagy főhajtás Greg Egan, Poul Anderson és Harlan Ellison előtt!

A Főnix után az Art Phoenix következett…

Így igaz. Amikor a Hajja Attila barátom által alapított Art Phoenix kiadó beindult, jelentős mértékben beleszólhattam a sci-fi & fantasy sorozat alakulásába. Ekkor már elég sok művet olvastam angolul, és kialakultak azok a kedvenceim, amelyek meghatározták az ízlésemet. Nyilvánvalóan azokat a műveket preferáltam, amik nekem a leginkább tetszettek. Akkoriban nálam Alfred Bester volt az első számú kedvenc, a Tigris! Tigris!, de egyre inkább magával ragadott Jack Vance, Philip José Farmer, Robert Silverberg és más írózsenik stílusa is. Megjegyzem, sok-sok más klasszikus műveit is kedveltem – Asimov, Dick, Clarke, Sturgeon, Heinlein, Norton, Anderson, Van Vogt, Simak, Bradbury, Lem, Niven stb… De „emberileg”, gondolkodásilag a fenti négyes állt hozzám legközelebb. Imádtam és a mai napig is imádom Bester, Vance, Farmer és Silverberg stílusát, és bár mostanság Silverberg lett közülük az első számú kedvencem, őt érzem lelkileg a legközelebb magamhoz, nem szeretnék közöttük különbséget tenni.

Oldalak: 1 2