Abe Sapien: Drums of the dead

A BPRD képregényekből már jól ismert figura, Abe Sapien első önálló kalandja 1998-ban jelent meg, természetesen a Dark Horse kiadónál.

A főként Alienekkel és Predatorokkal foglalatoskodó szerzőpáros, Brian McDonald és Derek Thompson képregénye megpróbálja felfuttatni a karakter karrierét, mint látni fogjuk inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Rendkívül lendületes és hangulatos a kezdés, mely sok képpel és kevés szöveggel operál, így még erőteljesebbé téve a felütést. A megjelenített cápák erőszakot sugároznak, a rajzok nagyon eltaláltak, mindezt úgy, hogy nem feltétlen törekednek a realista ábrázolásra.

Az első pár oldalban ismertetett rejtély megoldására hívják Abe Sapient, aki a BPRD színeiben veti magát a nyomozásba. Segítőtársául Garrett Omatta szegődik, aki így kicsit ismeretlenül is a középpontba kerül. Az egyik legnagyobb problémám ezzel a füzettel pont ebből fakad, hisz ha Abe saját címében sem kerül a „rivaldafénybe”, akkor hol? Garrett a történt szempontjából nélkülözhetetlen, Abe kissé elsikkad mellette. Még szerencse, hogy a rejtély végső megoldása az ő nevéhez fűződik, mert különben a füzet címe Garrett Omatta is lehetett volna, némi túlzással persze.

A sztori viszonylag egyszerű, ez szintén a one-shot jellegéből adódik. Ez a jelleg sok helyen működik, mint például az ugyancsak Dark Horse-os Star Wars: Kenix Kil egyrészese esetében, ahol cseppet sem éreztem kevésnek a történetet. Abban az esetben egy jól felépített, tartalommal megfelelően feltöltött képregénnyel volt dolgom, igaz kicsit több oldalszámban. Itt viszont kétes élmények kavarognak bennem, mert bár volt történet, a megoldás, vagy inkább az ok-okozati kapcsolat is logikus, már-már hihető, mégis vázlatos, kidolgozatlan az egész. A panelek egymásra vannak pakolva, és ez ebben az esetben sem vezetett jóra. Minden megtörténik, úgy ott van, és ennyi. Az viszont, hogy nem törekedtek arra, hogy elnyújtsák feleslegesen többrészesre, nagyon szimpatikus. Ha csak ennyi volt a történetben, akkor még szerencse, hogy így történt.

A befejezésben újfent visszatérnek a kezdéshez hasonló minimál-szöveges oldalak, melyek így már keretbe is foglalják az egészet, amit nagyon hatásosan és stílusosan tesznek. A víz színe és úgy általában az ábrázolása nagyon fekszik a rajzolónak, színezőnek, ebből pedig nem keveset találunk ebben a füzetben.

Ha az említett negatívumokon túltesszük magunkat, és érdekel Hellboy holdudvara, akkor mindenképpen tegyünk vele egy próbát, mert vizuálisan én például nem sok kivetnivalót találtam.

A rajzok csak elsőre hatnak esetleg furán, aztán egyre szerethetőbbek, nekem kifejezetten tetszettek. Külön öröm volt számomra, hogy sok más BPRD füzethez hasonlóan, itt egyáltalán nem akarta a rajzoló, hogy Mike Mignola rajzstílusára hasonlítson a végeredmény, és ez dicséretes.

Amit még mindenképpen fontos megemlíteni a füzet esetében, az az eredeti kiadás milyensége. A rövid történet miatt egy Hellboy mini is helyet kapott, amit én nem tudok másként értelmezni, mint hogy a kiadó emberei sem bíztak teljes mértékben a sztori sikerében, és így támasztották meg kicsit a leendő eladási adatokat. Számomra ez érthetetlen és elfogadhatatlan, különösen az elolvasása után. A Heads (Fejek) nevet viselő képregény rajzaiban hibátlan, hiába, ebben Mignola verhetetlen, a történet viszont szintén semmitmondó. Személy szerint azt szeretem a Hellboy történetekben, hogy misztikusak, és akárhány oldalasak, maradandó nyomot hagynak bennem, fenntartják a figyelmemet. Ez itt nem áll, sőt kifejezetten semmitmondó volt az egész. Egy ház Kiotóban, ahol valami fura történik mindig, na bumm. Semmi extra, csak jól mutat a borítón a vörös feje, meg persze nagy név, így vásárlócsalogató volt anno. Persze ezt akkoriban lehetett más szemszögből is látni, például hogy minden újabb Hellboy megjelenés hatalmas hírértékű, legyen az bármilyen is.

Mivel ez csak egyetlen füzet, így a további szidása értelmetlen, meg alaptalan is lenne, Dampyr rajongók például nyugodtan próbálkozzanak vele! Csüggedésre semmi ok, a Dark Horse tíz évvel a Drums of the Dead csendes „sikere” után elindított egy többrészes Abe képregényt The Drowning címmel. Talán ezzel sikerül befuttatni a szerintem egyik legszimpatikusabb Mignola karaktert.

fdave 2008. 04. 04.